Kurír - esti kiadás, 1990. november (1. évfolyam, 87-108. szám)

1990-11-05 / 89. szám

10 Bizsuország a Gellérthegyen A­merikában a feketét kedvelik Vannak arcok, amelyeket egyszeri látás után sem felejtünk el. Hangok, ame­lyek évtizedek múltán is csengenek a fülünkben. Fejtartások, amelyeket hiába próbálunk utánozni a tükör előtt. Ugyan­olyan blúz rajtunk gyűrött gönc, ugyan­az a szoknya rongyoszsákká formátla­­nítja testünket. Ugyanaz az egyszerű­ségében rafinált lánc csak a nyaklán­cainkat emeli ki. Vannak nők, akiket a nők nem irigyelnek, csak sóvárogva csodálják őket, mert egyenlőek va­gyunk ugyan, de vannak egyenlőbbek. Ők az egyéniségek. A Gellért-hegy oldalának nekifutó kis utcában van a bizsuország. Csupa nyaklánc és fülklipsz, öv és karkötő­ meg kitűző. Virágok és gömbök, geomet­riai formák és barokkos stílusú díszek, ezerféle színárnyalatban. Nincs az a legpuritánabb ízlésű nő, aki ha ide be­téved - mert a Plast-Pat Gmnk cégtábla aztán nem árulja el, hogy ott hátul, a ház mélyén paradicsom rejtőzik - ne kezdené gyorsuló lélegzettel mohón magára kapkodni a díszeket. Üres kéz­zel innen távozni lehetetlen, mert a bizsuország királynője biztos szemmel felméri, kinek mi való. Nem beszél rá, csak tanácsot ad. Megbűvöl nyaklánca, klipsze harmóniája szeme színével, s muszáj ebből egy darabkát magunkkal vinnünk. Hegyessy Lászlóné, Mari: - Ami­óta az eszemet tudom, iparművész akartam lenni, de az ötvenes években osztályidegenként hiába jelentkeztem a főiskolára, be sem hívtak a felvételi­re. Itt álltam érettségivel, kenyér nél­kül és akkor apám bevitt a vállalatá­hoz. Egy nagyon furcsa nevű cégnél dolgozott, úgy hívták, hogy HILLKA­­VE. Ez persze csak a rövidítés, a teljes neve Helyipari Újításokat Kivitelező Vállalat volt, s nagyjából azzal foglal­kozott, hogy megcsinálta a különböző feltalálók ötleteit. Nos, fogjuk rá a hely szellemére. Csakis az súghatta azt az ötletet, amely Mariból feltalálót és bizsukirálynőt csinált. Persze az üzenet megértéséhez érzékeny fül, ügyes kéz, fantázia és sok­sok kitartás kellett. A laboratóriumban műanyagból vasformákba öntve, majd szárítószekrényben kisütve textilgépal­katrészeket csináltak. Mari: - Egy bizonyos fajta porból és folyadékból összeálló anyagot tejfölsűrűségűvé kel­lett keverni. Egyszer csak észrevettem, hogy mielőtt beállna ez a tejfölszerű­ség, igencsak jól formálható massza lesz a keverékből. Elkezdtem vele ját­szani. Volt egy főnököm, egy igazán komikus külsejű figura, formáltam róla egy kis karikatúrát. Mindenkinek nagyon tetszett, jókat derültünk rajta, amikor hirtelen kinyílt a laboratórium ajtaja, és ott állt a modell. Nem tud­tam, mit tegyek, hát gyorsan egy for­róvizes fazékba dugtam az alkotáso­mat, rácsaptam a fedelet és megfeled­keztem az egészről. Éjszaka arra riad­tam fel, hogy úristen, mi lesz ezzel az anyaggal a forró vízben, talán felrob­ban, vagy szétmászik. Azonmód bero­hantam a laborba, kiszedtem a kis figurát a vízből és kiderült, hogy az anyag kőkeménnyé dermedt és így is maradt. Hát ezt a pillanatot sohasem fogom elfelejteni, amikor rájöttem, hogy ezt nem kell külön formákba önteni, már a forró vízben is megke­ményedik és tartja a formáját. Akkor még csak arra gondoltam, hogy végre megcsinálhatom magamnak azokat a bizsukat, amelyeket a belvárosi kiraka­tokban láttam kerámiából, és hiába tet­szettek, ha olyan drágák voltak. Mert én mindig is szerettem a bizsukat. Következett a