Kurír - reggeli kiadás, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1991-02-26 / 56. szám

r­A Jlbi£ 1991. február 26. >■ é ■■ i . Kyrts 7 - Mégis rendőr lett... - Apám halála után a BRFK-n kezdtem, rögtön az életes területen, a gyilkossági csoportban. 1977-ben kerültem ide, az ORFK-ra, amikor a Hungária körúti gyilkosság volt. Már­cius 4-én a Hungária körúti OTP-nakban fejbe lőtték a két tisztviselőnőt, és elvittek 113 600 fo­rintot. Benne voltam abban a függetlenített cso­portban, amely az ügyön dolgozott. Furcsa ebben a munkában, hogy a sikertelen ügyek nőnek legin­kább az emberhez. Ezekben van a legtöbb energia, szívünket-lelkünket beleadjuk, még sincs eredmény. Nagy lelkiismereti probléma ez. Akkor „vet­­t észre magának” az ORFK életvédelmi alosz­tályának vezetője és felajánlotta, hogy jöjjek ide. Negyvenéves múltam, lassan huszonegy éve, hogy rendőr vagyok. - A családi élete hogyan alakult? - Szerencsém volt, találtam olyan nőt, aki nagy türelemmel viseli a rendőrfeleség sorsát. Két fiam van. - Miféle munka folyik itt az életvédelmi alosztályon? - Szakirányító, koordináló tevékenység és ér­tékelő munka. Tudnunk kell, hogyan alakult az erőszakos, garázda bűncselekmények helyzete Magyarországon kriminológiailag, szociológiai­lag, jogilag. Van-e új jelenség, amellyel a rendőr­ségnek másképp kell szembeszállnia. Közben ma­gunk is nyomozunk konkrét gyilkossági ügyekben, mert nem lehet a jelenségről véleményt alkotni, ha az ember elszakad magától a történéstől. - Növekszik a gyilkosságok száma? - Nem, évek óta kétszáz körül mozog. De azon belül kevesebb a családi botrány, a kocsmai vere­kedés, és több a bűnözéshez kapcsolódó gyilkos­ság. Viszont az emberölési kísérletek és az életve­szélyes testi sértések száma most 500-600 körül van, míg régebben ugyanannyi volt évente, mint a befejezett gyilkosság. Elképesztő gyorsasággal ter­jed az erőszak és a bűnözés. Tavalyelőtt 230 ezer volt az összes ismertté vált bűncselekmény, tavaly már 340 ezer. Ennyiről tudunk, és mennyi van, amiről sohasem fogunk értesülni. Több a felderí­tetlen gyilkosság is, az olyan, ahol nagyon nehéz kapcsolatot találni a tettes és az áldozat között. Tavalyelőtt kilenc, tavaly tizenkilenc egyelőre fel­derítetlen gyilkosság történt. Többségüknek olyan ember az áldozata, aki szinte kihívta maga ellen a sorsot, olyan környezetben élt, olyan emberek között forgolódott, ahol számítani kell erőszakra. Ezt a férfit agyonlőtték, ezt a másikat agyonverték és hálózsákba csomagolva otthagyták egy IBUSZ- lakáson. Mind a ketten valutáztak. Fried Ernő, a milliárdos - akinek Szondy utcai lakásán hihetet­len értékek voltak felhalmozva műalkotásokban - orgazda volt. Ez az öregasszony néhány száz fo­rintért szobát adott ki különféle szubkultúrákból jött fiataloknak, ez pedig bögrecsárdát tartott. - Azért csak vannak köztük normális életvitelű emberek is. - Persze, ezt a köztiszteletben álló idős férfit betörő ölte meg a lakásán, s valószínűleg betörő végzett ezzel a fiatalasszonnyal is, miközben a szomszéd szobában aludt a két kisgyerek. Ezt a testvérpárt is betörők ölték meg. - A bűnözés növekedése összefügg az életkörülmé­nyek romlásával? - Igen. Egyre több az olyan bűncselekmény, amelyet nem bűnöző követ el, hanem olyan va­laki, aki másképp nem tud ennivalóhoz jutni, ők a kényszerbűnözők. Nem hiszem, hogy a rendőrség dolga lenne ezzel a jelenséggel megküzdeni. A