Kurír - esti kiadás, 1990. szeptember (1. évfolyam, 45-64. szám)
1990-09-04 / 46. szám
10 Ktjí Sf Elnöki megnyitó Tiszabön Szikár bácsi ül a lócán. Előtte óriási bokor. Jobbra egy kicsit, balra egy kicsit, ha ide-oda dönti a fejét, akkor találkozik a tekintetünk. Balról kerülök. - Jó napot kívánok, tudja, hogy itt a köztársasági elnök? - Tudom, az előbb ment egy nagy menet arra, a kanyarba int óvatosan. - Tudta, hogy jönni fog? - Tudtam. Kaptunk egy papírt. - Arról szólt, hogy érkezik az elnök? - Nem, hanem a választásokról, de akkor már mondták. - Nem ment oda, nem volt kíváncsi rá? - Dehogynem, de betegállományban vagyok. Sok már a hetvenöt esztendő. - Betegállományban? Hát még dolgozik? - Persze. Dolgozni kell - és finoman megigazítja mellén a szép tiszta inget. - Várta? - Vártam. Nem mindennapi vendég egy elnök a mi falunkban. - Miért pont ide jött? - Ki tudja, talán az új iskola miatt, azt beszélik. Elbúcsúzunk. Bemutatkozom, erre feláll. - Örvendek, Pap Gábor - meglepetésszerűen ér erős kézszorítást. A művelődési ház előtt vagy száz ember. Fehéringes rendőrök. Bent a színpadon kórus, előtte három sorban kisiskolások. Az ajándékcsomagomat két biztonsági ember bontja ki. Füzetesen megvizsgálják. Aztán udvariasan visszakapom a föld- és az égboltgömböt. A kapu felől erősödő hangok. - Jön már! Vigyázzatok! Adjanak utat! Belép Göncz Árpád, hazánk köztársasági elnöke. A hevenyészett sorfal előtt ellépve, akivel tud, kezet fog. Barátságos, elfogódott mosolyok. Mire felocsúdom, már rajtam is túl van. Forgolódom, ejnye, hát ennyi az egész?! Ennyi a kézfogás egy elnökkel?! De nem sokáig mélázhatok, már el is tűnt a kis színpadi feljárón. Mikor megjelenik, megtapsolják. Négyesi Zoltán tanácselnök köszönti. Nézem a szülői tekinteteket. Fényesek, mint az arcok. Meleg van, a levegőtlen teremből vagy hat gyereket visznek ki az udvarra, ott már a Tisza hűti a sápadt arcokat. Hiába, megszenvedünk az ünnepeinkért. Göncz Árpád az eljövendő változásokról beszél, kicsit túl lassan is. Szól az előtte sorakozó gyerekekről, akik miatt ide látogatott, hiszen ők a legfontosabbak. Már csak ők valósíthatják meg, amit a születendő demokráciában ezáltalán majd meg lehet. Átadja a szót Tolnai Antalnak, az iskolaigazgatónak. Nehezen tud megszólalni, sokáig tart az elnököt ünneplő taps. Nem tudom, jól hallom-e, de hangjában a legkisebb jele sincs az elfogódottságnak, megszeppentségnek. Tiszabőről elmondta, a megye legszegényebb községe, a lakosok nyolcvan százaléka a létminimum alatt él. Az új iskola nagyon fontos, a szegénységnek csak a tudás tudja igazán útját állni. A beszéde nem ünneprontó. Az őszinte hang, a szókimondó fogalmazás, természetesnek tűnik szájából. Végre sor kerül a kis műsorra. Torokszorító szavalatok váltják egymást. A produkció után a gyerekek gyorsan eltűnnek a többiek között. Nem szoktak a sikerhez. Nem tudják az őket megillető elismerést bátran fogadni. Míg ezen gondolkodom, Tolnai igazgató úr megnyitja az új tanévet. Himnuszt énekelnek a tiszabői gyerekek. Magas gyermekhangon. Mi csak dörmögünk, ki így, ki úgy. Szemérmesen néz rám egy cigányember, sapkáját gyűrködi. Mosolyom vigyorrá változik, érzem, pedig