Kurír - esti kiadás, 1990. november (1. évfolyam, 87-108. szám)

1990-11-08 / 92. szám

A­kit az úttörővasút füstje megcsapott Miért ne mondják azt, hogy előre ? 1956 októberében az úttörővasút me­netrend szerint közlekedett. Néhány járat kimaradt ugyan, de azért azt senki se gondolja, hogy egy (ellen) forradalom miatt megállt az élet Hű­vösvölgyben. Mint ahogy a taxisblo­kád alatt is jártak a kisvonatok, igaz, akkorra már a gyermekvasúton. A közlekedés miatt ugyan jó páran ott­hon maradtak, de asak eljutottak Hű­­vösvölgybe, azok szolgálatba léptek. Őszintén megvallva tettem, amikor kollégámmal a Moszkva téren fel­ültünk az ötvenhatos buszra. Azt tud­tam, hogy az Úttörővasút már hóna­pok óta gyermekvasút, arról is hal­lottam, hogy úttörővasút állomást Csillebércre keresztelték vissza, de a többi változásba bele sem mertem gondolni. Vajon mi lett sok ezr gye­rek rajongásig szeretett közösségé­ből, az iskolában mindig irigyelt szolgálatokból, abból a szinte kimond­hatatlan és megfogalmazhatatlan cso­dából, amit Úttörővasútnak hívtak? Mi lett a mi vasutunkból - hiszen tizenöt évvel ezelőtt még én is emel­gettem az indítótárcsát, kezeltem a jegyeket, váltottam a váltót? Ez a vasút már réges-régen csak a nevében úttörő - mondja Szigeti Zoltán nevelési vezető, aki hosszú idő óta az elp igazi pedagógus a „cég­nél”. - Évek óta a MÁV irányítja, dotálja az úttörő- (pardon!) gyermek­­vasutat. Az „úttörőzésből” mára már csak a külsőségek maradtak, a köszön­tés, a tisztelgés, meg ehhez hason­lók. Miután az Úttörőszövetségnek igen csekély a taglétszáma, termé­szetesen az úttörőség sem követel­mény. Vannak nálunk cserkészek, sőt vallásos gyerekek is, de ideológiailag - mondhatni - sehova sem tartoz­unk. Sokan úgy képzelik, hogy most átvettek minket a cserkészek. Az igazság viszont az, hogy itt járt az egyik cserkészszervezet főnöke - régi úttörővezető és közölte, hogy a cserkészek nem tartanak igényt a gyermekvasútra, mivel nem elég no­mád. Mostanában amúgy is egyre kevesebb gyerek jön hozzánk. Sajnos - azt kell mondjam - ennek csak az egyik oka a gyerekek iskolai és egyéb túlterheltsége. Mert hiába beszélem én rá őket az iskolában, hogy jöjje­nek közénk, ha otthon a szüleit - mondjuk - politikai megfontolások­ból nem engedik őket. Pedig a mi cé­lunk „csak” egy emberséges, otthonos és toleráns közösség kialakítása. És a hangsúly főképp ez utóbbin van. Min­den lehetséges eszközt bedobunk annak érdekében, hogy ne lógjunk ki a sorból, hogy követni tudjuk a „kor arancsát”: új, türkizkék nyakkendő­­t és új zászlót csináltattunk, hama­rosan kész lesz az új jelvényünk is. Átkereszteljük az állomásainkat: Elő­­réből Virágvölgy, úttörővárosból Csil­lebérc, Ságvári-ligetből pedig Szép­­juhászné lett volna, de a tanács nem járult hozzá. Az „Előre”-t is próbáljuk felváltani a napszakos köszöntésekkel, de ez igen nehezen megy. A tizedik csoportosokat szemm­el láthatóan nem zavarja, hogy kollé­gám a leglehetetlenebb szögekből fotózza őket. Megszokták, hiszen állandóan idegenforgalmi látványos­ságként dolgoznak. És évtizedek óta egyformán. „Négyre köszönés, há­rom... négy!” „Előre!” És a huszon­két pár cipő ugyanazon az úton indul el