társadalmi rendszerváltás zökkenői is kedveznek a bűnözésnek. A korlátok ledöntése a bűnözők vál­lalkozó kedvét is felszabadítja. Sőt ők a legvállal­­kozóbbak, nálunk eddig ismeretlen dolgokat talál­nak ki: kábítószer, szervezett bűnözés, lőfegyver. Mert mi az a tizenöt-húszezer lőfegyver, ami a ta­nácselnökök meg­nyugalmazott rendőrtisztek ke­zében volt, ahhoz képest, hogy ma fűnek-fának van lőfegyvere - és használja is. Ráadásul a szer­vezett bűnözés előbb-utóbb össze fog fonódni a gazdasági élettel, és beszivárog a politikai életbe, ki fog alakulni a klasszikus értelemben vett maffia. Elemei már most megvannak. Félek, nemsokára mi is betontömbökbe ágyazott holttesteket talá­lunk a Dunában. - Ha ezt ilyen jól látják, nem tudnának elébe menni ezeknek a felettébb nemkívánatos fejlemé­nyeknek. - Én felkészültem, de ez nem elég. A mi felté­teleink a múlt állapotaihoz igazodnak, holott már most kellene reagálni arra, hogy itt mennyiségileg és minőségileg más bűnözés lesz. De nem valószí­nű, hogy ebben a gazdaságilag toprongyos idő­szakban akárcsak technikailag is felfutunk, holott profi számítógépes nyilvántartás nélkül nem lehet megfogni a szervezett bűnözést. Mást mondok: most rengeteg szabály köti meg a kezünket. Ha még ma le kellene hallgatnunk egy gyanúsítottat, mert másképp nem tudunk fontos bizonyítékhoz jutni, napokba is beletelne, míg az engedélyt megkapnánk az igazságügy-minisztertől. Szük­ség van az állampolgári szabadságjogok védel­mére, a jogi garanciákra, de nem olyan szöve­vényesekre és nehézkesekre, amelyek akadá­lyozzák a bűnüldözést. Bár ez igazán nem nekem ond, én itten elüldögélek, meg kijárok, meg gyil­­osokat próbálok elfogni. Ez a hobbim, a szórakozásom, az egész életemet ez tölti ki. - Miért akarja megtalálni a gyilkost? - Mióta világ a világ, a gyilkosságot a jog min­dig üldözte. Bármilyen okból is ölnek meg egy em­bert egy viszonylag békés társdalmi közegben, a tet­test meg kell találni, a gyilkosságot meg kell to­rolni. Ez jogilag is, morálisan is alá van támasztva. - Elégtételt érez, ha elkapja a gyilkost? - Persze, erkölcsit is, szakmait is. Bár sohasem egyedül találja meg az ember a tettest, a munka is, a siker is kollektív. Csak az nem jó, amikor azon háborúznak a rendőrök, kié a siker, a dicsőség. Ha valaki zsebre dolgozik - azaz megpróbál eltitkolni egy döntő, a tettes közelébe vivő információt, és csak akkor áll elő vele, amikor már bizonyos, hogy ez az ász. Higgye mindenki, hogy nélküle nem lett volna meg a megoldás. El tudnék képzelni egy etikai bizottságot, amely nem büntetőjogilag, ha­nem erkölcsileg marasztalná el azt, aki szakmailag nem etikus magatartást tanúsít.­­ Szobája falán három másik nagy kartonlap is van fényképekkel, újságkivágásokkal. Három gyilkos­ság. Az áldozatok: Kises István budapesti taxisofőr, Sándor Tamás siófoki szállodaportás és Labancz Anna, a miskolci ápolónő­. Miért éppen ez a három? - Mert három olyan bűnügy, amelynek különö­sen sok tanulsága volt és van. Három normális élet­vitelű, tisztességes ember, semmi közük a bűnözők világához. Mind a három esetben viszonylag tá­voli a kapcsolat a tettes és az áldozat között. Ki­sesnél a tettes megvan, a másik kettőnél nincs meg. - Nincs is remény rá, hogy megtalálják? - De van. Tamás ügye egyáltalán nem remény­telen, bár amikor tavaly nyáron meggyilkolták, másfél hónapig óriási apparátussal nyomoztunk Siófokon, mégsem