Kurír - esti kiadás, 1991. március (2. évfolyam, 43-62. szám)
1991-03-07 / 47. szám
10 1991. március 7. Egy bűntelen büntetett előéletű „Ezúton hozom tudomására, hogy 1991. március 15-én demonstrációt tartok. Megmozdulásom 17 órakor, a Nemzeti Múzeum kertjében kezdődik... A rendezvény rendjéről magam kívánok gondoskodni. Az útvonal biztosítását nem kérem. A demonstráción előreláthatólag egyedül fogok - 65 kg-os tömegemmel - megjelenni, de a helyszínen csatlakozni kívánókat szándékukban akadályozni nem fogom.” (Stelzer Gábor bejelentéséből, amelyet Budapest rendőrfőkapitányának küldött.) - Nem, ne higgye, hogy őrült vagyok. Tudom jól, komikus és fonák ma, 1991-ben egyedül tüntetni egy olyan ünnepen, amikor már mindenki szabadon demonstrálhat. De nem tartja fonák helyzetnek azt is, hogy azokról, akik március 15-e miatt börtönökben vendégeskedtek, még mindig nem emlékeztek meg, még mindig nem rehabilitálták őket? Egyszemélyes demonstrációmmal azokra az emberekre akarom felhívni a figyelmet, akik ünnepelni merték az ünnepelhetetlent, azokra, akik 1962 és 1989 között politikai okokból vesztették el szabadságukat. Hangsúlyozom, nem magamért teszem, amit teszek. Én, köszönöm, jól vagyok. Leszámítva azt, hogy szabadulásom után nem tanulhattam tovább - hiszen nem kaptam erkölcsi bizonyítványt -, és hogy nyolcvanegyig nem utazhattam. Talán a jelenlegi munkahelyemen, a Ganz Villamossági Műveknél, ahol vezetőként dolgozom, már nem mindenki tudja, hogy rovott múltam van. - Konkrétan mit akar elérni? - Nagy Lászlót idézném: „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem.” Nem szeretnék kérvényeket beadni. Kérés nélkül szeretném, ha kimondatná az, hogy én nem követtem el semmilyen bűnt. Szeretném, ha törölnék végre a nevemet a bűnügyi nyilvántartóból. Szeretném, ha az ujjlenyomatomat és a három oldalról megörökített fényképemet megsemmisítenék. Én nem beszélek anyagi kártérítésről. Egy elrontott életért nem lehet kárpótolni senkit. A régi rendszer legfeljebb neveletlen volt, hogy nem kért bocsánatot. Ugyanezért az újat hogyan nevezzem?! Stelzer Gábor halk szavú, nyugodt ember, a gesztikulációval is csínján bánik. Azonban annak, amit mond, ereje van. Talán az a húsz év tette szűkszavúvá, amit 1971. március 15. óta átélt. Talán az az öt hónap és tíz nap, amelyet a Kádár-éra politikai börtönében, a Kozma utcai fegyházban töltött el. Vagy talán az utóbbi két év, amikor várta, hogy az úgynevezett rendszerváltás volt ellenzéki, jelenleg hatalmon lévő politikusai végre foglalkozzanak közelmúltunk fekete hétköznapjának, március 15-ének kárvallottjaival. - Hogyan került a március 15-i felvonulók közé? - Nem foglalkoztam én sohasem politikával, inkább lírával. Sok verset olvastam és írtam akkoriban. Még katona voltam, amikor 1970-ben elmentem az Elérhetetlen föld című verseskötet költőinek nem véletlenül március 15-ére kitűzött matinéjára. Még a csilláron is lógtak a Kossuth Klubban. Leírhatatlan az a lelkesültség, amit akkor éreztünk, amikor Utassy József felolvasta Zúg március című versét. „...a jognak asztalánál lopnak népek nevében! S te halott vagy?! Holnap a szellem napvilágát roppanják ránk a hétszer gyávák. Talpra, Petőfi! Sírodat rázom, szólj még egyszer a szabadságról!” 