zászlófelvonáshoz, a hu­szonkét torok ugyanúgy énekli a Va­sutas-induló jól ismert, suta sorait, a szolgálatosok ugyanúgy hozzák el a vödrökben odakészített tízórait, mint annak idején mi. „A békéért, a hazáért, előre!” „Rendületlenül!” Te jó isten! Ezek pont úgy kérdezgetik egymást, ki, hol lesz aznap, és ugyanúgy próbálkoznak az utolsó pillanatban elcserélni a szolgálatot, mint mi. Pedig akkor ők még nem is éltek! Létezik, hogy „ez az ,a ház, ahol semmi sem változik?” És amikor Hűvösvölgy és Hárshegy között az alagúthoz közeledve egyszerre vesznek mély lélegzetet, és egyszerre zendítenek rá arra, hogy Rontása tört ránk a zúgó viharnak, akkor már biz­tos vagyok benne, hogy a politikai hatalmasságoknak nagyon meg kell majd küzdeniük ezekért a gyerekekért. - Rendszerváltás van - állítja ha­tározottan Zsuzsa, aki már nyolca­dikos, legalább százötven centi ma­gas és gondolni sem akar arra, hogy itthagyja a vasutat. Ifi lesz, és marad.­­ Ma már nem olyan nagy szám vas­utasnak lenni, mint mondjuk, három évvel ezelőtt. Képzeld el, az osztály­ból valaki megkérdezte, mennyit ka­punk egy szolgálatért. Hát nem hü­lyeség? Sanyi bácsi, a hetvenéves moz­donyvezető negyven éve dolgozik az úttörővasútnál. Innen ment nyugdíj­ba, de azóta is rendszeresen viszsza­­jár. Kell az a kis pénz, meg aztán a gyerekektől is igen nehéz elszakadni. - Tiszta bolondság ez az egész - mondja. - Minek ez a nagy hajci­­hő? Ha „előré”-t mondunk, hát „előré”-t mondunk. Attól még nem dől meg a rendszer. A visszaúton Ági és Endre, a cso­port két ifivezetője a szakmai tesz­teket javítja (állandóan frissen kell tartani a szakmai ismereteket, hiszen komoly munkáról, emberéletekről van szó).­­ Annak idején ezek a tesztek voltak a nagy mumusaink. Akié nem volt megfelelő, mehetett „konzultációra”. Most azonban úgy tűnik, minden rendben van. A nagy örömre való tekintettel Ági meg is hívatja magát Endrével egy palacsintára a hűvösvölgyi busz­­végállomásra. „A bőre alatt is pénz van - mondja -, pénzben bil­­liárdozik!” És én elképzelem Endrét, a tizedik csoport ifivezetőjét, amint a köröndi presszóban céloz és tartja a tétet. Hja, kérem, változnak az idők! De­­ bizonyos helyeken hál’ isten­nek,­­ elég lassan. KÖVESDI PÉTER FOTÓ: PATAKY ZSOLT 1990. november 8. KÖNYVEK DUPLÁVAL A millenniumi időkben a könyvek és fo­lyóiratok mellett a kávé, pontosabban a kávéházi élet kötötte össze Közép- Európa nagy városait: Budapestet, Prágát és Bécset. Aztán a kávéhá­zak eltűntek, a könyvkiadás és ter­jesztés pedig állami monopóliummá vált és így Budapest egy csapásra megszűnt patinás kultúrváros lenni. Demszky Gábor főpolgármester újra kultúr­­centrumot szeretne a magyar fővárosból. Egy olyan helyet, ahol a test mellett a szellemi táplálékot is megtalálhatja a városi lakos. Október 23-án Petri György társasá­gában részt vett a Mikszáth Kálmán tér 2.