csak bíztatni akarom. A szomszédos italbolt előtt állok, kihallatszik a „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar”. Az italbolt zárva. Elsőnek a biztonsági emberek lépnek az utcára, utánuk Göncz Árpád. A tömegből karján kisgyerekekkel cigányasszony lábal ki, elnökünk kezet fog vele, mit beszélnek, nem hallom, sokan állnak körülöttük. Nem szeretnék a biztonsági emberek helyében lenni. Nehezen indul a menet, a Faluházba tartanak. Göncz Árpád megáll egy-egy kerítésnél, röviden szót vált a bámészkodókkal. A Faluház előtti utca végén hatalmas földgyalu, már ott vannak az állami Mercedesek is. Vajon hogyan közlekednek itt az emberek? A földgyalu úgy méter magas gátat épített az utca teljes hosszában. De félre ezzel, talán így hamarabb lesz gazdagabb egy jó úttal Tiszabő. Az iskola mellett poroszkálok, néhány asszony trécsel egy-egy taslit osztogatva a keringő gyerekeknek. - Bocsánat, merre van az új iskola? - Nincs itt új iskola, csak ez van - vág vissza gyorsan egy pirosra festett ajkú szépasszony. - Dehogynem, hát itt van az udvaron, csak még nincs kész - inti le a fiatalabb, gyermekét váró társa. - Köszönöm a felvilágosítást - indulnék, mikor szelíden a tarkómra legyint egy rég nem hallott hang. A tanító nénié. - Mi meg köszönjük a földgömböket - kicsit mosolyog és terelni kezdi turkóit, ami úgy tűnik, csak számomra lenne megvalósíthatatlan feladat. A tanító néni hangját hozom magammal. Nem tudom, hallotta-e a köztársasági elnök úr? T. SZABÓ ERVIN 1990. szeptember 4. Egy emlékműavatás visszhangja Az országon csak az egység segíthet! Augusztus 26-án, Pápán, a valamikori közel 4000 fős zsidó lakosságot számláló dunántúli városban, emlékműavató gyászünnepséget tartottak a holocaust során elhurcolt és elpusztított zsidó mártírok tiszteletére. A deportáltak közül 1945 után csak 300-an tértek vissza. A későbbi antiszemita légkör miatt közülük is sokan Nyugatra menekültek vagy kivándoroltak. Döbbenetes adat: a fasizmus gázkamrájában pusztult el 671 pápai zsidó gyermek is. A pápai emlékműavatás országos és nemzetközi hatású eseménnyé vált, mert a régóta áhított vallási és ideológiai ökumenizmus, pluralizmus szellemében zajlott le. Az emlékmű elkészültében is ez a szemlélet uralkodott. A ma már csak közel 30 fős pápai izraelita hitközség vállalta az anyagi terhek nagy részét, de a városból elszármazott túlélők is segítették adományaikkal a munkát. A helyi pártok, egyházi felekezetek, a városi tanács teljes erkölcsi és jelképes anyagi támogatását is bírták az emlékmű létesítésének szervezői. Megtisztelő képviseletet is találtak a helyiek Antall József miniszterelnök és Habsburg Ottó személyében, akik a fővédnöki és a védnöki szerepet vállalták. Az esemény alkalmából külképviseletek tagjai is megjelentek Pápán és lerótták részvétüket a mártírok emléke előtt. Korábban Helmut Kohl kancellár személyes hangú levélben megkövette a hitközséget a németség nevében. Az emberiség életében soha többet nem történhet meg ehhez mérhető, se kisebb katasztrófa - fogalmazott a levélben. A gyász döbbenetes percei után kérdeztem benyomásaikról az izraeli nagykövetet, Slomo