1971-ben szabadságot kellett kivennem a munkahelyemről, hogy megünnepelhessem március 15-ét. Akkoriban nem volt munkaszüneti nap. A jeles nap mértéktartó és szerény megünneplésére nagy gonddal ügyeltek az illetékesek. A rádió és a televízió méltóságteljes hallgatásával dicsőítette a szabadságharcot. A külsőségek is az egyszerűséget hangsúlyozták: kevés zászló, sok rendőr. Azonban délután öt felé, akkor, 1971-ben már csökkent a hivatalos közegek száma. Nyilván már nem számítottak semmilyen akcióra, így történhetett, hogy teljesen spontánul, úgy öt óra felé körülbelül kétszázan gyűltünk össze a Petőfi-szobornál. Innen a Pilvaxhoz, onnan a Kossuth térre mentünk. Utunkat jópofa megjegyzések követték. „Na, itt jönnek a KISZ-esek” - hangzott például a túlsó járdáról. A járókelők el sem tudták képzelni, hogy ez spontán demonstráció. A Kossuth téren már felfigyeltek ránk a piros paszományos kormányőrök, megkérdezték, mi járatban vagyunk, de békén hagytak. A Margit hídon azonban hirtelen rendőrautók tömege zárta le utunkat. Távozásra szólítottak fel bennünket. Suttogva terjedt közöttünk: „A Mátyás-templomnál találkozunk.” Szétszóródtunk, de a Várban akár névsorolvasást is tarthattunk volna egy óra múlva. Valami történt ott velünk, többnyire ismeretlenek voltunk egymás számára. Megbeszéltük, hogy felidézzük majd ezt az érzést október 6-án, a Múzeum kertben. Nem tudom az okát, hogy miért, de oda csak úgy húszanharmincan mentünk el. M. Péter barátom tartott rövid megemlékezést, majd elváltunk. Pétert másnap, engem egy héttel később vittek be Újpestre, ahol akkoriban a politikai rendőrség működött. Péter előzetes letartóztatásba került, engem „csak” hetenként egyszer invitáltak egy kis kihallgatásra. Az egyik legkomikusabb jelenet az volt, amikor verset elemeztünk a kihallgató tiszttel. Ámbár az sem volt semmi, amikor tulajdonképpen azt akarták általunk bebizonyítani, hogy mi akkor, október 6- án nem is a szabadságharcot, hanem október 23-át ünnepeltük. A több hónapos huzavona után, 1972. máricus 14-én tartották az első tárgyalást. Nem véletlenül, másnapra valóban sikerült elvenni a kedvünket az ünnepléstől. *** - Persze a megfélemlítési gépezet már előtte is jól működött. A telefonjaimat lehallgatták, az utcán követtek. A végén már senkivel nem mertem találkozni, nehogy bajba kerüljenek miattam. Stelzer Gábor megsárgult bírósági határozatokat lapozgat. - Ez az összes, ami a válásom után megmaradt. A feleségem, akit épp akkoriban vettem el, és sokáig nagyon tisztességesen kiállt mellettem, négy évvel ezelőtt felhasználta a „múltamat” is. A két gyerek így maradt nála. Visszatérve a tárgyalásra, tulajdonképpen olyan volt, mint az ötvenes évek koncepciós pereinek finomabb változata. *** - Nem bánja, hogy - képletesen szólva - szembekerül azokkal, akikkel akkor, március 15-én együtt menetelt? - Nem. Úgy látom, a tavalyi ellenzék egy része létrehozta azt, ami ellen negyven évig harcolt. A parlamenti vitákról, melyeken az egész ország nevet, egy idézet jut eszembe Gogol Revizorjából: „Mit röhögtök, magatokon röhögtök!” Álljon itt végül M. Péter barátom egy versének részlete. Sajnos, még mindig aktuális. Demonstrációmmal is azt szeretném elérni, hogy egyszer elveszítse ezt az aktualitást: „Ujjaimból kovácsolok rácsot, hogy el ne hagyjanak a káromlások!” *** Idézet a budapesti rendőrfőkapitányhoz írott bejelentésből: „Kérem fenti bejelentésem szíves tudomásulvételét. Stelzer Gábor (pontos lakcím): ... mindezeket leszámítva, szinte bűntelen állampolgár.” A NAGY BŐRVARÁZS I. Magyarországon érdemes? Nem sport, gazdasági bűnügy! Itt ragadt a szovjet bőr, a bűz Demecserből átment Hódmezővásárhelyre. Mi a Környezetvédelmi Minisztérium szerepe az utóbbi évek legnagyobb környezetvédelmi bot rányában? „Ökogyarmat” lesz az ország? Ennyi bűzhöz kell is ekkora gubanc. A Kurír már korábban is írt erről, most teljesebb a kép. íme, a sztori: a nyolcvanas évek elejétől a magyar Bivimpex vállalat (azóta átalakult, megfoghatatlan) szovjet bőröket szállított és tárolt a lakosság beleegyezése és a környezetvédelmi hatóság tudta nélkül