Kurír - esti kiadás, 1990. november (1. évfolyam, 87-108. szám)

1990-11-07 / 91. szám

10 A doktornőnek a szeme sem rebben. Horroríró nem tud olyat kitalálni, amilyen esetekkel ő nap mint nap talál­kozik. Nem azért, mert keményszívű, de nem tehet mást. Az anya elmúlt 18 éves, a magzat pedig idősebb 12 hetesnél. Törvény van rá: ha nincs orvosi indok, akkor meg kell szülni a gyereket. A magzat azért múlt el tizen­két hetes, mert amikor a lány először gyanakodott arra, hogy terhes, akkor a nőgyógyász megvizsgálta, de nem érzett semmit. Talán a vállát is meg­vonta egy kicsit, ahelyett, hogy vizsgálatra küldte volna a lányt, hiszen a kézügyességnél már vannak biztosabb terhességi tesztek is. Ehelyett azt tanácsol­ta, ha újra elmaradna a vérzés, akkor menjen vissza a lány. De a vérzés nem maradt el, mint ez gyakorta előfordul a terhességek korai szakaszában. Nos, ez volt az oka annak, hogy mire újra orvoshoz ment, a mag­zat már túl volt azon a koron, amikor még szó nélkül javall­­ható az abortusz. Az anya húszéves. Állami gondozott volt, most egy bu­dapesti utógondozóban él. Azért ott, mert a fizetéséből nem fut­ná az albérletre, s mivel élő ro­kona nincs, szüleit nem ismeri, kiegészítést sem kaphat. Egyéb­ként nem dolgozik sehol, mert nem nagyon akarják alkalmazni. Nem csoda, szakmája nincs, nyolc általánost végzett csak. Igaz, tizennégy évesen elkezdte az egészségügyi szakiskolát, de fél év után abbahagyta, mert nem tetszett neki. A kísérő tanára most orvostól orvosig jár vele. Folyosón várja, leleteit borítékban gyűjti. Már voltak a minisztériumban is, kérve, segítsenek. Hamar kell a döntés, mert az utógondozóban nem maradhat terhesen a lány. Nem, utcára nem teszik, de akkor hova? Ha nem lenne ter­hes, még két évig maradhatna az utógondozóban. A főorvos most a leleteket nézi. Szép, egészséges terhesség, mondja. Tizenhatodik hét. No, hogy volt azzal az öngyilkosság­gal? Mert öngyilkossági kísérlet is volt, harminc vagy negyven szem Eunochinnal. Jó nagyot aludt tőle a kismama. Gyomor­mosás híján nincs róla orvosi igazolás. A hatásáról most nem­igen lehet tudni. Talán ha a gye­rek tizenkét éves lesz és kicsit lassan forog az esze... Alit tudunk a gyerek apjáról? - te­szi fel a költői kérdést a főorvos. Nos, igen, már csak az a kérdés, hogy mi legyen ezután? Nincs orvosi indoka a terhesség meg­szakításának. Nem indok az sem, hogy az anya önmagát is képtelen ellátni, hogy semmi esély nincs arra, hogy a kisbaba megússza az állami gondozást, s még azt sem tudhatjuk, milyen lesz az a gyerek, aki már méhen belüli élete első hónapjaiban túlesett egy gyógyszeres ön­gyilkossági kísérleten, s mint az kiderült, korábban az anyja ká­bítószerezett is. A lány ül a főorvosi szobában és sír. Mondják neki, hogy dol­gozni kell, végre lábra kell állni, hiszen nem járja, hogy egy húszéves ember ne tudjon gon­doskodni magáról. Aztán azt is mondják neki, hogy ha nem akarja megtartani a gyereket, akkor megszületése után majd állami gondozásba veszik. A lány tovább sír. Lábát rázza az idegességtől az asztal alatt. Ami­kor a főorvos kimegy, sírva, mint a kisgyerek, felkiált: