Kurír - esti kiadás, 1990. november (1. évfolyam, 87-108. szám)
1990-11-08 / 92. szám
Akit az úttörővasút füstje megcsapott Miért ne mondják azt, hogy előre ? 1956 októberében az úttörővasút menetrend szerint közlekedett. Néhány járat kimaradt ugyan, de azért azt senki se gondolja, hogy egy (ellen) forradalom miatt megállt az élet Hűvösvölgyben. Mint ahogy a taxisblokád alatt is jártak a kisvonatok, igaz, akkorra már a gyermekvasúton. A közlekedés miatt ugyan jó páran otthon maradtak, de asak eljutottak Hűvösvölgybe, azok szolgálatba léptek. Őszintén megvallva tettem, amikor kollégámmal a Moszkva téren felültünk az ötvenhatos buszra. Azt tudtam, hogy az Úttörővasút már hónapok óta gyermekvasút, arról is hallottam, hogy úttörővasút állomást Csillebércre keresztelték vissza, de a többi változásba bele sem mertem gondolni. Vajon mi lett sok ezr gyerek rajongásig szeretett közösségéből, az iskolában mindig irigyelt szolgálatokból, abból a szinte kimondhatatlan és megfogalmazhatatlan csodából, amit Úttörővasútnak hívtak? Mi lett a mi vasutunkból - hiszen tizenöt évvel ezelőtt még én is emelgettem az indítótárcsát, kezeltem a jegyeket, váltottam a váltót? Ez a vasút már réges-régen csak a nevében úttörő - mondja Szigeti Zoltán nevelési vezető, aki hosszú idő óta az elp igazi pedagógus a „cégnél”. - Évek óta a MÁV irányítja, dotálja az úttörő- (pardon!) gyermekvasutat. Az „úttörőzésből” mára már csak a külsőségek maradtak, a köszöntés, a tisztelgés, meg ehhez hasonlók. Miután az Úttörőszövetségnek igen csekély a taglétszáma, természetesen az úttörőség sem követelmény. Vannak nálunk cserkészek, sőt vallásos gyerekek is, de ideológiailag - mondhatni - sehova sem tartozunk. Sokan úgy képzelik, hogy most átvettek minket a cserkészek. Az igazság viszont az, hogy itt járt az egyik cserkészszervezet főnöke - régi úttörővezető és közölte, hogy a cserkészek nem tartanak igényt a gyermekvasútra, mivel nem elég nomád. Mostanában amúgy is egyre kevesebb gyerek jön hozzánk. Sajnos - azt kell mondjam - ennek csak az egyik oka a gyerekek iskolai és egyéb túlterheltsége. Mert hiába beszélem én rá őket az iskolában, hogy jöjjenek közénk, ha otthon a szüleit - mondjuk - politikai megfontolásokból nem engedik őket. Pedig a mi célunk „csak” egy emberséges, otthonos és toleráns közösség kialakítása. És a hangsúly főképp ez utóbbin van. Minden lehetséges eszközt bedobunk annak érdekében, hogy ne lógjunk ki a sorból, hogy követni tudjuk a „kor arancsát”: új, türkizkék nyakkendőt és új zászlót csináltattunk, hamarosan kész lesz az új jelvényünk is. Átkereszteljük az állomásainkat: Előréből Virágvölgy, úttörővárosból Csillebérc, Ságvári-ligetből pedig Szépjuhászné lett volna, de a tanács nem járult hozzá. Az „Előre”-t is próbáljuk felváltani a napszakos köszöntésekkel, de ez igen nehezen megy. A tizedik csoportosokat szemmel láthatóan nem zavarja, hogy kollégám a leglehetetlenebb szögekből fotózza őket. Megszokták, hiszen állandóan idegenforgalmi látványosságként dolgoznak. És évtizedek óta egyformán. „Négyre köszönés, három... négy!” „Előre!” És a huszonkét pár cipő ugyanazon az úton indul el