Kurír - esti kiadás, 1990. szeptember (1. évfolyam, 45-64. szám)

1990-09-05 / 47. szám

10 ő­rincz János, mint mondja, egyszerű refor­mátus lelkész, sohasem akart ennél több lenni. A hatalom mégis lecsapott rá és megpróbálta megtörni, eltiporni. Nem sikerült, mert Lőrincz János egyetlen pillanatra sem ingott meg hite igazában. - Szilágysági vagyok, zilahi, egy hatgyermekes család elsőszülöttjeként jöttem a világra. A zilahi református kollégiumban volt egy áldott vallásta­nárunk, aki tizenhat éves koromtól különböző ifjúsági konferenciákra küldött. Az egyik alkalom­mal bekövetkezett lelki találkozásom Jézussal. Ad­dig franciatanárnak készültem, de ott eldöntöt­tem, hogy lelkész leszek. 1944-ben érettségiztem, és nyomban jelentkeztem a teológiára, de előbb a front jött, amely Zilahot október közepén érte el. Emiatt a teológiára csak januárban jutottam fel. Negyedéves koromban, nagyszalontai legációm alkalmával még történt egy fordulat az életemben. Lelkészekből és hívőkből álló református kör tagja lettem. 1949-ben végeztem el a teológiát, majd Kovászna mellett elkezdtem lelkészi szolgálato­mat. 1956-ban kötöttem házasságot, a feleségem Magyarországról jött át hozzám. Hét esztendőn® keresztül országhatár választott el egymástól ben­nünket. Nem találkozhattunk, csak éppen levelez­hettünk 1949-től 56-ig. Akkor köthettünk házas­ságot a Székelyföldön, az Olt folyó partján, és húsz hónapi házasélet után, 1958. április 10-én tartóztattak le. Feleségem hét hónapos terhes volt, nagyobbik fiam pedig tíz és fél hónapos. - Mennyire volt váratlan ez a letartóztatás? Mi nem tetszett a hatóságnak? - Háromszék megyének a lelki élete lehanyat­­lóban volt, hogy úgy mondjam,a lelkészek nem nagyon törték össze a hámokat. Én igyekeztem az Urjézust nagyon komolyan venni és nekilendül­tem a lelki munkának. Nem sokkal korábban jött létre a szekuritáté és kezdték figyelni a tevékeny­ségemet. 56 után volt egy olyan jó lelki erjedés a világban. Jött Hruscsov és úgy tűnt, hogy ő is akar valamit, egy jobb szocializmust, kijelentette egyik indiai útja során, hogy most a népek tavasza jött el. Elkezdtünk bátrabban dolgozni, lelki találko­zókat is tartottunk. Ezek akkor váltak nagyon veszélyessé, amikor Magyarországon megvolt a forradalom. A hatóság azt mondta, hogy ezek földalatti, felforgató találkozók. Az egyik társun­kat felszólította a vallásügyi inspektor, hogy szün­tessük meg az ilyen összejöveteleket - keresztelő, harangszentelés, névnap -, mert ha nem, akkor átadnak a belügynek. Azt mondták, ha tovább folytatjuk, akkor elvisz bennünket a törvény. Én meg azt válaszoltam, hogy ha nem kapcsolódom be a lelki életbe, ahogy kell, akkor engem elvisz az ördög. .Mindezek ellenére, az enyhült légkör miatt­­én nem gondoltam, hogy olyan veszélyes az, amit csinálunk. Nem voltam én nagy hős, inkább azt mondanám, hogy nem ismertem fel a veszélyt, aminek, most utólag, nagyon örülök. Mert ha óvatos vagyok, akkor nem kerülök börtönbe és akkor most sokkal szegényebbnek érezhetném magam. Tehát az volt velünk a baj, hogy mi nem nyugodtunk bele, hogy az egyházi élet csak a templomban legyen, azon kívül semmi, egymással baráti összeköttetést ne tarthassunk. Azt az elszi­getelést nem vállalhattuk. - Amikor letartóztatták, ismertették a vádakat, hogy nem tudta, miért vitték el? - A református egyházon belül működött egy hitbuzgalmi vallásos egyesület. Azok alkották, akik komolyan vették a hitüket. Ők voltak az úgy­nevezett bethánisták. 1948-ban betiltották, ben­nünket meg azzal vádoltak, hogy ezt az egyesüle­tet a föld alatt tovább éltettük. Hát ez volt a vád. A marxista-kommunista ideológia mindent egy kaptafára húz. Úgy mondták, hogy ahogy náluk az élcsapat a párt, úgy nálunk mi vagyunk azok. Te­hát ezeket ki kell nyírni és akkor a többi megijed, az emberekből lassan kivész a vallásos érzés. A cél ez volt. Az igazság az, hogy én sohasem voltam tagja annak az egyesületnek, nem voltam bethá­­nista, mire én beléphettem volna, már megszün­tették, nem létezett. Engem azzal vádoltak, hogy szimpatizáns vagyok, hogy együttérzek velük. - Mondjon valamit a kihallgatásról. - Volt idő, amikor én lelkileg fel voltam ké­szülve a börtönre. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, de 1958-ban én már nem TANÚ Sorozatunkban volt romániai poli­tikai elítéltek szólalnak meg, olyanok, akik a diktatúra első éveiben is bátran felléptek a tár­sadalmi igazságtalanságok ellen, akkor is szembefordultak az el­nyomó rendszerrel, amikor az még kész öngyilkosságnak szá­mított, de megszólaltatunk olyan személyeket is, akik a másik ol­dalon álltak. „A férfiak, kiket ti elzártatok, tanítják a népet” MOTTÓ: „A köztörvényesek csak a gyümölcsöt lopták, ti az egész fát ki akartátok vágni, ezért pusztulnotok kell!” Egy börtönő­r gondoltam arra, hogy sor kerül rá. Van három bibliai idézet, amelyeket én nem tartottam szem előtt. Ha azt tettem volna, akkor minden jobb lett volna. Az egyik úgy hangzik, hogy: „amely órában nem gondoljátok, abban jön el az embernek a fia”, vagyis: legyünk mindig készen mindenre. A má­sik: ha visznek bennünket kihallgatásra, sohasem határozzuk el előre, hogy mit mondunk. A szent­lélek majd megmondja abban az órában. Ezt saj­nos nem vettem tekintetbe. És a harmadik: az Urjézus azt mondta a tanítványainak, hogy „íme én m­veletek vagyok minden napon, a világ végeze­téig”. Ha én ezt szem előtt tartom, akkor a hat és fél év sokkal könnyebb lett volna. Amikor bevittek, azzal fogadott a marosvásár­helyi őrnagy, aki kiadta a letartóztatási parancsot, hogy: tisztelendő úr, miért nem ült otthon a templomban? Azaz, miért nem éltem én visszahú­zódott életet. Majd aztán a kihallgatások alatt egy nagyon durva őrnagynak a kezére jutottam, aki azt igyekezett elfogadtatni velem, hogy mi szer­vezkedtünk, hogy a mi lelki munkánk a hatalom ellen irányult. Én ezt nem ismertem el, de aztán rettenetes módon megfenyegetett, hogy a felesé­­emet is letartóztatja, nem számít, hogy terhes, egy kicsi gyermek van. Sajnos ezen a ponton összeroppantam, mert láttam, hogy igen nagy ha­talmuk van. Azt mondtam, hogy aláírok én min­dent. Ezt bizony nagyon rosszul tettem, mert ez­zel a társaimnak is kárt okoztam. - Következett a tárgyalás... - Még annyit, hogy a kihallgatáson rájöttem, azért tartóztattak le elsőnek, mert beteg ember voltam, tüdő- és gyomorbeteg. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen embert letartóztatnak. Azt akar­ták, hogy adatszolgáltató legyek, mert nem bírom a vallatást. Erre rájöttem és úgy igyekeztem, hogy önm­agamat vádoljam, hogy a többieket kiment­sem. - Védőügyvédjük volt? - Igen, de bár ne lett volna. Mert úgy védett, hogy még jobban vádolt. Én első fokon 7 évet kaptam. Enyhítésért fellebbeztünk. Erre valameny­­nyiünk büntetését felemelték, az enyémet 10 évre. - Melyik börtönökben járt? - Négy hónapig voltam a szeku vendége Ma­rosvásárhelyen, majd Szamosújvárra szállítottak, ahol a cellám ablakkeretébe bele volt vésve, hogy Magyaros Sándor, mellette a sarló-kalapács. Tehát akkor Moghioros elvtárs még magyarnak vallotta magát. Ott Szamosújváron nagyon nagy volt a szigorúság. Később megtudtuk, azért, mert köz­vetlenül érkezésünk előtt volt egy nagy fogoly­zendülés. Az újabbnak akarták még a gondolatát is kiirtani a fejünkből. A börtönben sok érdekes em­berrel találkoztam. Ott volt egy iasi orvos fia, aki azért ült, mert a kaszárnya kerítéséről biztatta az embereket a forradalomra, mondván, hogy a had­sereg soha sem lő a népre. Nagy tisztelője volt a magyar 56-os forradalomnak. Olyannyira, hogy megtanulta Petőfi: A bilincs című versét, anélkül, hogy magyarul tudott volna. - Munkára vitték? - Engem nem, mert beteges voltam. A