jutottunk a tettes közelébe. Nyáron itt rengeteg a külföldi, sok a bűnöző. Ez utóbbiak körében keressük a tettest ma is, tehát olyan embert, aki bűnözésből él, aki külföldiek körül mozog, valutázással foglalkozik, valami­képpen kötődik a Balatonhoz, és van lőfegyere. - Sok ilyen ember akad? - Igen, mégis szűkíthető a kör. Vannak tanú­­vallomásaink, személyleírásaink. Három gyanúsí­tottunk van most, és bármelyikből tettes lehet valamikor, csak türelem kell hozzá. - Mi történik, miközben a nyomozó türelmes? - A gyanúsítottakat a tudtuk nélkül ellenőriz­nünk kell, rengeteg informátort kell alkalmaz­nunk az ilyen ügyekben. Nagyon aprólékos, folya­matos munka ez, amelyben az ország rendőrségé­nek szinte teljes bűnügyi szolgálata részt vesz. Azt is figyelnünk kell, nem követett-e el más olyan bűncselekményt a tettes, amiért megalapozott bi­zonyítékok birtokában őrizetbe vehetjük. Akkor nem tudja eltüntetni maga körül a nyomokat, és számunkra új lehetőség nyílik. Tamás esetében mind a három gyanúsított büntetett előéletű, és most is bűnöző életmódot folytat.­­ De hát a tettes óriási helyzeti előnyben van már­is, bőven volt ideje eltüntetni a nyomokat. - A tettes helyzeti előnye annyi, hogy egyelőre azt hiszi, nem tudjuk, ki ő - és ebben igaza is van, de a mi helyzeti előnyünk abban lesz, ha meg­tudjuk róla, hogy ő az, ő viszont nem fogja tudni, hogy mi már tudjuk. - Labancz Annát húsz éve ölték meg. Van gya­núsítottja? - Van. Többször is beszélgettem vele, és nem tudott meggyőzni arról, hogy nem ő a gyilkos. Egy csomó körülmény van, amely rá tereli a gya­nút, de egyetlenegy százszázalékos bizonyíték sincs. Van például egy tanúvallomás. Az illető húsz évvel ezelőtt látott egy fiatalembert leskelőd­­ni Anna ablaka alatt és most ebben a férfiban is­meri fel azt a fiút. Nincs jogom kételkedni a tanú vallomásában, mert elmondta, leírta és az eléje tett fényképek közül ki is választotta ennek a fiú­nak a képét. Az ügy amúgy tavaly elévült, de az elévülés határideje előtt az ügyészség jóváhagyásá­val elrendeltük a nyomozás folytatását. Az ügyész­ség most mégis megszüntette a nyomozást azzal az indoklással, hogy az adatokból nem állapítható meg: a gyanúsított követte el a bűncselekményt. Ez a bizonyítékhiányos megszüntetés kvázi siker, mert nem azt jelenti, hogy ő nem lehet tettes, vagyis ártatlan, hanem azt, hogy nincs ellene elég bizonyíték. - És ha később mégis előkerül valami? - Itt már nincs minek előkerülnie. Az ügy el­évül, ő valószínűleg könyvet fog írni róla és meg­gazdagszik. Igaz, most éppen életfogytiglanját töl­ti egy gyilkosságért, leghamarabb nyolc év múlva szabadul, de jól jön az a pénz akkor is. - Egyetért a halálbüntetés eltörlésével? - Nem. Szerintem benne kellett volna hagyni a Btk.-ban a halálbüntetés fenyegetettségét anél­kül persze, hogy minden évben kötelező legyen két embert kivégezni. Bármit is mondanak a jo­gászok, tapasztalatom szerint csökkent az elriasztó erő. Azt meg végképp nem hiszem, hogy most kö­zelebb kerültünk Európához. Lassan azért fognak meghalni emberek ebben az országban, mert nincs pénzük tüzelőre, percek kérdése, hogy éhen haljanak emberek - én már találkoztam ilyennel. Ez is, ha úgy vesszük,a gyilkosság, a társadalmi kö­zöny terméke. Ha egy társadalom megengedi ezt magának, miért épp azon akadunk fenn, hogy egy elvetemült bűnözőt végez ki a hóhér. - Használta már valaha a