Kurír - esti kiadás, 1990. november (1. évfolyam, 87-108. szám)
1990-11-05 / 89. szám
10 Bizsuország a Gellérthegyen Amerikában a feketét kedvelik Vannak arcok, amelyeket egyszeri látás után sem felejtünk el. Hangok, amelyek évtizedek múltán is csengenek a fülünkben. Fejtartások, amelyeket hiába próbálunk utánozni a tükör előtt. Ugyanolyan blúz rajtunk gyűrött gönc, ugyanaz a szoknya rongyoszsákká formátlanítja testünket. Ugyanaz az egyszerűségében rafinált lánc csak a nyakláncainkat emeli ki. Vannak nők, akiket a nők nem irigyelnek, csak sóvárogva csodálják őket, mert egyenlőek vagyunk ugyan, de vannak egyenlőbbek. Ők az egyéniségek. A Gellért-hegy oldalának nekifutó kis utcában van a bizsuország. Csupa nyaklánc és fülklipsz, öv és karkötő meg kitűző. Virágok és gömbök, geometriai formák és barokkos stílusú díszek, ezerféle színárnyalatban. Nincs az a legpuritánabb ízlésű nő, aki ha ide betéved - mert a Plast-Pat Gmnk cégtábla aztán nem árulja el, hogy ott hátul, a ház mélyén paradicsom rejtőzik - ne kezdené gyorsuló lélegzettel mohón magára kapkodni a díszeket. Üres kézzel innen távozni lehetetlen, mert a bizsuország királynője biztos szemmel felméri, kinek mi való. Nem beszél rá, csak tanácsot ad. Megbűvöl nyaklánca, klipsze harmóniája szeme színével, s muszáj ebből egy darabkát magunkkal vinnünk. Hegyessy Lászlóné, Mari: - Amióta az eszemet tudom, iparművész akartam lenni, de az ötvenes években osztályidegenként hiába jelentkeztem a főiskolára, be sem hívtak a felvételire. Itt álltam érettségivel, kenyér nélkül és akkor apám bevitt a vállalatához. Egy nagyon furcsa nevű cégnél dolgozott, úgy hívták, hogy HILLKAVE. Ez persze csak a rövidítés, a teljes neve Helyipari Újításokat Kivitelező Vállalat volt, s nagyjából azzal foglalkozott, hogy megcsinálta a különböző feltalálók ötleteit. Nos, fogjuk rá a hely szellemére. Csakis az súghatta azt az ötletet, amely Mariból feltalálót és bizsukirálynőt csinált. Persze az üzenet megértéséhez érzékeny fül, ügyes kéz, fantázia és soksok kitartás kellett. A laboratóriumban műanyagból vasformákba öntve, majd szárítószekrényben kisütve textilgépalkatrészeket csináltak. Mari: - Egy bizonyos fajta porból és folyadékból összeálló anyagot tejfölsűrűségűvé kellett keverni. Egyszer csak észrevettem, hogy mielőtt beállna ez a tejfölszerűség, igencsak jól formálható massza lesz a keverékből. Elkezdtem vele játszani. Volt egy főnököm, egy igazán komikus külsejű figura, formáltam róla egy kis karikatúrát. Mindenkinek nagyon tetszett, jókat derültünk rajta, amikor hirtelen kinyílt a laboratórium ajtaja, és ott állt a modell. Nem tudtam, mit tegyek, hát gyorsan egy forróvizes fazékba dugtam az alkotásomat, rácsaptam a fedelet és megfeledkeztem az egészről. Éjszaka arra riadtam fel, hogy úristen, mi lesz ezzel az anyaggal a forró vízben, talán felrobban, vagy szétmászik. Azonmód berohantam a laborba, kiszedtem a kis figurát a vízből és kiderült, hogy az anyag kőkeménnyé dermedt és így is maradt. Hát ezt a pillanatot sohasem fogom elfelejteni, amikor rájöttem, hogy ezt nem kell külön formákba önteni, már a forró vízben is megkeményedik és tartja a formáját. Akkor még csak arra gondoltam, hogy végre megcsinálhatom magamnak azokat a bizsukat, amelyeket a belvárosi kirakatokban láttam kerámiából, és hiába tetszettek, ha olyan drágák voltak. Mert én mindig is szerettem a bizsukat. Következett a kísérletezés