-ben megnyílt Könyves-kávéház avatóján, ame­lyet a kizárólag színvonalas irodalom ter­jesztésével foglalkozó Katalizátor Iroda tart fenn. - Milyen régi ez a kapcsolat Demszky Gá­borral? - kérdem Modor Ádám ügyvezetőt, a Katalizátor Könyvkiadó és Terjesztő szer­kesztőjét. - 1982 óta ismerem. Már a szamizdat­­korszakban is együttműködtünk. Most is sokat segített az ÁB Kiadó, stencil- és sok­szorosító gépet kaptunk tőlük, a Soros Ala­pítványtól pedig egy fénymásoló berende­zést. Ez volt az összes támogatás, amihez hozzájutottunk. - Hogy merült fel a Könyves-kávéház gon­dolata? - Többször is megfordultam London­ban, Párizsban, Amszterdamban. Ott lát­tam ezt a könyvárusítási formát. Szakmai körökben már szinte közhely, hogy a ter­jesztés nem segíti, hanem „leárnyékolja” a kultúrát. A posta monopóliumát is meg kell szüntetni. Más üzleti szellemre van szük­ség. Abban biztos vagyok, hogy ugyanazon a standon nem lehet árulni pornót, isme­retterjesztő irodalmat, társadalompolitikai, filozófiai és szépirodalmi kiadványokat, amikkel mi is foglalkozunk. Az elvek tekin­tetében sokan egyetértenek ezzel, viszont annál kevesebben tesznek is valamit ennek érdekében. Nem is olyan régen szinte „kö­zelharcot” kellett vívnunk a hatóságokkal azért, hogy a mi kiadványaink is helyet kaphassanak a nap alatt. Tavasszal az írók tekintélyes része mellénk állt. Az Astoria aluljáróban a köztársasági elnök, Göncz Ár­pád vásárolt könyvet a standunknál. Azon az akción, amelyet Csaplár Vilmos és Körössi P. József hirdetett meg. - Úgy tűnik, azóta nyugodtabb lett a helyzet, sikerült megállapodni ezen a helyen... - Működési engedéllyel változatlanul nem rendelkezünk. Van egy rendelet, amely úgy szól, olyan helyen, ahol iskola van, kétszáz méteren belül tilos alkoholt árusító helyet működtetni. Nem hiszem, hogy a piarista gimnázium hallgatói itt zül­­lenének el. Egyébként köztudomású, hogy színvonalas irodalom terjesztéséből nem le­het megélni, még külföldön sem. Hogy ne kelljen alacsonyabbra helyeznünk a mércét, szükségünk van arra, hogy kávét és üdítőt, akár szeszes italt is árusítsunk. - Kitől bérlik a helyiséget? - Mellettünk van a Tilos az A nevű szó­rakozóhely, velük kötöttünk szerződést. Itt azelőtt a Bakony Étterem adminisztrációs irodái voltak. Éjjel-nappal működő ofszet nyomdai szolgáltatást is tervezünk biztosí­tani a jövőben. - Kik a vállalkozás vezetői? - Balassa János, Moldován László, Ró­zsa Gábor, Németh Vladimir, Kerekes Fe­renc és én. Közösen döntünk, nincs elkülö­nülő vezetés. - Tudnak róla, hogy a Hess András téri Fortuna udvarában már megnyílt egy köny­­vesbolt-teázó? - Igen. A Liteának más a profilja, in­kább egy idegenforgalmi intézet, elsősor­ban külföldiekre számítanak. - Említette a régi kapcsolatot a szamiz­­dattal. Biztos sokaknak a fejében megfordul, hogy ez egy SZDS­Z-könyvesbolt.­­ Nem köteleztük el magunkat egyik párt mellett sem. Egyszerűen az a célunk, hogy legyen egy hely a magyar értelmiség és az egyetemisták számára, ahol nyugod­tan beszélgethetnek. Ahol egy kávé mellett elolvashatják a folyóiratokat és napilapokat. Azt akarjuk, hogy természetes szellemi élet alakuljon ki a fővárosban. Szeretnénk fel­venni a kapcsolatot a mostanában indult folyóiratokkal, a Holmival, a 2000-rel. A Liget folyóirat szerkesztőjével már beszél­tünk is arról, hogy bemutatkoznának ná­lunk. Szeretnénk, ha ideszoknának a fővá­ros írói. De jó is lenne, ha az ezredforduló Adyja, Kosztolányija, József Attilája megtalálná a helyét - itt, a Mikszáth Kálmán téren! PAYER IMRE

Next