Kurír - reggeli kiadás, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)
1991-01-02 / 1. szám
14 TIZENHARMADSZOR FATA MORGANA NYOMÁBAN Egy páros máris fetonik ELMARADT A SZILVESZTERI PEZSGŐZÉS PORSCHE-MOTOR HAJTJA A SZAMARAKAT Ma még autókázással tölti idejét a mezőny. A Tripoli és a Ghadames közötti út még nem gyorsasági szakasz, nem kell rohanni, az időket nem mérik, nem számít bele a végső elszámolásba. Csak az a feladat, hogy mindenki eljusson az első gyorsasági rajtjához. A rali világában ezt „etap”-nak nevezik. A mai etap 604 kilométeres és a gyönyörűséges valuton vezet keresztül. Aztán holnap... Ám ne szaladjunk annyira előre! Még tavaly Rouenból Párizsba hajtott a mezőny, ahol a Chateau de Vincennes ősi királyi vadasparkja talán XIV. Lajos óta nem látott akkora felfordulást, mint a XIII. Párizs-Dakar Rali rajtja. Az időjárás nem kedvezett a rendezőknek, de a havas esőken is több százezer ember bámészkodott a hivatalos start körül. Még a hajnali szürkület előtt elindultak az óriások, a kamionok, amelyek közül vannak igazi versenyzők, és vannak versenyzőnek álcázott szervizcsapatok. A Párizs-Dakaron ugyanis tilos a más ralikon szokásos szerelőgárdákat alkalmazni. A teherautók után a motorosok indultak, majd az autók. Igaz, a legtöbb induló kocsiját hiába keresnénk az autószalonokban vagy a világvárosok utcáin. Többnyire speciálisan felkészített, szinte egyedi járművekről van szó, amelyeket a következőképpen osztottak csoportokba a rendezők: Háromféle motorkerékpárral szabad indulni. Az első a normál gyári készítmények csoportja, azúgynevezett „Maraton” csoport. A „Silhouette”-ben olyan járművek vehetnek részt, amelyeknek motorja és váza megegyezik a „Maraton” kategóriáéval. A „Prototípusok” között szinte megkötöttség nélkül indulhatnak a kísérleti vagy más célból teljesen átalakított, esetleg csak erre a versenyre épített gépek. Az autóknál öt csoport van. A „Tl”-be azok a két- és négykerék-meghajtású négykerekű kocsik indulhatnak, amelyekből egy naptári évben legalább ezer darab készült, és a FISA által homologizáltak. Maximális súlyuk nem haladhatja meg a 3500 kilót. A „TI Maraton” kategóriában a motornak, a sebességváltónak, a két tengelynek kell szériakocsiból származnia. A „T2”-ben a TI-be tartozó kocsiknak a Párizs-Dakarra átalakított változatai indulhatnak, a motor és az erőátvitel eredeti. A „T3” autói terepjárók, négyvagy nyolckerekűek, nincs technikai kikötés rájuk, de súlyuk nem haladhatja meg a 3500 kilót, és meg kell felelniük a szokásos utcai műszaki előírásoknak. A „T4” a 3500 kiló feletti összsúlyú autóké, lehetnek 2 vagy 4 tengelyesek, és évente legalább 15 darabos szériában kell gyártani. Ezek is megfelelnek az általános műszaki előírásoknak. Végül az összes versenyző két csoportban küzd: az amatőrök közé tartoznak azok, akik sohasem értek el egyetlen versenyen sem hivatalos eredményt, a többiek az „Inter” kategóriában hajtanak. Clermont-Ferrandban került sor az első rajtra, a prológ 5 kilométeres előversenyére. Szerencsére száraz volt az idő, ennek ellenére a Tambay-Lemoyne duó felborult egy jobb kanyarban. Most persze az kívánkozna ide, hogy megrázták magukat és továbbmentek, valójában könnyedén talpra álltak, majd robogtak tovább. Ám nem kerültek be az első tízbe, ahova egyébként két Lada Podh-os márkatársuk bejutott, négynégy Mitsubishi és Citroen társaságában. Annyit azért el kell mondani, hogy ezek a Lada Samarák nem egészen olyanok, mint amilyeneket a Merkúrban vesztegetnek a magyar vezetőknek. Mindössze a nevük egyezik, azon túl tán még a legkisebb alátét sem egyezik a közélet Samaráival, nem is beszélve arról, hogy Porsche motor dohog bennük. Az autósok versenyét természetesen a finn Vatanen nyerte