Kurír - esti kiadás, 1990. szeptember (1. évfolyam, 45-64. szám)

1990-09-04 / 46. szám

10 Ktjí Sf Elnöki megnyitó Tiszabön Szikár bácsi ül a lócán. Előtte óriási bokor. Jobbra egy kicsit, balra egy kicsit, ha ide-oda dönti a fejét, akkor találkozik a tekintetünk. Balról kerülök. - Jó napot kívánok, tudja, hogy itt a köztársasági elnök? - Tudom, az előbb ment egy nagy menet arra, a ka­nyarba­­ int óvatosan. - Tudta, hogy jönni fog? - Tudtam. Kaptunk egy papírt. - Arról szólt, hogy érkezik az elnök? - Nem, hanem a választá­sokról, de akkor már mondták. - Nem ment oda, nem volt kíváncsi rá? - Dehogynem, de betegál­lományban vagyok. Sok már a hetvenöt esztendő. - Betegállományban? Hát még dolgozik? - Persze. Dolgozni kell - és finoman megigazítja mel­lén a szép tiszta inget. - Várta? - Vártam. Nem minden­napi vendég egy elnök a mi falunkb­­an.­ - Miért pont ide jött? - Ki tudja, talán az új is­kola miatt, azt beszélik. Elbúcsúzunk. Bemutatko­zom, erre feláll. - Örvendek, Pap Gábor - meglepetésszerűen ér erős kéz­­szorítást. A művelődési ház előtt vagy száz ember. Fehéringes rendőrök. Bent a színpadon kórus, előtte három sorban kisiskolások. Az ajándékcsomagomat két biztonsági ember bontja ki. Füzetesen megvizsgálják. Az­tán udvariasan visszakapom a föld- és az égboltgömböt. A kapu felől erősödő hangok. - Jön már! Vigyázzatok! Adjanak utat! Belép Göncz Árpád, hazánk köztársasági elnöke. A heve­nyészett sorfal előtt ellépve, akivel tud, kezet fog. Barát­ságos, elfogódott mosolyok. Mire felocsúdom, már raj­tam is túl van. Forgolódom, ejnye, hát ennyi az egész?! Ennyi a kézfogás egy elnök­kel?! De nem sokáig méláz­hatok, már el is tűnt a kis színpadi feljárón. Mikor megjelenik, megtap­solják. Négyesi Zoltán tanács­elnök köszönti. Nézem a szü­lői tekinteteket. Fényesek, mint az arcok. Meleg van, a levegőtlen teremből vagy hat gyereket visznek ki az udvar­ra, ott már a Tisza hűti a sá­padt arcokat. Hiába, meg­szenvedünk az ünnepeinkért. Göncz Árpád az eljövendő változásokról beszél, kicsit túl lassan is. Szól az előtte so­rakozó gyerekekről, akik miatt ide látogatott, hiszen ők a legfontosabbak. Már csak ők valósíthatják meg, amit a születendő demokráciában ezáltalán majd meg lehet. Átadja a szót Tolnai Antalnak, az iskolaigazgatónak. Nehe­zen tud megszólalni, sokáig tart az elnököt ünneplő taps. Nem tudom, jól hallom-e, de hangjában a legkisebb jele sincs az elfogódottságnak, meg­­szeppentségnek. Tiszabőről el­mondta, a megye legszegé­nyebb községe, a lakosok nyolcvan százaléka a létmini­mum alatt él. Az új iskola na­gyon fontos, a szegénységnek csak a tudás tudja igazán útját állni. A beszéde nem ün­neprontó. Az őszinte hang, a szókimondó fogalmazás, ter­mészetesnek tűnik szájából. Végre sor kerül a kis mű­sorra. Torokszorító szavalatok váltják egymást. A produkció után a gyerekek gyorsan el­tűnnek a többiek között. Nem szoktak a sikerhez. Nem tud­ják az őket megillető elisme­rést bátran fogadni. Míg ezen gondolkodom, Tolnai igazga­tó úr megnyitja az új tanévet. Himnuszt énekelnek a tisza­­bői gyerekek. Magas gyer­mekhangon. Mi csak dörmö­­günk, ki így, ki úgy. Szemér­mesen néz rám egy cigány­ember, sapkáját gyűrködi. Mosolyom