Kurír - reggeli kiadás, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)

1991-01-02 / 1. szám

14 TIZENHARMADSZOR FATA MORGANA NYOMÁBAN Egy páros máris fetonik­ ELMARADT A SZILVESZTERI PEZSGŐZÉS PORSCHE-MOTOR HAJTJA A SZAMARAKAT Ma még autókázással tölti idejét a mezőny. A Tripoli és a Ghada­­mes közötti út még nem gyorsa­sági szakasz, nem kell rohanni, az időket nem mérik, nem szá­mít bele a végső elszámolásba. Csak az a feladat, hogy minden­ki eljusson az első gyorsasági rajtjához. A rali világában ezt „etap”-nak nevezik. A mai etap 604 kilométeres és a gyönyörűséges valuton vezet keresztül. Aztán holnap... Ám ne szaladjunk annyira előre! Még tavaly Rouenból Párizsba hajtott a mezőny, ahol a Chateau de Vincennes ősi királyi vadasparkja talán XIV. Lajos óta nem látott akkora fel­fordulást, mint a XIII. Pá­­rizs-Dakar Rali rajtja. Az idő­járás nem kedvezett a rende­zőknek, de a havas esőken is több százezer ember bámészkodott a hivatalos start körül. Még a hajnali szürkület előtt elindultak az óriások, a kamio­nok, amelyek közül vannak igazi versenyzők, és vannak versenyző­nek álcáz­ott szervizcsapatok. A Párizs-Dakaron ugyanis tilos a más ralikon szokásos szerelő­gárdákat alkalmazni. A teherautók után a motoro­sok indultak, majd az autók. Igaz, a legtöbb induló kocsiját hiába keresnénk az autószalo­nokban vagy a világvárosok utcáin. Többnyire speciálisan felkészített, szinte egyedi jár­művekről van szó, amelyeket a következőképpen osztottak cso­portokba a rendezők: Háromféle motorkerékpárral szabad indulni. Az első a normál gyári készítmények csoportja, az­­úgynevezett „Maraton” csoport. A „Silhouette”-ben olyan jár­művek vehetnek részt, ame­lyeknek motorja és váza meg­egyezik a „Maraton” kategó­riáéval. A „Prototípusok” között szinte megkötöttség nélkül indulhatnak a kísérleti vagy más célból teljesen átalakított, eset­leg csak erre a versenyre épített gépek. Az autóknál öt csoport van. A „Tl”-be azok a két- és négyke­­rék-meghajtású négykerekű ko­csik indulhatnak, amelyekből egy naptári évben legalább ezer darab készült, és a FISA által homologizáltak. Maximális sú­lyuk nem haladhatja meg a 3500 kilót. A „TI Maraton” kategó­riában a motornak, a sebes­ségváltónak, a két tengelynek kell szériakocsiból származnia. A „T2”-ben a TI-be tartozó ko­csiknak a Párizs-Dakarra átala­kított változatai indulhatnak, a motor és az erőátvitel eredeti. A „T3” autói terepjárók, négy­vagy nyolckerekűek, nincs tech­nikai kikötés rájuk, de súlyuk nem haladhatja meg a 3500 kilót, és meg kell felelniük a szokásos utcai műszaki előírá­soknak. A „T4” a 3500 kiló fe­letti összsúlyú autóké, lehetnek 2 vagy 4 tengelyesek, és évente legalább 15 darabos szériában kell gyártani. Ezek is meg­felelnek az általános műszaki előírásoknak. Végül az összes versenyző két csoportban küzd: az amatőrök közé tartoznak azok, akik so­hasem értek el egyetlen verse­nyen sem hivatalos eredményt, a többiek az „Inter” kategó­riában hajtanak. Clermont-Ferrandban került sor az első rajtra, a prológ 5 ki­lométeres előversenyére. Sze­rencsére száraz volt az idő, en­nek ellenére a Tambay-Le­­moyne duó felborult egy jobb kanyarban. Most persze az kívánkozna ide, hogy megrázták magukat és továbbmentek, való­jában könnyedén talpra álltak, majd robogtak tovább. Ám nem kerültek be az első tízbe, ahova egyébként két Lada­ Podh-os márkatársuk bejutott, négy­négy Mitsubishi és Citroen társaságában. Annyit azért el kell mondani, hogy ezek a Lada Samarák nem egészen olyanok, mint amilyeneket a Merkúrban vesztegetnek a magyar veze­tőknek. Mindössze a nevük egyezik, azon túl tán még a legkisebb alátét sem egyezik a közélet Samaráival, nem is be­szélve arról, hogy Porsche mo­tor dohog bennük. Az autósok versenyét termé­szetesen a finn Vatanen nyerte