kísérletezés korszaka: zsinórokkal, láncokkal, cipőpertlikkel, lakkokkal, festékekkel, de elsősorban a némileg megváltozott összetételű anyaggal. Először magának, majd az ámuldozó barátnőknek készült egy­­egy nyaklánc. Aztán jött egy belvárosi kisiparos, az akkori magyarországi bizsudivat-diktátor, és rendelt. Mari:­­ 1961-ben Petri Lajos szob­rász meglátta ezt az anyagot és annyira szépnek és érdekesnek találta, hogy megkért, sokszorosítsuk ebből az ő kisplasztikáit. Mert Magyarországon addig nem volt erre alkalmas anyag - eltekintve az agyagtól meg egy csúf szürke, vastag keletnémet porcelántól. A sokszorosítás nagyszerűen sikerült, az anyagot zsűri elé vittük, amely azon­ban kipróbálását olyan megalázó felté­telekhez kötötte, hogy Petri kézen ragadott, kivonszolt a teremből és jól becsapta az ajtót. Úgyhogy itt abba is maradt a dolog. De bizsukat, sőt akkor már ajándéktárgyakat továbbra is csi­náltam ebből a műanyagból kisiparo­soknak, persze feketén. Ugyancsak 1961-ben a találmányi hivatalnál levé­dettem az anyagot, nem mint talál­mányt - mert anyagként ismert volt, hanem az eljárást, a know-how-t. 1967-ben a Mari által tervezett és készített bizsukból összeállított minta­­kollekció eljutott egy brüsszeli kiállí­tásra, ahol rengeteg aranydíjat kapott, de - ami ennél fontosabb - felfigyelt az anyagra egy nagy francia játékgyár­tó cég. Megvették az eljárást és az ál­tala tartott helyszíni bemutató után elkezdték gyártani azokat a játékdobo­zokat, amelyeket idehaza is ismerhet­nek a gyerekek. Különböző színű anyagcsomagok vannak benne, s gusz­tusos kis házak, állatkák, láncok, virá­gok és még kismillió más dolog for­málható belőle könnyedén, kézügyes­séget, fantáziát és ízlést fejlesztve. Mari: - Volt egy igazán mulatsá­gos esetem is. Valamennyivel később (akkor már a Licenciánál dolgoztam) kiállítottuk a BNV-n az anyagomból készült bizsukat, játékokat, miegymást. Hirtelen megjelent a standunknál a német Faber és Kastel cég képviselője és azzal vádolt meg, hogy elloptam az eljárásukat, mert ők már 1967 óta ezt csinálják. No, mondtam, uraim, kö­szönöm, hogy megmondták a dátu­mot, mert én maguk előtt hat évvel jelentkeztem ezzel a találmányi hiva­talnál. Egy darabig csend volt, majd megint jelentkeztek a Faber és Kastel emberei levélben, hogy hagyjam abba az anyaggal való foglalkozást egy jóko­ra összegű kártérítésért. Már csak azért sem, mondtam, hogy én ezt abbahagy­jam? Hogy a saját gyerekemet megöl­jem? Nem létezik! Az én anyagomról különben is nemzetközi bizonyítvány tanúsítja, hogy szebb, jobban formáz­ható, egészségesebb, mint a Fabereké. A nyolcvanas évek eleje óta családi vállalkozásban, gmk-ban folyik a bizsu­készítés. Betűket csinálnak - persze nem kézzel, hanem finom formákba öntve. (A forró vizes fazekat közben kemence váltotta fel.) Ők látták el feliratokkal az egész Ferihegyet, több Fotó: RÓZSAVÖLGYI GYÖNGYI kórházat, szállodát és sok-sok új üz­letet. De változatlanul a női dísz a fő profiljuk, 120 viszonteladót, butikost szolgálnak ki - vagyis nők ezrei vise­lik a Mari által feltalált eljárás szerint és a tervei alapján készült bizsukat. De viselik őket Amerikában, Norvégiá­ban, Svédországban és Ausztriában is.