lőfegyverét? - Még soha. Hála istennek eddig nem kellett emberre lőnöm. És ha olyan vészhelyzet adódna, akkor is előbb valamilyen békésebb módszerrel próbálkoznék. Csak nagyon súlyos helyzetet tu­dok elképzelni, amelyben emberre lőnék, igazából nem is hiszem, hogy képes lennék rá. - Megfigyeltem, a keresztnevükön szólítja az ál­dozatokat: Tamás, Anna. - Furcsa kapcsolat ez. Nagyon sok információt kell gyűjtenünk az áldozatról, így megeshet, hogy többet tudunk meg róla a halála után, mint ameny­­nyit a hozzá legközelebb állók tudtak. Nem egy­formák az áldozatok. Van, akit őszintén szólva nem is sajnálok. És van olyan áldozat - ez a ke­resztneves kategória aki semmivel sem szolgált rá, hogy ő így végezze. Ő az, aki közelebb áll a nyo­mozóhoz. De akármilyen is volt életében az áldo­zat, a gyilkost mindenképpen meg kell fogni. Eh­hez meg valósággal bele kell bújnunk az áldozat bőrébe. El kell tudnunk képzelni, mit csinálhatott Tamás, amikor azok az emberek ráfogták a pisz­tolyt és követelték a pénzt, tudnunk kell, hogyan reagált bizonyos élethelyzetekben. Csak így tud­juk felvázolni azt a legvalószínűbb lehetőséget, amelyet elfogadva tovább tudunk lépni. Egyálta­lán: a tapasztalat azt mutatja, hogy a legéletsze­­rűbb, a legegyszerűbb megoldási elképzelés egy­ben a legvalószínűbb is. - A gyilkoshoz is fizi érzelmi kapcsolat? - Valamilyen kötődés mindig kialakul, hiszen meg kell nyerni a bizalmát. Mindig más a hatásos taktika: egyszer a keménység, máskor az afféle atyáskodó dorgálás vagy a kettő felváltva. De az igazi az, amikor megpróbáljuk megnyerni, megis­merni, mi hathat rá.­­ Ha megismeri az indítékokat, akár rokonszen­vessé is válhat a gyilkos. - Megeshet, főleg az újszülöttgyilkosságoknál találkoztam ilyennel. - Volt olyan gyilkos, aki erős érzelmi felindulást váltott ki önből? - Ilyenre nem emlékszem. Általában igyek­szem higgadt és tárgyilagos maradni. Indulatok inkább a nőtt időben visznek el. - A munkáján kívül van más hobbija is? : - Volt idő, amikor sokat festettem, rajzoltam. Általában eléggé ingadozó alkat vagyok, sok min­denhez hozzákezdek­, aztán abbahagyom. Tanul­tam hegedülni, zongorázni, a Képzőművészeti Főiskolára akartam felvételizni, építészmérnök akartam lenni, aztán elmentem rendőrnek és ittra­gadtam. Ettől az egy munkától nem tudok elsza­kadni. - A sikerélmény köti ide? - Nem olyan sok itt a siker, meg is kell küzde­ni érte, de amikor van, katartikusabb erejű, mint apró sikerélmények tömkelege. És hallatlanul nagy nálunk a kollektív szellem, annyira egymásra vagyunk utalva, hogy ha elfogadjuk ezt, nemcsak szakmailag, hanem érzelmileg is kötődünk egy­máshoz. Nagyon érdekes társaság van itt, renge­teg az elvetélt entellektüel. Van olyan kollégám, aki eredetileg színésznek készült, másik állator­vosnak, megint egy másik végzett pszichológus, egyszóval csupa fazon. - Tulajdonképpen nyomozónak lenni kaland? - Az. Popper Péter pszichológus, aki a Rend­őrtiszti Főiskolán kriminálpszichológiát adott elő, párhuzamba állította a színészek és a rendőrök életét. Azt magyarázta, hogy mind a kettőjük éle­tében van mélypont, lapos, posványos időszak. A színésznél ez a próbák időszaka, a rendőrnél a szür­ke hétköznapoké. Aztán amikor ügy van - ami színészeknél a bemutató -, akkor felmegy a csúcsra, a teljesítmény tetejére, katartikus állapotba kerül, és abból táplálkozik a következő hullámvölgyben. Egy sikerrel záruló ügy