tanár úr, menjünk innen, kérem! De maradnak. A főorvos pszichi­átriai véleményt kér a kismama állapotáról. Ez az utolsó esély. S amíg az eredményre várunk, a híradó beszámol a kisgyerekkel és terhesen a földön alvó nők­ről, az ezernyi hajléktalanról, a munkanélküliségről és így to­vább. Azután megjön az ered­mény, a pszichiáter nem tartja alkalmasnak a lányt arra, hogy a gyermeket megszülje. A neve­lőtanár szívéről kő esik le. Igen, dolgozni kell, talán felveszik a lányt segédápolónőnek valahol, hiszen nagy a hiány. Szóval a vé­gére minden megoldódik, egy időre. KOMORNIK VERA Hurrá, kaparunk!? Képünk nem a cikk szereplőjét ábrázolja Fotó: NAGY BÉLA Kyrir CSAPDÁBAN A KÖRNYEZETVÉDELEM Az állami vezetésnek talán legsúlyosabb ellentmondása a következő: pártolnia kell a gazdasági tevékenységet, ked­vező gazdasági környezetet kell teremtenie a termelés számára. Másrészt azonban: a köz, a társadalom általá­nosabb érdekeit is érvényesítenie kell, szemben a szőkébb gazdasági érdekekkel. A szocialista koncepció azzal a le­egyszerűsítő módszerrel próbált ezen a dilemmán úrrá lenni, hogy egyetlen, fiktív tulajdonost kreált: az államot, és arra bízta mind a gazdálkodást, mind a gazdálkodás ellenőrzését. Ettől lettek a vállalatok „hatóságok”. Csak­hogy egyfelől még nem volt olyan állam, amely tökéle­tesen testesítette volna meg a társadalmat, másfelől az ellentmondások elfedése gátolta a gazdasági fejlődést. Most tehát a következő a helyzet: ismét fényben fürdik az a tény a világ előtt, hogy a gazdálkodásnak külön érde­kei vannak, és ezek szembekerülhetnek az össztársadalmi érdekekkel, és a gazdálkodók nem hivatalok, tehát ellen­őrizni kell őket. Persze, mindent meg fognak tenni, hogy az ellenőrök ők maguk legyenek; az ellenőrzésre hivatott tárcák pedig az érdekek gubancában vergődnek. Vegyünk egy példát. A korábbi vízügyi tárca (a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium kebelében) magában testesítette meg a vízzel gazdálkodók legáltalánosabb érdekeit is, és a vízgazdálkodás környezetvédelmi ellenőrzését is. Ez most szétválik: a vízügy átkerül a közlekedési és hírközlési tár­cához. Csakhogy a vízminőség- és vízkészletvédelem szo­rosan összefügg más környezetvédelmi tételekkel is, és nemcsak - mondjuk - a mezőgazdálkodással (bár azzal is). Ezért, és az előbb érintett gazdálkodás kontra ellen­őrzés összeférhetetlenség okán is, a korábbi vízügy ellen­őrző feladatai továbbra is a Környezetvédelmi (stb.) Minisztériumban kell maradjanak. Mivel ráadásul a víz­ügyben és a legfelső állami vezetésben egyaránt járatos személyek csak ugyanazok, a vízügy elválása minden kínos vonaglása ellenére mindeddig érdemben még a legfelső vezetés szintjén sem következett be a környezetvédelem­től; azaz: gazdálkodási-üzleti vonatkozásai nem különültek el, és átkerülésük a Közlekedési és Hírközlési Minisz­tériumhoz nem fejeződött be. (Ehhez kevés volt határ­időket szabni, határozatokat hozni. Mi több: az élet ezt az elvárást nem termelte ki magából az alsó szinteken sem, az állami környeztvédelmi irányítás és az állami vízügyi irá­nyítás eddigi „végtagjain”, a