zászlófelvonáshoz, a huszonkét torok ugyanúgy énekli a Vasutas-induló jól ismert, suta sorait, a szolgálatosok ugyanúgy hozzák el a vödrökben odakészített tízórait, mint annak idején mi. „A békéért, a hazáért, előre!” „Rendületlenül!” Te jó isten! Ezek pont úgy kérdezgetik egymást, ki, hol lesz aznap, és ugyanúgy próbálkoznak az utolsó pillanatban elcserélni a szolgálatot, mint mi. Pedig akkor ők még nem is éltek! Létezik, hogy „ez az ,a ház, ahol semmi sem változik?” És amikor Hűvösvölgy és Hárshegy között az alagúthoz közeledve egyszerre vesznek mély lélegzetet, és egyszerre zendítenek rá arra, hogy Rontása tört ránk a zúgó viharnak, akkor már biztos vagyok benne, hogy a politikai hatalmasságoknak nagyon meg kell majd küzdeniük ezekért a gyerekekért. - Rendszerváltás van - állítja határozottan Zsuzsa, aki már nyolcadikos, legalább százötven centi magas és gondolni sem akar arra, hogy itthagyja a vasutat. Ifi lesz, és marad. Ma már nem olyan nagy szám vasutasnak lenni, mint mondjuk, három évvel ezelőtt. Képzeld el, az osztályból valaki megkérdezte, mennyit kapunk egy szolgálatért. Hát nem hülyeség? Sanyi bácsi, a hetvenéves mozdonyvezető negyven éve dolgozik az úttörővasútnál. Innen ment nyugdíjba, de azóta is rendszeresen viszszajár. Kell az a kis pénz, meg aztán a gyerekektől is igen nehéz elszakadni. - Tiszta bolondság ez az egész - mondja. - Minek ez a nagy hajcihő? Ha „előré”-t mondunk, hát „előré”-t mondunk. Attól még nem dől meg a rendszer. A visszaúton Ági és Endre, a csoport két ifivezetője a szakmai teszteket javítja (állandóan frissen kell tartani a szakmai ismereteket, hiszen komoly munkáról, emberéletekről van szó). Annak idején ezek a tesztek voltak a nagy mumusaink. Akié nem volt megfelelő, mehetett „konzultációra”. Most azonban úgy tűnik, minden rendben van. A nagy örömre való tekintettel Ági meg is hívatja magát Endrével egy palacsintára a hűvösvölgyi buszvégállomásra. „A bőre alatt is pénz van - mondja -, pénzben billiárdozik!” És én elképzelem Endrét, a tizedik csoport ifivezetőjét, amint a köröndi presszóban céloz és tartja a tétet. Hja, kérem, változnak az idők! De bizonyos helyeken hál’ istennek, elég lassan. KÖVESDI PÉTER FOTÓ: PATAKY ZSOLT 1990. november 8. KÖNYVEK DUPLÁVAL A millenniumi időkben a könyvek és folyóiratok mellett a kávé, pontosabban a kávéházi élet kötötte össze Közép- Európa nagy városait: Budapestet, Prágát és Bécset. Aztán a kávéházak eltűntek, a könyvkiadás és terjesztés pedig állami monopóliummá vált és így Budapest egy csapásra megszűnt patinás kultúrváros lenni. Demszky Gábor főpolgármester újra kultúrcentrumot szeretne a magyar fővárosból. Egy olyan helyet, ahol a test mellett a szellemi táplálékot is megtalálhatja a városi lakos. Október 23-án Petri György társaságában részt vett a Mikszáth Kálmán tér 2.