után a rendőr leenged, kifúj, leereszt, minden baja lesz, iszik, elválik, de csak azért, hogy fel tudjon töltődni egy másik ügyben. Aztán elmúlnak az aktív évek, az ügyek, a sikerélmények, kikopnak az életből azok a kapcsolatok, amelyeket a kollégák jelentettek, és nagyon egyedül marad az ember. A rendőr fo­kozottabban éli meg a nyugdíjas magányosságot, mert mindent elveszít, ami élteti, amiből szelle­me, a fizikai állóképessége is táplálkozik. Sok nyo­mozó kollégám nyugdíjaztatása után néhány hó­nappal vagy néhány évvel meghalt. - Vannak régi ügyek, amelyeket csak úgy elővesz és eljátszogat velük, mint sakkozó a feladvánnyal? - Inkább olyan értelemben jutnak az eszembe, hogy lehet-e még lépni bennük valamit. Most ép­pen két ilyen ügy foglalkoztat. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt egy ruhagyár pincéjében megöltek egy ta­karítónőt. A tettes nem lett meg. A történet ha­marosan meg fog jelenni néhány felderítetlen bűne­setet szórakoztató formában feldolgozó könyvben. Nevek, helyszínek megjelölése nélkül ugyan, de úgy, ahogy megesett. Arra gondolok, hogy ez fel fogja korbácsolni azoknak az érzelmeit, asik vala­miképpen érintettek voltak az ügyben. A tettesét is - na egyáltalán él még, ha Magyarországon van. Most biztonságban érzi magát, de ha elolvas­sa, talán tesz valamit, amivel felhívja magára a fi­gyelmet. Azon gondolkodom, hogyan tudnánk ezen rajta lenni. A másik eset lassan elévülőfélben van, tizennyolc éve történt Sátoraljaújhelyen. 1945 óta ez az egyetlen olyan darabolásos gyilkos­ság, amelynek nem lett meg a tettese. Csak női holt­testdarabok kerültek elő a Ronyva-patak partján. Az az érzésem, hogy itt még most is van esélyünk. Amint kicsit konszolidálódik a helyzet a rendőrsé­gen, elővesszük az egyik kollégámmal, és a Borsod megyeiekkel együtt megpróbálunk jutni valamire. - Ön nem akar könyvet írni? - Egy dolgot nagyon szeretnék megírni. Tavaly Amerikában voltam egy rendőrcsoporttal egy tan­folyamon, amelynek az volt a témája, milyen rendőri megoldásai vannak a túszszedéses válsághelyzeteknek, hogyan kell tárgyalni a túszszedőkkel, milyen mód­szertani és taktikai fogásokkal lehet kibeszélni be­lőlük a túszt. Az az érzésem, hogy hamarosan ná­lunk is egyre több ilyen helyzet lesz, és még min­dig nagyon tapasztalatlanok vagyunk ezen a téren. Vegyük csak a legutóbbi esetet, amikor a komman­dósok körbefogták a tanyát, betörtek ajtót-ablakot­­ és lelőttek két kommandóst. Nem voltam ott, nem kritizálhatom a parancsnok döntését, de az eredmény felől nézve nem biztos, hogy ez volt a leghelyesebb megoldás. Nagyon rokonszenves az amerikai felfogásban, hogy csak a végső esetben folyamodnak erőszakhoz, előtte azonban ezerféle megoldási lehetőséget próbálnak ki, békés mó­dokat, amelyeket saját, gyakorlatukból szűrtek le. Félek, hogy kézen-közön elvész, amit Amerikában tanultunk. Egy főiskolai jegyzetre gondolok, ha sikerül belső kiadót találnom. POGÁNY IRA­Fotó: KRISZOVÁNSZKY KATALIN R­endőrnek lenni É­LETFORMA Kováts Lajos alezredes, az ORFK életvédelmi alosztályának a vezetője nem akart rendőr lenni gyerekkorában. - Anyám is óvott tőle. Nem annyira az én érdekemben, inkább a majdani feleségemet féltette. Apám ugyanis civil ruhás rendőr, nyomozó volt, mint én most. Negy­venhét évesen halt meg. Anyám jól tudta, hogy rendőrnek lenni élet­forma, amely nagyon nehezen viselhető el egy másik ember számára.

Next