Kövizige­knél. No most: az építésügyi tárca fogja magát, és át akar vo­nulni a környezetvédelmi tárca kebelébe. Előáll hajszál­pontosan a fentivel azonos probléma: miféle szerv képes egyben megtestesíteni a gazdálkodás legfelsőbb szintű érdekvédelmét s mellette a vele való ellenőri szemben­állást? Hadd ne folytassuk a gazdasági rendszerváltás által éles fénybe állított (eddig is meglévő!) dilemmák átte­kinthetetlen szövevényének felidézését. Különben is: utol­jára diákkorunkban kellett komolyan hinnünk, hogy az okos tananyag megnyugtatóan össze tudja foglalni a ter­mészet végtelen bonyolultságát tíz különálló tantárgy for­májában. Az állami irányítás előtt sem áll nehezebb fel­adat: a temészet és a társadalom megnyugtató leegyszerű­sítése legfeljebb másfél tucat minisztériumra! FÜREDI LÁSZLÓ '*IT171V/fl71VTC i.y ji .1 .j i% ii..1..1.. ii!,y * * A GYÓGYÍTÁS minden területen. MŰSZEREK, ANYAGOK, ORVOSI BÚTOROK GYORSAN, TÖKÉLETES MINŐSÉGBEN, FORINTÉRT A MEDITERV GMK-TÓL. KÉRJE INGYENES KATALÓGUSUNKAT! Vác, Élmunkás út 5. Tel.: (27) 10-304 1990. november 7. „Sipirc - bumm!” BOMBARIADÓ-SOROZAT VESZPRÉMBEN Ha olvasóink netán a napi fővárosi rémtörténetek olvastán felsóhajtanának, hogy bezzeg a békés kisvárosokban ilyesmi nem fordul elő, tévednek: Veszprémben az elmúlt napokban bombariadó-sorozat tartotta rettegésben az iskolákat. Egy szakmunkásképző, egy szakközépiskola és egy általános iskola volt szenvedő alanya - vagy tán, nem is annyira? - a telefonok utá­ni villámgyors kiürítésnek. Volt, ahol a diákokat szélnek is eresztették. A pedagógusok és a rendőrség gyors nyomozása órákon belül felderí­tette krimifaló, zsebkendőt telefonkagylóra szorító, rekedthangú tetteseket. Négy kiskorú diák példás rendben be is vallotta, ők idézték elő a bombaria­dókat. Az indítékokon nagyot lehetne mosolyogni, ha nem gondolnánk végig, hogy ilyenkor hány ember mozdul meg - rendőrök, tűzszerészek, tanárok és így tovább. Az első diákhecc volt. A második ennek sikerén felbuzdulva azért történt, mert a tettes sétálni szeretett volna soron kívül az odajáró kislánnyal, akit ugye, úgyis hazaengednek, a szülök meg csak iskola után várják haza. A következő egy nagyszabású dolgozatírás elkerülését célozta. A „siker” elmaradt: az igazgató elrendelte, hogy szombaton iskolába kell jönni, ahe­lyett a nap helyett, s akkor megírják a dolgozatot. Gazda Ferenc rendőr alezredes, a veszprémi kapitányság osztályveze­tője mosolyog is, nem is.­­ A kihallgatások során azért egyikünk, másikunk ki-kiment a folyosóra, hogy szigorúságát összeszedje. Persze így utólag. Hogy mi lesz a gyere­kekkel? Valószínűleg megússzák megrovással. Hogy iskolájuk mit tesz, az már kérdés. A dolognak azonban nincs vége. Ma ismét telefon érkezett bombaügyben, amelyet magnóra vettünk. A hangból ítélve ez is valami ifjú „robbantgató” lehet. Ez utóbbi már egy jelszót is közölt, ez így hangzik: „Sipirc - bumm!” Tényleg lehet nevetni. Csakhogy Gazda alezredeséknek ilyenkor minden „élesben megy” mindaddig, míg meg nem győződnek a fenyegetés komolyta­lanságáról. Mert mi van, ha egyszer tényleg robban? SZTANKAY JÓZSEF

Next