Maront, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökét, dr. Kovách Attilát, dr. Detlef von Berget, az NSZK képviseletében hazánkba érkezett diplomatát, Móring József apát urat és Tóth Sándor lelkészt, a katolikus és az evangélikus egyház képviselőit, valamint dr. Schöner Alfréd főrabbit és Zoltay Gusztávot, a MIOK elnökét. Slomo Maron: - Magam is egyike vagyok a túlélőknek. Láttam a jelenlevők meglepetését, miután magyarul szólaltam meg az emlékmű előtt tartott visszaemlékezésemben. Egy Pápához közeli városban sajnos nekem is vannak temetetlen halottaim. A sors később úgy hozta, el kellett hagynom hazámat, s nem szorul bizonyára magyarázatra, miért. Az emlékműavatás hatását nehéz szavakba öntenem. A sebek nem forrtak be bennem ma sem. A holocaust az emberiség nyílt sebe marad mindörökre. Ennek az emlékműavatásnak a jelentősége nemzetközi fontosságú. Ilyen hatású volt a nemrég fölállított budapesti Dohány utcai kegyhely is, s ilyenek a világháborús emlékművek mind. Ezek üzenetek a még létező diktatúrák vezetőinek. - Nyilván Közép-Keletre, Kuvaitra is gondol. - Igen. Európa úgy néz ki, békés fejlődés elé néz, a feszültségek csökkentek. Reméljük, ez a változás nem fogja elkerülni a Közép-Keletet se. Ennek feltétele, hogy akik gyűlöletre hívnak fel és nagyhatalmi álmokat szövögetve más népek leigázásával akarják diktátori pozíciójukat megerősíteni, azoknak törekvéseit a nemzetközi közvélemény és összefogás megakadályozza. Helyzetem e kérdésben persze különleges, hiszen Kuvait jelenleg formálisan háborúban áll Izraellel. Követségünk sincs most ott. De a józan ész tiltakozik bennem minden diktatúra ellen. Detlef von Berg: - Számot kell vetnünk a múltunkkal, számot kell adnunk a fasiszta rendszer okozta tragédiákról. Ez manapság, az újraegyesülő németség számára különösen fontos. Fel kell tennünk a kérdést: Kik vagyunk s mit tehetünk Európa jövője érdekében az emberiség nyugalmáért? Hogy sohase fordulhasson elő hasonló a jövő Európájában, az emberiség további történelmében! Móring József apát: - Magam is ismerem, megszenvedtem azt az érzést, hogy nincs hová tennem - ma sem - az emlékezés virágait. Én sem találom az apám sírját, úgy, ahogy a pápai töredék zsidóság se találja övéjét. Az én apám is a háború áldozata lett, ha nem is a holocaust sodorta el tőlem. Tudom, hogy mérhetetlenül nagy szükség van az emlékművekre, ahol imádkozhatunk, adózhatunk szeretteink emlékének. Manapság sokan támadják az emlékműveket, pedig azok a szeretet és nem a gyűlölet oszlopai. Nem akar azokkal senki elégtételt venni gyilkosokon, csupán kegyeletet állítani a mártírok emlékének. Dr Kovách Attila püspök: - Ez az ünnepség ma arra is emlékeztet minket, hogy egyházunk gyengének bizonyult azokban az időkben. Nem tudott szembeszállni a borzalommal. Sajnos keresztyén teológiai álarcok mögé bújva, közvetve támogatta is, illetve nem akadályozta meg a tragédiát. Pedig a közös gyökérből való származásra közös utak keresésére kellett volna hogy indítson. A pápai reformátusok közül sokan segítették az üldözötteket, a kollégiumban menedéket adtak zsidó diákoknak, professzoroknak, vállalva akár a meghurcoltatást is. Tettük elszigetelt maradt. Tóth Sándor