Kurír - esti kiadás, 1990. szeptember (1. évfolyam, 45-64. szám)
1990-09-05 / 47. szám
10 őrincz János, mint mondja, egyszerű református lelkész, sohasem akart ennél több lenni. A hatalom mégis lecsapott rá és megpróbálta megtörni, eltiporni. Nem sikerült, mert Lőrincz János egyetlen pillanatra sem ingott meg hite igazában. - Szilágysági vagyok, zilahi, egy hatgyermekes család elsőszülöttjeként jöttem a világra. A zilahi református kollégiumban volt egy áldott vallástanárunk, aki tizenhat éves koromtól különböző ifjúsági konferenciákra küldött. Az egyik alkalommal bekövetkezett lelki találkozásom Jézussal. Addig franciatanárnak készültem, de ott eldöntöttem, hogy lelkész leszek. 1944-ben érettségiztem, és nyomban jelentkeztem a teológiára, de előbb a front jött, amely Zilahot október közepén érte el. Emiatt a teológiára csak januárban jutottam fel. Negyedéves koromban, nagyszalontai legációm alkalmával még történt egy fordulat az életemben. Lelkészekből és hívőkből álló református kör tagja lettem. 1949-ben végeztem el a teológiát, majd Kovászna mellett elkezdtem lelkészi szolgálatomat. 1956-ban kötöttem házasságot, a feleségem Magyarországról jött át hozzám. Hét esztendőn® keresztül országhatár választott el egymástól bennünket. Nem találkozhattunk, csak éppen levelezhettünk 1949-től 56-ig. Akkor köthettünk házasságot a Székelyföldön, az Olt folyó partján, és húsz hónapi házasélet után, 1958. április 10-én tartóztattak le. Feleségem hét hónapos terhes volt, nagyobbik fiam pedig tíz és fél hónapos. - Mennyire volt váratlan ez a letartóztatás? Mi nem tetszett a hatóságnak? - Háromszék megyének a lelki élete lehanyatlóban volt, hogy úgy mondjam,a lelkészek nem nagyon törték össze a hámokat. Én igyekeztem az Urjézust nagyon komolyan venni és nekilendültem a lelki munkának. Nem sokkal korábban jött létre a szekuritáté és kezdték figyelni a tevékenységemet. 56 után volt egy olyan jó lelki erjedés a világban. Jött Hruscsov és úgy tűnt, hogy ő is akar valamit, egy jobb szocializmust, kijelentette egyik indiai útja során, hogy most a népek tavasza jött el. Elkezdtünk bátrabban dolgozni, lelki találkozókat is tartottunk. Ezek akkor váltak nagyon veszélyessé, amikor Magyarországon megvolt a forradalom. A hatóság azt mondta, hogy ezek földalatti, felforgató találkozók. Az egyik társunkat felszólította a vallásügyi inspektor, hogy szüntessük meg az ilyen összejöveteleket - keresztelő, harangszentelés, névnap -, mert ha nem, akkor átadnak a belügynek. Azt mondták, ha tovább folytatjuk, akkor elvisz bennünket a törvény. Én meg azt válaszoltam, hogy ha nem kapcsolódom be a lelki életbe, ahogy kell, akkor engem elvisz az ördög. .Mindezek ellenére, az enyhült légkör miattén nem gondoltam, hogy olyan veszélyes az, amit csinálunk. Nem voltam én nagy hős, inkább azt mondanám, hogy nem ismertem fel a veszélyt, aminek, most utólag, nagyon örülök. Mert ha óvatos vagyok, akkor nem kerülök börtönbe és akkor most sokkal szegényebbnek érezhetném magam. Tehát az volt velünk a baj, hogy mi nem nyugodtunk bele, hogy az egyházi élet csak a templomban legyen, azon kívül semmi, egymással baráti összeköttetést ne tarthassunk. Azt az elszigetelést nem vállalhattuk. - Amikor letartóztatták, ismertették a vádakat, hogy nem tudta, miért vitték el? - A református egyházon belül működött egy hitbuzgalmi vallásos egyesület. Azok alkották, akik komolyan vették a hitüket. Ők voltak az úgynevezett bethánisták. 1948-ban betiltották, bennünket meg azzal vádoltak, hogy ezt az egyesületet a föld alatt tovább éltettük. Hát ez volt a vád. A marxista-kommunista ideológia mindent egy kaptafára húz. Úgy mondták, hogy ahogy náluk az élcsapat a párt, úgy nálunk mi vagyunk azok. Tehát ezeket ki kell nyírni és akkor a többi megijed, az emberekből lassan kivész a vallásos érzés. A cél ez volt. Az igazság az, hogy én sohasem voltam tagja annak az egyesületnek, nem voltam bethánista, mire én beléphettem volna, már megszüntették, nem létezett. Engem azzal vádoltak, hogy szimpatizáns vagyok, hogy együttérzek velük. - Mondjon valamit a kihallgatásról. - Volt idő, amikor én lelkileg fel voltam készülve a börtönre. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, de 1958-ban én már nem TANÚ Sorozatunkban volt romániai politikai elítéltek szólalnak meg, olyanok, akik a diktatúra első éveiben is bátran felléptek a társadalmi igazságtalanságok ellen, akkor is szembefordultak az elnyomó rendszerrel, amikor az még kész öngyilkosságnak számított, de megszólaltatunk olyan személyeket is, akik a másik oldalon álltak. „A férfiak, kiket ti elzártatok, tanítják a népet” MOTTÓ: „A köztörvényesek csak a gyümölcsöt lopták, ti az egész fát ki akartátok vágni, ezért pusztulnotok kell!” Egy börtönőr gondoltam arra, hogy sor kerül rá. Van három bibliai idézet, amelyeket én nem tartottam szem előtt. Ha azt tettem volna, akkor minden jobb lett volna. Az egyik úgy hangzik, hogy: „amely órában nem gondoljátok, abban jön el az embernek a fia”, vagyis: legyünk mindig készen mindenre. A másik: ha visznek bennünket kihallgatásra, sohasem határozzuk el előre, hogy mit mondunk. A szentlélek majd megmondja abban az órában. Ezt sajnos nem vettem tekintetbe. És a harmadik: az Urjézus azt mondta a tanítványainak, hogy „íme én mveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig”. Ha én ezt szem előtt tartom, akkor a hat és fél év sokkal könnyebb lett volna. Amikor bevittek, azzal fogadott a marosvásárhelyi őrnagy, aki kiadta a letartóztatási parancsot, hogy: tisztelendő úr, miért nem ült otthon a templomban? Azaz, miért nem éltem én visszahúzódott életet. Majd aztán a kihallgatások alatt egy nagyon durva őrnagynak a kezére jutottam, aki azt igyekezett elfogadtatni velem, hogy mi szervezkedtünk, hogy a mi lelki munkánk a hatalom ellen irányult. Én ezt nem ismertem el, de aztán rettenetes módon megfenyegetett, hogy a feleséemet is letartóztatja, nem számít, hogy terhes, egy kicsi gyermek van. Sajnos ezen a ponton összeroppantam, mert láttam, hogy igen nagy hatalmuk van. Azt mondtam, hogy aláírok én mindent. Ezt bizony nagyon rosszul tettem, mert ezzel a társaimnak is kárt okoztam. - Következett a tárgyalás... - Még annyit, hogy a kihallgatáson rájöttem, azért tartóztattak le elsőnek, mert beteg ember voltam, tüdő- és gyomorbeteg. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen embert letartóztatnak. Azt akarták, hogy adatszolgáltató legyek, mert nem bírom a vallatást. Erre rájöttem és úgy igyekeztem, hogy önmagamat vádoljam, hogy a többieket kimentsem. - Védőügyvédjük volt? - Igen, de bár ne lett volna. Mert úgy védett, hogy még jobban vádolt. Én első fokon 7 évet kaptam. Enyhítésért fellebbeztünk. Erre valamenynyiünk büntetését felemelték, az enyémet 10 évre. - Melyik börtönökben járt? - Négy hónapig voltam a szeku vendége Marosvásárhelyen, majd Szamosújvárra szállítottak, ahol a cellám ablakkeretébe bele volt vésve, hogy Magyaros Sándor, mellette a sarló-kalapács. Tehát akkor Moghioros elvtárs még magyarnak vallotta magát. Ott Szamosújváron nagyon nagy volt a szigorúság. Később megtudtuk, azért, mert közvetlenül érkezésünk előtt volt egy nagy fogolyzendülés. Az újabbnak akarták még a gondolatát is kiirtani a fejünkből. A börtönben sok érdekes emberrel találkoztam. Ott volt egy iasi orvos fia, aki azért ült, mert a kaszárnya kerítéséről biztatta az embereket a forradalomra, mondván, hogy a hadsereg soha sem lő a népre. Nagy tisztelője volt a magyar 56-os forradalomnak. Olyannyira, hogy megtanulta Petőfi: A bilincs című versét, anélkül, hogy magyarul tudott volna. - Munkára vitték? - Engem nem, mert beteges