korszaka: zsinórokkal, láncokkal, cipőpertlikkel, lakkokkal, festékekkel, de elsősorban a némileg megváltozott összetételű anyaggal. Először magának, majd az ámuldozó barátnőknek készült egyegy nyaklánc. Aztán jött egy belvárosi kisiparos, az akkori magyarországi bizsudivat-diktátor, és rendelt. Mari: 1961-ben Petri Lajos szobrász meglátta ezt az anyagot és annyira szépnek és érdekesnek találta, hogy megkért, sokszorosítsuk ebből az ő kisplasztikáit. Mert Magyarországon addig nem volt erre alkalmas anyag - eltekintve az agyagtól meg egy csúf szürke, vastag keletnémet porcelántól. A sokszorosítás nagyszerűen sikerült, az anyagot zsűri elé vittük, amely azonban kipróbálását olyan megalázó feltételekhez kötötte, hogy Petri kézen ragadott, kivonszolt a teremből és jól becsapta az ajtót. Úgyhogy itt abba is maradt a dolog. De bizsukat, sőt akkor már ajándéktárgyakat továbbra is csináltam ebből a műanyagból kisiparosoknak, persze feketén. Ugyancsak 1961-ben a találmányi hivatalnál levédettem az anyagot, nem mint találmányt - mert anyagként ismert volt, hanem az eljárást, a know-how-t. 1967-ben a Mari által tervezett és készített bizsukból összeállított mintakollekció eljutott egy brüsszeli kiállításra, ahol rengeteg aranydíjat kapott, de - ami ennél fontosabb - felfigyelt az anyagra egy nagy francia játékgyártó cég. Megvették az eljárást és az általa tartott helyszíni bemutató után elkezdték gyártani azokat a játékdobozokat, amelyeket idehaza is ismerhetnek a gyerekek. Különböző színű anyagcsomagok vannak benne, s gusztusos kis házak, állatkák, láncok, virágok és még kismillió más dolog formálható belőle könnyedén, kézügyességet, fantáziát és ízlést fejlesztve. Mari: - Volt egy igazán mulatságos esetem is. Valamennyivel később (akkor már a Licenciánál dolgoztam) kiállítottuk a BNV-n az anyagomból készült bizsukat, játékokat, miegymást. Hirtelen megjelent a standunknál a német Faber és Kastel cég képviselője és azzal vádolt meg, hogy elloptam az eljárásukat, mert ők már 1967 óta ezt csinálják. No, mondtam, uraim, köszönöm, hogy megmondták a dátumot, mert én maguk előtt hat évvel jelentkeztem ezzel a találmányi hivatalnál. Egy darabig csend volt, majd megint jelentkeztek a Faber és Kastel emberei levélben, hogy hagyjam abba az anyaggal való foglalkozást egy jókora összegű kártérítésért. Már csak azért sem, mondtam, hogy én ezt abbahagyjam? Hogy a saját gyerekemet megöljem? Nem létezik! Az én anyagomról különben is nemzetközi bizonyítvány tanúsítja, hogy szebb, jobban formázható, egészségesebb, mint a Fabereké. A nyolcvanas évek eleje óta családi vállalkozásban, gmk-ban folyik a bizsukészítés. Betűket csinálnak - persze nem kézzel, hanem finom formákba öntve. (A forró vizes fazekat közben kemence váltotta fel.) Ők látták el feliratokkal az egész Ferihegyet, több Fotó: RÓZSAVÖLGYI GYÖNGYI kórházat, szállodát és sok-sok új üzletet. De változatlanul a női dísz a fő profiljuk, 120 viszonteladót, butikost szolgálnak ki - vagyis nők ezrei viselik a Mari által feltalált eljárás szerint és a tervei alapján készült bizsukat. De viselik őket Amerikában, Norvégiában, Svédországban és Ausztriában is. Amerikában a feketét kedvelik, Kleopátra stílusú láncokból mázsaszám szállítottunk New Yorkba. Északon - furamód - a nagyon világos, pasztellszínek a kelendőek - olyan rózsa- meg barackszínek, amilyeneket itthon a nők nyáron sem