vigyorrá változik, érzem, pedig csak bíztatni akarom. A szomszédos italbolt előtt állok, kihallatszik a „Hazád­nak rendületlenül légy híve, óh magyar”. Az italbolt zárva. Elsőnek a biztonsági emberek lépnek­­ az utcára, utánuk Göncz Árpád. A tömegből karján kisgye­rekekkel cigányasszony lábal ki, elnökünk kezet fog vele, mit beszélnek, nem hallom, sokan állnak körülöttük. Nem szeretnék a biztonsági em­berek helyében lenni. Nehe­zen indul a menet, a Faluház­ba tartanak. Göncz Árpád megáll egy-egy kerítésnél, rö­viden szót vált a bámészko­dókkal. A Faluház előtti utca végén hatalmas földgyalu, már ott vannak az állami Mer­cedesek is. Vajon hogyan közlekednek itt az emberek? A földgyalu úgy méter magas gátat épített az utca teljes hosszában. De félre ezzel, talán így hamarabb lesz gazdagabb egy jó úttal Tiszabő. Az iskola mellett poroszkálok, néhány asszony trécsel egy-egy taslit oszto­gatva a keringő gyerekeknek. - Bocsánat, merre van az új iskola?­­ - Nincs itt új iskola, csak ez van - vág vissza gyorsan egy pirosra festett ajkú szép­asszony. - Dehogynem, hát itt van az udvaron, csak még nincs kész - inti le a fiatalabb, gyermekét váró társa. - Köszönöm­ a felvilágosítást - indulnék, mikor szelíden a tarkómra legyint egy rég nem hallott hang. A tanító nénié. - Mi meg köszönjük a földgömböket - kicsit moso­lyog és terelni kezdi turkóit, ami úgy tűnik, csak számomra lenne megvalósíthatatlan feladat. A tanító néni hangját ho­zom magammal. Nem tudom, hallotta-e a köztársasági elnök úr? T. SZABÓ ERVIN 1990. szeptember 4. Egy emlékműavatás visszhangja Az országon csak az egység segíthet! Augusztus 26-án, Pápán, a valamikori közel 4000 fős zsidó lakosságot számláló dunántúli városban, emlékműavató gyászünnepséget tartottak a holo­caust során elhurcolt és elpusztított zsidó már­tírok tiszteletére. A deportáltak közül 1945 után csak 300-an tértek vissza. A későbbi antiszemita légkör miatt közülük is sokan Nyugatra mene­kültek vagy kivándoroltak. Döbbenetes adat: a fasizmus gázkamrájában pusztult el 671 pápai zsidó gyermek is. A pápai emlékműavatás orszá­gos és nemzetközi hatású eseménnyé vált, mert a régóta áhított vallási és ideológiai ökumenizmus, pluralizmus szellemében zajlott le. Az emlékmű elkészültében is ez a szemlélet uralkodott. A ma már csak közel 30 fős pápai izraelita hitközség vállalta az anyagi terhek nagy részét, de a városból elszármazott túlélők is segítették adományaikkal a munkát. A helyi pártok, egyházi felekezetek, a városi tanács teljes erkölcsi és jelképes anyagi támogatását is bírták az emlékmű létesítésének szervezői. Megtisztelő képviseletet is találtak a helyiek Antall József miniszterelnök és Habsburg Ottó személyében, akik a fővédnöki és a védnöki szerepet vállalták. Az esemény alkalmából kül­képviseletek tagjai is megjelentek Pápán és le­rótták részvétüket a mártírok emléke előtt. Korábban Helmut Kohl kancellár személyes hangú levélben megkövette a hitközséget a né­metség nevében. Az emberiség életében soha töb­bet nem történhet meg ehhez mérhető, se kisebb katasztrófa - fogalmazott a levélben. A gyász döbbenetes percei után kérdeztem be­nyomásaikról az izraeli nagykövetet, Slomo Ma­ront, a Dunántúli