voltam. A börtönévek alatt kétszer is nagyon komolyra fordult a tüdőbajom. Vért köptem. - A betegsége miatt nem engedték haza? - Dehogy engedtek. Kísérleteztek rajtunk, különböző gyógyszereket kaptunk. Közben az a téves hír is bejutott hozzám, hogy a családomat kényszerlakhelyre hurcolták. Szerencsére nem így volt. - Az egyház nem támogatta a családját? - Dehogy támogatta. Sőt: amkor a feleségemet kitették az állásából, akkor sem kapott az egyháztól semmit. - Mikor szabadult? - 1964. augusztus elsején, általános amnesztiával. Örömmel ölelhettem végre meg az enyéimet 2506 nap fogva tartás után. Kalotaszegen kaptam állást, ott voltam lelkész egy kis kétszáz lelket számláló gyülekezetben. - Továbbra is megfigyelés alatt állt? - Igen, figyeltek. Jött a falu ortodox lelkésze, egy nagyon jóravaló, derék ember, és azt mondta: vigyázz, nehogy a gyermekeket vallásra tanítsd, mert nem tűrik. Erre én azt válaszoltam, hogy én esküt tettem, hogy a szolgálatomat minden körülmények között elvégzem. Tanítottam is a vallást. Nem lett bajom, talán azért is, mert félreeső falu volt. - Végül is, miért jöttek el onnan? - 1984-ben a feleségem szívrohamon esett át és utána már nem láthatta el a gazdaságunkat. Abban az évben,,ősszel, 62 évesen mentem nyugdíjba és eljöttünk Érmihályfalvára. Feleségem nyíregyházi, ikertestvére él ott, s így gyakrabban találkozhattak. Igaz, jó pár évig csak onnan lehetett ide jönni. Azóta mindkét fiam szintén a lelkészi pályát választotta, abban a nagy-nagy örömben volt részem, hogy mindkettőjük házasságát én kötöttem, 83-ban, egyugyanazon a napon. Öt unokám van. Eleinte nem nagyon mertem utazni, mert a szeku követett. Az az igazság, hogy már szabadulásomkor be akartak szervezni, hogy informáljam őket. Utána is még sokat jártak a nyakamra, sehogyan sem akarták megérteni, hogy én nem vagyok kapható az ilyesmire. Számomra a börtönévek hasznosak is voltak, mert nyelveket tanulhattam, mert jó pár emberen segíthettem. Isten akarta így. Mert kint mindenkinek ott van a családja, a barátja, de bent mi lenne az emberekkel lelkészek nélkül. Ott bent kincs volt a tanult ember, akit meg is becsültek a rabtársak. Ott bent nagy volt az összetartás, ez nyújtott segítséget. Ez bizony elférne a kinti életben is. Feleségem évekig azért imádkozott, hogy csak annyi időre jöjjek haza, amíg megmutat a kisebbik fiamnak, hogy lássa ő is az édesapját. Tudta, hogy beteg vagyok, el volt készülve a legrosszabbra. De az Istenem megóvott, fel tudtuk nevelni a gyermekeinket. Isten rendez mindent. Ahogy az ige is mondja: „Azok a férfiak, akiket ti elzártatok, templomban állnak és tanítják a népet.” T. Z. M. 1 Bűnös, fizess! Kámforrá vált autók Drágán parkoltak kedden azok az urak vagy hölgyek, akik autójukat a Kossuth Lajos téren, a Földművelési Minisztérium előtt hagyták. Lehet, jó szerencséjükben bíztak vagy több reménytelen kör után más megoldást nem találtak. Lehet, hogy tárgyalásra siettek és nem szeretnek elkésni vagy egyszerűen csak azt gondolták: máskor sem találtak büntetőcédulát az ablaktörlő alatt, miért pont a keddi nap lenne a kivétel? Parkoltak a megállni tilos tábla után és... És amikor visszaértek, autójuknak csak a hűlt helyét találták. Mert nem tudták: a TOMAN Autómentő Kft. rádióval felszerelt diszpécserkocsija szemfüles sofőrjével kora reggeltől késő délutánig a Belvárosban cirkál és a közlekedésrendészet képviselőjével kérlelhetetlenül a tett helyszínére hívja a szállítóautókat. Naponta harminc-negyven „renitens” autót visznek a Kőér utcai telepre, ahol a tulajdonosoknak a rendőrségi bírság mellett még 1970 forintot kell fizetniük, ha autójukkal akarnak hazatérni. Dühöngenek? Szitkozódnak? Biztosan. És holnap? Bíznak a jó szerencséjükben vagy több reménytelen kör után még több reménytelen kört tesznek. L.Á. 1990. szeptember 5.