viselnének. Ausztria - hát az olyan finomkodó. De ha megkérdezed, milyen az ízlés Magyarországon, azt nem tudom megmondani. Amire azt mondják, hogy ezt hordják kint, hordd te is. Magam az egyszerű, rusztikus, markáns dolgokat kedvelem. Volt egy pár darabom, amit magamnak csináltam. Külföldön nagy sikerük volt, de itthon nem nagyon kellettek. Azért persze tisztában vagyok vele, hogy van valami szerény szerepem az ízlésformálásban, ezért hát újból és újból próbálkozom, hátha megveszik. De persze van nem is egy olyan modell, amelyet megterveztem, aztán rá sem nézek többé. Vegyék, ha ez kell. Hogy hogyan születnek az ötleteim? Nem, ez egyáltalán nem ostoba kérdés, ellenkezőleg, ez a dolog nyitja. Nem úgy, hogy lemásolok valamit. Inkább úgy, hogy meglátok egy barokk mintájú képkeretdíszt, egy bútorhajlatot, albumból egy azték mintát. Aztán éjszaka, amikor csend van, nekiülök és csinálok egy új formát. - Nagyon nehéz megtalálni azokat a kisiparosokat, akik megfelelő minőségű zárakat, kapcsokat, zsinórokat, láncokat tudnak csinálni. És ez még hagyján, de rávenni őket arra, hogy betartsák a határidőt, az lehetetlen. Hogy lehet így exportra dolgozni? - Az egész vállalkozásunk mostanság borotvaélen táncol. Az elvonások miatt épphogy a felszínen tartjuk magunkat, ráadásul az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy milyen divatékszert viseljenek. De azért nagyon jó dolog öltöztetni a nőket. Hidd el, nincs olyan nő, akinek ne tudnék egyéniségéhez való láncot vagy klipszet csinálni. És nagyon jólesik, amikor naponta az utcán, a színházban, a tévében viszontlátom a bizsuimat, pláne ha illenek is viselőjükhöz. Sok örömöm telik benne. POGÁNY IRA 1990. november 5. KÍNTÓL VAJÚDVA AZ IGAZI?! Nem úri huncutság a fájdalomcsillapítás Vajon muszáj-e bevérzett szemmel, kínok és félelmek között hozni a világra gyermekeinket? Hozzá tartozik-e a fájdalom vagy csupán tudományos, orvosi-technikai kérdés, hogy képesek vagyunk-e csillapítani, megszüntetni? A régi szülészeti tankönyvek szerint az egészséges lefolyású szülés kb. 20 kilométernyi gyaloglás fizikai megterhelésének felel meg, a pszichikai megterhelésről most nem beszélve. A fájdalomcsillapítás egyidős talán magával a fájdalommal. Amiről most szó lesz, a szülési fájdalmak megszüntetésének nem új, de minőségében a többitől eltérő módja, az ún. epidurális érzéstelenítés. Erről beszélgettünk dr. Károvits János egyetemi docenssel, a Szabolcs utcai OTE munkatársával. — Bár a módszer nem itt, mégis csak pár évvel ezelőtt ment át a köztudatba. Akkor még több volt a félelem, mint a lelkesedés. Változik a megítélés? - Nehezen, lassan terjed a módszer, ami nem véletlen, hisz egészen más szemlélettel lehet csak megközelíteni. Problémát okoz, hogy az eljárást csak újabb szakemberek bevonásával lehet alkalmazni, legalábbis ez az ajánlott, és eléggé drága módszerek, eszközök kellenek hozzá. Éppen ezért kevés helyen alkalmazzák, például még egyes egyetemi klinikákon sem és kórházban sem csinálják mindig jól. Itt a Szabolcs utcában tíz éve alkalmazzuk és túl vagyunk már több mint ötezer ilyen szülésen. A nálunk jelentkező nők hatvan százaléka már így szül, ebben természetesen benne vannak az egész országból hozzánk küldött patológiás esetek és a műtéttel végződő szülések is. - Milyen érveket lehet felsorolni a módszer mellett? - Tapasztalataink szerint lerövidíti a szülés idejét azzal, hogy megkönnyíti a