Református Egyházkerület püs­pökét, dr. Kovách Attilát, dr. Detlef von Berget, az NSZK képviseletében hazánkba érkezett dip­lomatát, Móring József apát urat és Tóth Sándor lelkészt, a katolikus és az evangélikus egyház kép­viselőit, valamint dr. Schöner Alfréd főrabbit és Zoltay Gusztávot, a MIOK elnökét. Slomo Maron: - Magam is egyike vagyok a túl­élőknek. Láttam a jelenlevők meglepetését, mi­után magyarul szólaltam meg az emlékmű előtt tartott visszaemlékezésemben. Egy Pápához kö­zeli városban sajnos nekem is vannak temetetlen halottaim. A sors később úgy hozta, el kellett hagynom hazámat, s nem szorul bizonyára ma­gyarázatra, miért. Az emlékműavatás hatását ne­héz szavakba öntenem. A sebek nem forrtak be bennem ma sem. A holocaust az emberiség nyílt sebe marad mindörökre. Ennek az emlékműavatásnak a jelentősége nemzetközi fontosságú. Ilyen hatású volt a nemrég fölállított budapesti Dohány utcai kegyhely is, s ilyenek a világháborús emlékművek mind. Ezek üzenetek a még létező diktatúrák vezetőinek. - Nyilván Közép-Keletre, Kuvaitra is gondol. - Igen. Európa úgy néz ki, békés fejlődés elé néz, a feszültségek csökkentek. Reméljük, ez a változás nem fogja elkerülni a Közép-Keletet se. Ennek feltétele, hogy akik gyűlöletre hívnak fel és nagyhatalmi álmokat szövögetve más népek leigá­zásával akarják diktátori pozíciójukat megerő­síteni, azoknak törekvéseit a nemzetközi közvé­lemény és összefogás megakadályozza. Helyzetem e kérdésben persze különleges, hiszen Kuvait je­lenleg formálisan háborúban áll Izraellel. Követ­ségünk sincs most ott. De a józan ész tiltakozik bennem minden diktatúra ellen. Detlef von Berg: - Számot kell vetnünk a múl­tunkkal, számot kell adnunk a fasiszta rendszer okozta tragédiákról. Ez manapság, az újraegye­sülő németség számára különösen fontos. Fel kell tennünk a kérdést: Kik vagyunk s mit tehetünk Európa jövője érdekében az emberiség nyugalmáért? Hogy sohase fordulhasson elő hasonló a jövő Eu­rópájában, az emberiség további történelmében! Móring József apát: - Magam is ismerem, megszenvedtem azt az érzést, hogy nincs hová tennem - ma sem - az emlékezés virágait. Én sem találom az apám sírját, úgy, ahogy a pápai töredék zsidóság se találja övéjét. Az én apám is a háború áldozata lett, ha nem is a holocaust sodor­ta el tőlem. Tudom, hogy mérhetetlenül nagy szükség van az emlékművekre, ahol imádkozha­tunk, adózhatunk szeretteink emlékének. Ma­napság sokan támadják az emlékműveket, pedig azok a szeretet és nem a gyűlölet oszlopai. Nem akar azokkal senki elégtételt venni gyilkosokon, csupán kegyeletet állítani a mártírok emlékének. Dr Kovách Attila püspök: - Ez az ünnepség ma arra is emlékeztet minket, hogy egyházunk gyengének bizonyult azokban az időkben. Nem tudott szembeszállni a borzalommal. Sajnos ke­resztyén teológiai álarcok mögé bújva, közvetve támogatta is, illetve nem akadályozta meg a tra­gédiát. Pedig a közös gyökérből való származásra közös utak keresésére kellett volna hogy indítson. A pápai reformátusok közül sokan segítették az üldözötteket, a kollégiumban menedéket adtak zsidó diákoknak, professzoroknak, vállalva akár a meghurcoltatást is. Tettük elszigetelt maradt. Tóth Sándor lelkész,­­ Rem­ényik Sándor versé­nek sorai jutnak eszembe az emlékmű kapcsán: „Testvér! Testvérem! Ez a legszebb szó a világon!" Csak a gyűlölet nélküli világ maradhat fenn, mert a „Ne ölj!", a „Szeresd felebarátodat, mint önma­gadat!" - parancsa nemcsak Mózesnek szól, ha­nem nekünk is. Zoltay Gusztáv: - Részben megelégedéssel tölthet el ez a mai nap, mert íme, felállításra ke­rült a második zsidó memento is. Részben elé­gedetlen vagyok, hiszen ez nem az az emlékmű, amely a zsidóságot, a mártírokat igazán rehabili­tálja. Ez túlnyomórészt a pápai zsidó hitközség és a külföldön élő, Pápáról elszármazott zsidók ada­kozásából készült. Nekünk, a magyarországi túl­élőknek még mindig mély seb, hogy nincs igazi köztéri emlékműve a 600 ezer mártírunknak. Mert az, hogy mi a hittestvéreink pénzéből em­lékművet állítottunk, nem ugyanaz, s nem ér fel azzal, mintha a magyar nép építette volna azt ne­kik. Ez vonatkozik a pápaira is. Az emlékműállítás a magyarság kötelessége lenne. Illusztrálhatom is jogosságát egy példával. Pápán több ezer olyan telekkönyvi bejegyzés van, ahol feltüntetett adat, hogy a tulajdonos halálának oka: mérgezés. Ők a mártírok. Ezeket a házakat ma is pápaiak lakják, a város tulajdona lett. Ha most ennek a 40 éves ka­mataiból - csak! - emlékművet építettek volna, akkor azt mondhatnám: rehabilitálták a pápai zsidósá­got. Mert ugyan a városi tanács is hozzájárult a költségekhez, de ez nem ugyanaz. A városi tanács nevében egyébként nem akadt senki, aki az ünnep­ségen főhajtásával, nyilvánosan tisztelegjen a már­tírok emlékműve előtt! Örülök, hogy áll ez az em­lékmű, de örömömet beárnyékolja e tudat. Ezzel sokan vagyunk így, Magyarországon élő zsidók. Dr. Schöner Alfréd főrabbi: - Megjósolták a próféták, hogy eljön az az idő, amikor nem lesz ház, ahol ne lenne halott. Mi, zsidók elmond­hatjuk: a fátum beteljesedett rajtunk. El kell tehát gondolkodnunk: hogyan tovább? A XX. század utolsó évtizedeiben hangoztatott „dialógus” szük­ségességét most ki kell szélesítenünk. Mert ma már nem olyan beszélgetésekre van szükség, ahol két ember vagy két világnézet vitatkozik, hanem ahol különböző vallású és világnézetű emberek kommunikálnak egymással. Az ókor egyik klasz­­szikus tanítómestere, Hillél, a zsidóság hitvallásá­nak lényegét így fogalmazta meg egy mondatban: „Amit nem akarsz magadnak, azt ne tedd a másiknak!” Úgy gondolom, ez a hilléli elv kell, hogy döntő módon meghatározza ma a különbö­ző felfogású emberek viselkedését, együttélését. Ez ma Magyarország sorskérdése is lehet. Egy XIX. századi parabola szemléltetheti ezt a leg­jobban. Az országúton a sárban elakadt kocsit két­féle emberek próbálták kihúzni, az okosok és a szorgalmasak. Az okosok elölről húzták, nem ment, a szorgalmasok hátulról tolták, nem ment. S megszületett a megoldás: az okosok húzták, a szorgalmasak tolták egyszerre, s a kocsi tovább­haladhatott. Erre az összefogásra van szükség ma hazánkban is - az okos és a szorgalmas emberek együttes munkájára. TOLDI ÉVA méretű", nagyértékű ízt­á­r­g­y­a­k , festmények, gra­fikák, kisplasztikák, fo­tók,rézkarcok, textilek, rajzok, kerámiák kortárs mű­vészektől. Színvonalas „mini” al­kotások. (Bp. V., Gerlóczy u. 9)

Next