Citroennel, megelőzve a Mitsubishi sztárjait, Eriksson és Lartigue előtt, a motorosoknál pedig Charbonel (Kawasaki) győzött, Martens (KTM) és Merado (Gilera) lett a második, illetve harmadik. Ám ez az eredmény még nem számít bele, csak az első rajtsorrendet döntötték el a dél-franciaországi bemelegítő versenyen. A szilvesztert a hajón töltötte a mezőny, ám pezsgőzésre nemigen került sor, azzal várnak a dakari célba futásig. Ma pedig indulás Ghadamesbe, és onnan már igazából beindul a Nagy Kaland... ROÓZPÉTER Patrick Tambay csak mosolygott egyet borulásán... Mindent védett a svéd Szenzáció a jégkorong-BEK-ben! Úgy látszik, a játékosok folyamatos NHL-be szivárgása megtöri a szovjet hokihegemóniát. A válogatottjuk nagyon erős, ám klubszinten húszéves sorozatuk szakadt meg az elmúlt hét végén: nem ők nyerték a Bajnokcsapatok Európa-Kupáját! Rögtön hozzátehetjük, ez még így is bombameglepetés. Mert akárhányan is hokizhatnak Amerikában, azért a Dinamo Moszkva volt a düsseldorfi BEK-döntő nagy esélyese. Az ellenfél a svéd Djurgaarden Stockholm csapata volt, a tét pedig a serleg mellett csekélynek épp nem nevezhető pénzösszeg, 85 ezer dollár. Az első harmad a szovjet meghökkenés jegyében zajlott, a moszkvaiaknak rá kellett döbbenniük, hogy akár el is veszthetik a meccset. Az általunk is jól ismert, veterán Hakan Södergren szerzett vezetést a svédeknek, majd Anders Josefsson is bekent egyet, így a harmad 2-0-lal zárult. A folytatásban aztán 8 perc elteltével Szemak adta tudtára mindenkinek, ami eddig történt, az merő félreértés, szó sem lehet itt meglepetésről, ez az első, aztán majd jönnek a többiek, szépen sorban, meg sem állunk ötig, hatig... Megálltak. Kettőnél. Sőt. Johnsson révén a Djurgaarden háromig jutott. Hiába próbálkozott Szemak, csak szépíteni tudott. A záróharmadban ugyanis Tommy Söderström kapus lehúzta a rolót. A svéd mindent védett, hiába küszködtek a szovjetek, a harmad 0-0-lal ért véget, így a meccset a Djurgaarden nyerte 3-2-re. Két évtized után először fordult elő, hogy észak-európai együttes hódította el a trófeát. A stockholmiak és a moszkvaiak mögé egyébként a finn Turku futott be harmadiknak, a kisdöntőben 4-3- ra verve a cseh Sparta Praha. 1991. január 2. BAKFISKORBÓL KIÖREGEDVE A flikk-flakkok mutatósak... Több mint harmincöt éve, 1955 novemberében összeállt egy női kézilabdacsapat. Hosszú évekig játszottak együtt, s tíz esztendő múltán Dortmundban világbajnokok lettek. Az aranycsapat... Guricsné, Ritterné, Csenkiné, Fleckné és a többiek... A világraszóló siker után negyed századdal ismét pályára léptek: a Goli-gólgálán búcsúztatták az új évet, és villantották fel ismét kivételes tudásukat. Annyi bizonyos, hogy az aranycsapat ellenfele, a bakfiskorból már kiöregedett Goli nosztalgiagárdája a mérkőzés elején egy csöppet sem tisztelte nagynevű ellenfelét. A hetvenes-nyolcvanas évek jóval agresszívabb játékán nevelkedett óbudaiak egy-egy akciója után sűrűn felhangzott a szurkolók kórusa:„Gól, gól, gól, Goli- Goli gól!” Ám Török Bódog, a siker- és mesteredző aranyigazsága ezúttal is győzelmet ért (akárcsak Dortmundban): „A változtatás a játék stratégiája.” Amikor Bogyi bácsi a második félidőben már egykori együttesét irányította, a két beállósIgnác és Csenkiné eredményességben is meglátszott. És újra bemelegedtek a berozsdásodott ízületek, lassanlassan összecsiszolódott a csapatjáték, ismét felelevenedtek a régi, látványos figurák, és a végén már egy-két mutatós flikk-flakkra is futotta. Az öröm-kézilabdameccs végeredménye talán nem is lényeges. (Akit mégis érdekel, 14-12-re győztek a ’65-ösök.) Ám még az óévben életre kelt a felejthetetlen legenda: játszott, látott és mint korábban annyiszor, ismét győzött a női kézilabda-aranycsapat. T. H. F