tágulást. Mivel a fájdalmat kiküszöböli, sokkal jobb a szülész együttműködése az anyával, akinek viszont csökken a stresszérzése, ami a hormonokon keresztül a magzatra is jó hatással van. Sokaknak azért van ellenérzése az ilyen érzéstelenítéssel szemben, mert idegenkednek attól, hogy semmit se érzékeljenek a szülésből... - Ez tévedés, ami azzal függ össze, hogy eredetileg ezt a módszert nem a szülést kísérő fájdalom megszüntetésére használták, hanem műtéti érzéstelenítésre. Nem úgy kell elképzelni a beavatkozást, hogy se kép, se hang alapon, semmit sem érez a kismama. Először is, szülésnél nem olyan mély az érzéstelenítés, mint műtét közben, hiszen a fájdalmat kiszűrve, sok mindent érez a szülő nő, ami szükséges az együttműködéshez. Éppen ezért mondtam, hogy plusz egy emberre van szükség, aki folyamatosan figyeli a vajúdó állapotát, szervezetét, szükség szerint adagolja a szinten tartó adagot az érzéstelenítőből. Ebből is látható, hogy ez a módszer megváltoztatta a szülőszobai munkát, nagyobb apparátus van az anya körül, ami növeli biztonságérzetét is. - Önöknél aneszteziológusok végzik az érzéstelenítést és a folyamatos figyelést. Mennyire általános ez a megoldás? - A képzéseinkre és továbbképzéseinkre zömmel szülészek jelentkeznek, ami azt jelenti, hogy nem minden kórház tud külön személyzetet biztosítani az érzéstelenítésre. - Ez baj? - Sokkal biztonságosabb, ha külön ember figyeli az érzéstelenítést, mint ha az orvos vagy a szülésznő rohangál, hol az anyával foglalkozva, hol az érzéstelenítéssel. - Riasztó történetek is keringenek az epidurális érzéstelenítéssel kapcsolatban. Például az, hogy amennyiben elrontják, bénulást okozhat... - A külföldi statisztikákat is figyelve, tízezer ilyen szülésre csupán néhány ezrelék szövődmény jut, ami nem mondható magasnak. A köztudatban ez a módszer nagyon veszélyes, pedig ennél jóval veszélyesebb eljárást alkalmaz például az ideggyógyászat diagnosztikai célra. Ők keresztülszúrják a gerinccsatorna kemény burkát azért, hogy mintát vegyenek a gerincfolyadékból, mi pedig a burkon kívülre adjuk az érzéstelenítést, tehát jóval kisebb a kockázat. - Említette, hogy különleges eszközök kellenek az eljáráshoz. Honnan szerzik be ezeket? - Természetesen nyugatról és nem kis nehézségek árán. Ugyan már nem nekünk kell a turistaútról behoznunk, mert van erre intézeti keret, de miközben a módszer bevezetése óta a szülésszám 50 százalékkal nőtt, ez a keret nem változott. Tavaly már novemberben elfogyott a gyógyszerünk, előfordult, hogy az előjegyzett betegek hozták magukkal a külföldi rokonoktól beszerzett érzéstelenítőt, de az idén úgy tűnik, ilyen problémánk nem lesz. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy míg külföldön ez pluszszolgáltatás, amiért bizony külön kell fizetni, addig nálunk ingyenes, s ha nem is beszélünk rá senkit, mindenkinek a rendelkezésére áll. - Igen ám, de nem juthat hozzá mindenki, hiszen kevés helyen végzik az országban... - Higgye el, ez nem baj. Elég, ha csak a nagy intézetekben csinálják, ahol tényleg léteznek a feltételek arra, hogy jól csinálják. Ott, ahol egy-két esetben kerül rá sor, sem a bombázás nem éri meg, sem az orvos nem csinálja szívesen. Mindazonáltal lassan véget kellene vetni annak a szemléletnek, amely úri huncutságnak tartja a fájdalomcsillapítást, és úgy véli, az nem is igazi szülés, amelyben a kíntól nem szenved a vajúdó. KOMORNIK VERA