­­ Amerikában a feketét kedvelik, Kleopátra stílusú láncokból mázsaszám szállítottunk New Yorkba. Északon - furamód - a nagyon világos, pasztell­színek a kelendőek - olyan rózsa- meg barackszínek, amilyeneket itthon a nők nyáron sem viselnének. Ausztria - hát az olyan finomkodó. De ha megkérde­zed, milyen az ízlés Magyarországon, azt nem tudom megmondani. Amire azt mondják, hogy ezt hordják kint, hordd te is. Magam az egyszerű, rusz­tikus, markáns dolgokat kedvelem. Volt egy pár darabom, amit magam­nak csináltam. Külföldön nagy sikerük volt, de itthon nem nagyon kellettek. Azért persze tisztában vagyok vele, hogy van valami szerény szerepem az ízlésformálásban, ezért hát újból és újból próbálkozom, hátha megveszik. De persze van­­ nem is egy­­ olyan modell, amelyet megterveztem, aztán rá sem nézek többé. Vegyék, ha ez kell.­­ Hogy hogyan születnek az ötlete­im? Nem, ez egyáltalán nem ostoba kérdés, ellenkezőleg, ez a dolog nyitja. Nem úgy, hogy lemásolok valamit. In­kább úgy, hogy meglátok egy barokk mintájú képkeretdíszt, egy bútorhajla­tot, albumból egy azték mintát. Aztán éjszaka, amikor csend van, nekiülök és csinálok egy új formát. - Nagyon nehéz megtalálni azokat a kisiparosokat, akik megfelelő minő­ségű zárakat, kapcsokat, zsinórokat, láncokat tudnak csinálni. És ez még hagyján, de rávenni őket arra, hogy betartsák a határidőt, az lehetetlen. Hogy lehet így exportra dolgozni? - Az egész vállalkozásunk mostan­ság borotvaélen táncol. Az elvonások miatt épphogy a felszínen tartjuk ma­gunkat, ráadásul az embereknek ki­sebb gondjuk is nagyobb annál, hogy milyen divatékszert viseljenek.­­ De azért nagyon jó dolog öltöz­tetni a nőket. Hidd el, nincs olyan nő, akinek ne tudnék egyéniségéhez való láncot vagy klipszet csinálni. És na­gyon jólesik, amikor naponta az utcán, a színházban, a tévében viszontlátom a bizsuimat, pláne ha illenek is viselő­jükhöz. Sok örömöm telik benne. POGÁNY IRA 1990. november 5. KÍNTÓL VAJÚDVA AZ IGAZI?! Nem úri huncutság a fájdalomcsillapítás Vajon muszáj-e bevérzett szemmel, kínok és félelmek között hozni a világra gyermekeinket? Hozzá tartozik-e a fájdalom vagy csupán tudományos, orvosi-technikai kérdés, hogy képesek vagyunk-e csillapítani, megszüntetni? A régi szülészeti tankönyvek szerint az egészséges lefolyású szülés kb. 20 kilométernyi gyaloglás fizikai megterhelésének felel meg, a pszichikai megterhelésről most nem beszélve. A fájdalomcsillapítás egyidős talán magával a fájdalommal. Amiről most szó lesz, a szülési fájdalmak megszüntetésének nem új, de minőségében a többitől eltérő módja, az ún. epidurális érzéstelenítés. Erről beszélgettünk dr. Károvits János egyetemi docenssel, a Szabolcs utcai OTE munkatársával. — Bár a módszer nem itt, mégis csak pár évvel ezelőtt ment át a köztudatba. Akkor még több volt a félelem, mint a lelkesedés. Változik a megítélés? - Nehezen, lassan terjed a mód­szer, ami nem véletlen, hisz egészen más szemlélettel lehet csak megkö­zelíteni. Problémát okoz, hogy az eljárást csak újabb szakemberek bevonásával lehet alkalmazni, leg­alábbis ez az ajánlott, és eléggé drága módszerek, eszközök kellenek hozzá. Éppen ezért kevés helyen alkalmazzák, például még egyes egyetemi klinikákon sem és kór­házban sem csinálják mindig jól. Itt a Szabolcs utcában tíz éve alkalmaz­zuk és túl vagyunk már több mint ötezer ilyen szülésen. A nálunk je­lentkező nők hatvan százaléka már így szül, ebben természetesen benne vannak az egész országból hozzánk küldött patológiás esetek és a műtét­tel végződő szülések is. - Milyen érveket lehet felsorolni a módszer mellett? - Tapasztalataink szerint lerövi­díti a szülés idejét azzal, hogy meg­könnyíti a tágulást. Mivel a fájdal­mat kiküszöböli, sokkal jobb a szü­lész együttműködése az anyával, akinek viszont csökken a stresszér­­zése, ami a hormonokon keresztül a magzatra is jó hatással van.