-ben megnyílt Könyves-kávéház avatóján, amelyet a kizárólag színvonalas irodalom terjesztésével foglalkozó Katalizátor Iroda tart fenn. - Milyen régi ez a kapcsolat Demszky Gáborral? - kérdem Modor Ádám ügyvezetőt, a Katalizátor Könyvkiadó és Terjesztő szerkesztőjét. - 1982 óta ismerem. Már a szamizdatkorszakban is együttműködtünk. Most is sokat segített az ÁB Kiadó, stencil- és sokszorosító gépet kaptunk tőlük, a Soros Alapítványtól pedig egy fénymásoló berendezést. Ez volt az összes támogatás, amihez hozzájutottunk. - Hogy merült fel a Könyves-kávéház gondolata? - Többször is megfordultam Londonban, Párizsban, Amszterdamban. Ott láttam ezt a könyvárusítási formát. Szakmai körökben már szinte közhely, hogy a terjesztés nem segíti, hanem „leárnyékolja” a kultúrát. A posta monopóliumát is meg kell szüntetni. Más üzleti szellemre van szükség. Abban biztos vagyok, hogy ugyanazon a standon nem lehet árulni pornót, ismeretterjesztő irodalmat, társadalompolitikai, filozófiai és szépirodalmi kiadványokat, amikkel mi is foglalkozunk. Az elvek tekintetében sokan egyetértenek ezzel, viszont annál kevesebben tesznek is valamit ennek érdekében. Nem is olyan régen szinte „közelharcot” kellett vívnunk a hatóságokkal azért, hogy a mi kiadványaink is helyet kaphassanak a nap alatt. Tavasszal az írók tekintélyes része mellénk állt. Az Astoria aluljáróban a köztársasági elnök, Göncz Árpád vásárolt könyvet a standunknál. Azon az akción, amelyet Csaplár Vilmos és Körössi P. József hirdetett meg. - Úgy tűnik, azóta nyugodtabb lett a helyzet, sikerült megállapodni ezen a helyen... - Működési engedéllyel változatlanul nem rendelkezünk. Van egy rendelet, amely úgy szól, olyan helyen, ahol iskola van, kétszáz méteren belül tilos alkoholt árusító helyet működtetni. Nem hiszem, hogy a piarista gimnázium hallgatói itt züllenének el. Egyébként köztudomású, hogy színvonalas irodalom terjesztéséből nem lehet megélni, még külföldön sem. Hogy ne kelljen alacsonyabbra helyeznünk a mércét, szükségünk van arra, hogy kávét és üdítőt, akár szeszes italt is árusítsunk. - Kitől bérlik a helyiséget? - Mellettünk van a Tilos az A nevű szórakozóhely, velük kötöttünk szerződést. Itt azelőtt a Bakony Étterem adminisztrációs irodái voltak. Éjjel-nappal működő ofszet nyomdai szolgáltatást is tervezünk biztosítani a jövőben. - Kik a vállalkozás vezetői? - Balassa János, Moldován László, Rózsa Gábor, Németh Vladimir, Kerekes Ferenc és én. Közösen döntünk, nincs elkülönülő vezetés. - Tudnak róla, hogy a Hess András téri Fortuna udvarában már megnyílt egy könyvesbolt-teázó? - Igen. A Liteának más a profilja, inkább egy idegenforgalmi intézet, elsősorban külföldiekre számítanak. - Említette a régi kapcsolatot a szamizdattal. Biztos sokaknak a fejében megfordul, hogy ez egy SZDSZ-könyvesbolt. Nem köteleztük el magunkat egyik párt mellett sem. Egyszerűen az a célunk, hogy legyen egy hely a magyar értelmiség és az egyetemisták számára, ahol nyugodtan beszélgethetnek. Ahol egy kávé mellett elolvashatják a folyóiratokat és napilapokat. Azt akarjuk, hogy természetes szellemi élet alakuljon ki a fővárosban. Szeretnénk felvenni a kapcsolatot a mostanában indult folyóiratokkal, a Holmival, a 2000-rel. A Liget folyóirat szerkesztőjével már beszéltünk is arról, hogy bemutatkoznának nálunk. Szeretnénk, ha ideszoknának a főváros írói. De jó is lenne, ha az ezredforduló Adyja, Kosztolányija, József Attilája megtalálná a helyét - itt, a Mikszáth Kálmán téren! PAYER IMRE