Citroennel, megelőzve a Mitsu­bishi sztárjait, Eriksson és Lartigue előtt, a motorosoknál pedig Charbonel (Kawasaki) győzött, Martens (KTM) és Merado (Gilera) lett a második, illetve harmadik. Ám ez az eredmény még nem számít bele, csak az első rajtsorrendet dön­tötték el a dél-franciaországi be­melegítő versenyen. A szilvesztert a hajón töltötte a mezőny, ám pezsgőzésre nemigen került sor, azzal várnak a dakari célba futásig. Ma pedig indulás Ghadamesbe, és onnan már igazából beindul a Nagy Kaland... ROÓZPÉTER Patrick Tambay csak mosolygott egyet borulásán... Mindent védett a svéd Szenzáció a jégkorong-BEK-ben! Úgy látszik, a játékosok folya­matos NHL-be szivárgása megtöri a szovjet hokihe­gemóniát. A válogatottjuk nagyon erős, ám klubszinten húszéves sorozatuk szakadt meg az elmúlt hét végén: nem ők nyerték a Bajnokcsapatok Európa-Kupáját! Rögtön hozzátehetjük, ez még így is bombameglepetés. Mert akárhányan is hokiz­hatnak Amerikában, azért a Dinamo Moszkva volt a düsseldorfi BEK-döntő nagy esélyese. Az ellenfél a svéd Djurgaarden Stockholm csa­pata volt, a tét pedig a serleg mellett csekélynek épp nem nevezhető pénzösszeg, 85 ezer dollár. Az első harmad a szovjet meghökkenés jegyében zajlott, a moszkvaiaknak rá kellett döbbenniük, hogy akár el is veszthetik a meccset. Az általunk is jól ismert, veterán Hakan Södergren szerzett vezetést a svédeknek, majd Anders Josefsson is bekent egyet, így a harmad 2-0-lal zárult. A folytatásban aztán 8 perc elteltével Szemak adta tudtára mindenkinek, ami eddig tör­tént, az merő félreértés, szó sem lehet itt meglepetésről, ez az első, aztán majd jönnek a többiek, szépen sorban, meg sem állunk ötig, hatig... Megálltak. Kettőnél. Sőt. Johnsson révén a Djurgaar­den háromig jutott. Hiába próbálkozott Szemak, csak szépíteni tudott. A záró­harmadban ugyanis Tommy Söderström kapus lehúzta a rolót. A svéd mindent védett, hiába küszködtek a szovjetek, a harmad 0-0-lal ért véget, így a meccset a Djurgaarden nyerte 3-2-re. Két évtized után először fordult elő, hogy észak-euró­pai együttes hódította el a trófeát. A stockholmiak és a moszkvaiak mögé egyébként a finn Turku futott be har­madiknak, a kisdöntőben 4-3- ra verve a cseh Sparta Praha. 1991. január 2. BAKFISKORBÓL KIÖREGEDVE A flikk-flakkok mutatósak... Több mint harmincöt éve, 1955 novem­berében összeállt egy női kézilabdacsa­pat. Hosszú évekig játszottak együtt, s tíz esztendő múltán Dortmundban világ­bajnokok lettek. Az aranycsapat... Gu­­ricsné, Ritterné, Csenkiné, Fleckné és a többiek... A világraszóló siker után ne­gyed századdal ismét pályára léptek: a Goli-gólgálán búcsúztatták az új évet, és villantották fel ismét kivételes tudásukat. Annyi bizonyos, hogy az arany­csapat ellenfele, a bakfiskorból már kiöregedett Goli nosztal­giagárdája a mérkőzés elején egy csöppet sem tisztelte nagy­nevű ellenfelét. A hetve­nes-nyolcvanas évek jóval ag­resszívabb játékán nevelkedett óbudaiak egy-egy akciója után sűrűn felhangzott a szurkolók kórusa:­­„Gól, gól, gól, Goli- Goli gól!” Ám T­örök Bódog, a siker- és mesteredző arany­­igazsága ezúttal is győzelmet ért (akárcsak Dortmundban): „A változtatás a játék stratégiája.” Amikor Bogyi bácsi a második félidőben már egykori együt­tesét irányította, a két beállós­­Ignác és Csenkiné eredményességben is meglát­szott. És újra bemelegedtek a berozsdásodott ízületek, lassan­­lassan összecsiszolódott a csa­patjáték, ismét felelevenedtek a régi, látványos figurák, és a végén már egy-két mutatós flikk-flakkra is futotta. Az öröm-kézilabdameccs végeredménye talán nem is lényeges. (Akit mégis érdekel, 14-12-re győztek a ’65-ösök.) Ám még az óévben életre kelt a felejthetetlen legenda: játszott, látott és mint korábban annyiszor, ismét győzött a női kézilabda-aranycsapat. T. H. F

Next