­­ Sokaknak azért van ellenérzése az ilyen érzéstelenítéssel szemben, mert idegenkednek attól, hogy semmit se ér­zékeljenek a szülésből... - Ez tévedés, ami azzal függ össze, hogy eredetileg ezt a módszert nem a szülést kísérő fájdalom megszün­tetésére használták, hanem műtéti érzéstelenítésre. Nem úgy kell el­képzelni a beavatkozást, hogy se kép, se hang alapon, semmit sem érez a kismama. Először is, szülésnél nem olyan mély az érzéstelenítés, mint műtét közben, hiszen a fájdal­mat kiszűrve, sok mindent érez a szülő nő, ami szükséges az együtt­működéshez. Éppen ezért mond­tam, hogy plusz egy emberre van szükség, aki folyamatosan figyeli a vajúdó állapotát, szervezetét, szük­ség szerint adagolja a szinten tartó adagot az érzéstelenítőből. Ebből is látható, hogy ez a módszer megvál­toztatta a szülőszobai munkát, na­gyobb apparátus van az anya körül, ami növeli biztonságérzetét is. - Önöknél aneszteziológusok végzik az érzéstelenítést és a folyamatos figye­lést. Mennyire általános ez a megoldás? - A képzéseinkre és továbbkép­zéseinkre zömmel szülészek jelent­keznek, ami azt jelenti, hogy nem minden kórház tud külön személy­zetet biztosítani az érzéstelenítésre. - Ez baj? - Sokkal biztonságosabb, ha kü­lön ember figyeli az érzéstelenítést, mint ha az orvos vagy a szülésznő rohangál, hol az anyával foglalkozva, hol az érzéstelenítéssel. - Riasztó történetek is keringenek az epidurális érzéstelenítéssel kapcso­latban. Például az, hogy amennyiben elrontják, bénulást okozhat... - A külföldi statisztikákat is figyel­ve, tízezer ilyen szülésre csupán né­hány ezrelék szövődmény jut, ami nem mondható magasnak. A köztu­datban ez a módszer nagyon veszé­lyes, pedig ennél jóval veszélyesebb eljárást alkalmaz például az ideggyó­gyászat diagnosztikai célra. Ők keresz­tülszúrják a gerinccsatorna kemény burkát azért, hogy mintát vegyenek a gerincfolyadékból, mi pedig a bur­kon kívülre adjuk az érzéstelenítést, tehát jóval kisebb a kockázat. - Említette, hogy különleges eszkö­zök kellenek az eljáráshoz. Honnan szerzik be ezeket? - Természetesen nyugatról és nem kis nehézségek árán. Ugyan már nem nekünk kell a turistaútról behoznunk, mert van erre intézeti keret, de miközben a módszer beve­zetése óta a szülésszám 50 százalék­kal nőtt, ez a keret nem változott. Tavaly már novemberben elfogyott a gyógyszerünk, előfordult, hogy az előjegyzett betegek hozták maguk­kal a külföldi rokonoktól beszerzett érzéstelenítőt, de az idén úgy tűnik, ilyen problémánk nem lesz. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy míg külföldön ez pluszszolgál­tatás, amiért bizony külön kell fizet­ni, addig nálunk ingyenes, s ha nem is beszélünk rá senkit, mindenkinek a rendelkezésére áll. - Igen ám, de nem juthat hozzá mindenki, hiszen kevés helyen végzik az országban... - Higgye el, ez nem baj. Elég, ha csak a nagy intézetekben csinálják, ahol tényleg léteznek a feltételek arra, hogy jól csinálják. Ott, ahol egy-két esetben kerül rá sor, sem a bombázás nem éri meg, sem az orvos nem csinálja szívesen. Mind­azonáltal lassan véget kellene vetni annak a szemléletnek, amely úri huncutságnak tartja a fájdalomcsil­lapítást, és úgy véli, az nem is igazi szülés, amelyben a kíntól nem szen­ved a vajúdó. KOMORNIK VERA

Next