lelkész, Reményik Sándor versének sorai jutnak eszembe az emlékmű kapcsán: „Testvér! Testvérem! Ez a legszebb szó a világon!" Csak a gyűlölet nélküli világ maradhat fenn, mert a „Ne ölj!", a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" - parancsa nemcsak Mózesnek szól, hanem nekünk is. Zoltay Gusztáv: - Részben megelégedéssel tölthet el ez a mai nap, mert íme, felállításra került a második zsidó memento is. Részben elégedetlen vagyok, hiszen ez nem az az emlékmű, amely a zsidóságot, a mártírokat igazán rehabilitálja. Ez túlnyomórészt a pápai zsidó hitközség és a külföldön élő, Pápáról elszármazott zsidók adakozásából készült. Nekünk, a magyarországi túlélőknek még mindig mély seb, hogy nincs igazi köztéri emlékműve a 600 ezer mártírunknak. Mert az, hogy mi a hittestvéreink pénzéből emlékművet állítottunk, nem ugyanaz, s nem ér fel azzal, mintha a magyar nép építette volna azt nekik. Ez vonatkozik a pápaira is. Az emlékműállítás a magyarság kötelessége lenne. Illusztrálhatom is jogosságát egy példával. Pápán több ezer olyan telekkönyvi bejegyzés van, ahol feltüntetett adat, hogy a tulajdonos halálának oka: mérgezés. Ők a mártírok. Ezeket a házakat ma is pápaiak lakják, a város tulajdona lett. Ha most ennek a 40 éves kamataiból - csak! - emlékművet építettek volna, akkor azt mondhatnám: rehabilitálták a pápai zsidóságot. Mert ugyan a városi tanács is hozzájárult a költségekhez, de ez nem ugyanaz. A városi tanács nevében egyébként nem akadt senki, aki az ünnepségen főhajtásával, nyilvánosan tisztelegjen a mártírok emlékműve előtt! Örülök, hogy áll ez az emlékmű, de örömömet beárnyékolja e tudat. Ezzel sokan vagyunk így, Magyarországon élő zsidók. Dr. Schöner Alfréd főrabbi: - Megjósolták a próféták, hogy eljön az az idő, amikor nem lesz ház, ahol ne lenne halott. Mi, zsidók elmondhatjuk: a fátum beteljesedett rajtunk. El kell tehát gondolkodnunk: hogyan tovább? A XX. század utolsó évtizedeiben hangoztatott „dialógus” szükségességét most ki kell szélesítenünk. Mert ma már nem olyan beszélgetésekre van szükség, ahol két ember vagy két világnézet vitatkozik, hanem ahol különböző vallású és világnézetű emberek kommunikálnak egymással. Az ókor egyik klaszszikus tanítómestere, Hillél, a zsidóság hitvallásának lényegét így fogalmazta meg egy mondatban: „Amit nem akarsz magadnak, azt ne tedd a másiknak!” Úgy gondolom, ez a hilléli elv kell, hogy döntő módon meghatározza ma a különböző felfogású emberek viselkedését, együttélését. Ez ma Magyarország sorskérdése is lehet. Egy XIX. századi parabola szemléltetheti ezt a legjobban. Az országúton a sárban elakadt kocsit kétféle emberek próbálták kihúzni, az okosok és a szorgalmasak. Az okosok elölről húzták, nem ment, a szorgalmasok hátulról tolták, nem ment. S megszületett a megoldás: az okosok húzták, a szorgalmasak tolták egyszerre, s a kocsi továbbhaladhatott. Erre az összefogásra van szükség ma hazánkban is - az okos és a szorgalmas emberek együttes munkájára. TOLDI ÉVA méretű", nagyértékű íztárgyak , festmények, grafikák, kisplasztikák, fotók,rézkarcok, textilek, rajzok, kerámiák kortárs művészektől. Színvonalas „mini” alkotások. (Bp. V., Gerlóczy u. 9)