börtön­évek alatt kétszer is nagyon komolyra fordult a tü­dőbajom. Vért köptem. - A betegsége miatt nem engedték haza? - Dehogy engedtek. Kísérleteztek rajtunk, kü­lönböző gyógyszereket kaptunk. Közben az a té­ves hír is bejutott hozzám, hogy a családomat kényszerlakhelyre hurcolták. Szerencsére nem így volt. - Az egyház nem támogatta a családját? - Dehogy támogatta. Sőt: amkor a feleségemet kitették az állásából, akkor sem kapott az egyház­tól semmit. - Mikor szabadult? - 1964. augusztus elsején, általános amnesztiá­val. Örömmel ölelhettem végre meg az enyéimet 2506 nap fogva tartás után. Kalotaszegen kaptam állást, ott voltam lelkész egy kis kétszáz lelket számláló gyülekezetben. - Továbbra is megfigyelés alatt állt? - Igen, figyeltek. Jött a falu ortodox lelkésze, egy nagyon jóravaló, derék ember, és azt mondta: vigyázz, nehogy a gyermekeket vallásra tanítsd, mert nem tűrik. Erre én azt válaszoltam, hogy én esküt tettem, hogy a szolgálatomat minden körül­mények között elvégzem. Tanítottam is a vallást. Nem lett bajom, talán azért is, mert félreeső falu volt. - Végül is, miért jöttek el onnan? - 1984-ben a feleségem szívrohamon esett át és utána már nem láthatta el a gazdaságunkat. Ab­ban az évben,,ősszel, 62 évesen mentem nyugdíjba és eljöttünk Érmihályfalvára. Feleségem nyíregy­házi, ikertestvére él ott, s így gyakrabban találkoz­hattak. Igaz, jó pár évig csak onnan lehetett ide jönni. Azóta mindkét fiam szintén a lelkészi pályát választotta, abban a nagy-nagy örömben volt ré­szem, hogy mindkettőjük házasságát én kötöttem, 83-ban, egyugyanazon a napon. Öt unokám van. Eleinte nem nagyon mertem utazni, mert a szeku követett. Az az igazság, hogy már szabadulásom­kor be akartak szervezni, hogy informáljam őket. Utána is még sokat jártak a nyakamra, sehogyan sem akarták megérteni, hogy én nem vagyok kap­ható az ilyesmire. Számomra a börtönévek hasz­nosak is voltak, mert nyelveket tanulhattam, mert jó pár emberen segíthettem. Isten akarta így. Mert kint mindenkinek ott van a családja, a barátja, de bent mi lenne az emberekkel lelkészek nélkül. Ott bent kincs volt a tanult ember, akit meg is becsül­tek a rabtársak. Ott bent nagy volt az összetartás, ez nyújtott segítséget. Ez bizony elférne a kinti életben is. Feleségem évekig azért imádkozott, hogy csak annyi időre jöjjek haza, amíg megmutat a kisebbik fiamnak, hogy lássa ő is az édesapját. Tudta, hogy beteg vagyok, el volt készülve a legrosszabbra. De az Istenem megóvott, fel tudtuk nevelni a gyer­mekeinket. Isten rendez mindent. Ahogy az ige is mondja: „Azok a férfiak, akiket ti elzártatok, templomban állnak és tanítják a népet.” T. Z. M. 1­ ­ Bűnös, fizess! Kámforrá vált autók Drágán parkoltak kedden azok az urak vagy hölgyek, akik autójukat a Kossuth La­jos téren, a Földművelési Mi­nisztérium előtt hagyták. Le­het, jó szerencséjükben bíztak vagy több reménytelen kör után más megoldást nem ta­láltak. Lehet, hogy tárgyalás­ra siettek és nem szeretnek elkésni vagy egyszerűen csak azt gondolták: máskor sem találtak büntetőcédulát az ab­laktörlő alatt, miért pont a keddi nap lenne a kivétel? Parkoltak a megállni tilos tábla után és... És amikor visszaértek, au­tójuknak csak a hűlt helyét találták. Mert nem tudták: a TOMAN Autómentő Kft. rá­dióval felszerelt diszpécserko­csija szemfüles sofőrjével kora reggeltől késő délutánig a Belvárosban cirkál és a közle­kedésrendészet képviselőjével kérlelhetetlenül a tett helyszí­nére hívja a szállítóautókat. Naponta harminc-negyven „renitens” autót visznek a Kőér utcai telepre, ahol a tu­lajdonosoknak a rendőrségi bírság mellett még 1970 fo­rintot kell fizetniük, ha autó­jukkal akarnak hazatérni. Dühöngenek? Szitkozód­nak? Biztosan. És holnap? Bíznak a jó szerencséjük­ben vagy több reménytelen kör után még több reményte­len kört tesznek. L.Á. 1990. szeptember 5.

Next