Nyírbátorban, Demecseren, Napkorban, Vasmegyeren, Pátrohán. A mennyiség fantasztikus: nyolcezer-nyolcszáz tonna. A bőrök az Isten minden lelkes állatjáról származnak: tevékről, kecskékről, juhokról, kutyákról, macskákról. Hogy miként gyűltek össze a Szovjetunióban, az egy külön rejtély, már nem a mi ügyünk. No de miért jöttek ide? Mert a szintén elég rejtélyes Ledex- Agrippa Ansalt Nyugatra közvetítette. Ez a vállalat jugoszláv tulajdonosa, székhelye Ausztriában van, Lichtensteinben bejegyezve. Ez a külföldi adó- és jogügyi bonyodalom szintén nem a mi ügyünk, de szaglik, mint a bőrök. Hogy jövünk ide mi? Úgy, hogy a magyar területen érdemes átrakóállomást fenntartani. A bőrök - különösen Csernobil után - gyanúsak; ha netán elakad a közvetítés, a Ledex befogja az orrát, és elfordul. Ha nagy a botrány, esetleg rávesz egy magyar céget (újabban a Compackot ), hogy rendezze el. (Tán még meg is fizeti? Ugyan hova jut a pénz?) Tehát: a környezetvédelmi rizikó Magyarországot terheli. No, nem ingyen, egyes tsz-ek vezetői kezdetben még örültek is a tárolási díjnak. (Ma már hatvan forint körül van havonta és négyzetméterenként.) Összesen tízezer négyzetméteren tárolták, hodályokban vagy a szabad ég alatt, hatalmas kazlakban. Aztán a bőr bomlani és mérgezni kezdett, leve a talajvízbe szivárgott. Vannak mai parlamenti képviselők, akiknek az egyik fő programja volt, hogy eltüntetik a rémes halmokat. Például Jakab Ferenc Szabolcs-Szatmárból, Szendrei László Nyírbátorból. Újabban pedig Szabó János Hódmezővásárhelyről, mivelhogy a szabad ég alatt tárolt bőröket Demecserből átvitték az ATEV ottani telepére. A képviselő úr elmondta, hogy a magyar állati hulladékot ott nagy gödrökbe komposztálják, agyaggal beterítve; a demecseri bőrök karja viszont középütt magasodik, megint csak a szabad ég alatt. Jól „meg van oldva” a demecseri probléma. Mindezt a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium némileg exkluzív háttérbeszélgetésén tudhattuk meg, amelyre a minisztérium, továbbá a Környezetvédelmi Főfelügyelőség munkatársain kívül a három képviselőt is meghívta Tarján Lászlóné politikai államtitkár. Térjünk vissza a történethez! A csernobili katasztrófa után a bőrök útja végleg elakadt. A halmok duzzadtak, a lakosság béketűrése pedig elfogyott!! A Szabolcs-Szatmár megyei tanácselnök az akkori OKTH elnökétől 1987 januárjában kért vizsgálatot és intézkedést. Az is roppant tanulságos, ami emögött a hivatalos forma mögött van: szabályos „huszonkettes csapdája”! Miután a Bivimpex letűnt a színről, a Compack vette át a bizniszt. (Ezt valószínűleg roppantul bánják.) A Felső-Tisza-Vidéki Kövizig, mint elsőfokú hatóság utasította a Compackot, hogy vizsgáltassa meg a matériát. Az végül is veszélyes hulladéknak bizonyult. Ámde a vizsgálat előtt még „alapanyag” volt, ebben pedig a Kövizig még nem volt illetékes, és nem lett volna jogosítványa a Compackot vizsgálatra kötelezni. Ilyenek a jogszabályaink. A Compack csapdába esett, pedig saját gazdasági érdekeinek jegyében nem riad vissza a kemény fellépéstől sem! (Perli a sajtót, bár ez vesztett ügy volt, egyik képviselője pedig olyan hangot ütött meg a KTM-ben, hogy Tarjásné saját szavai szerint kis híján kénytelen volt kiutasítani a hivatalból...) Kalapot le a környezetvédelmi tárca előtt: Robin Hoodként is megállja a helyét! A botrány kipattanása után megindultak a vizsgálatok. Valószínűleg kezdetben nem látszott, hogy az ügy mennyire komoly, és a bőröktől milyen nehéz lesz megszabadulni. Ezért születhetett olyan elsőfokú laboratóriumi eredmény, amely „magas krómtartalmat” állított, habár nyers, kezeletlen bőrökről van szó, és a későbbi mérések nem támasztották alá ezt. (Szabó képviselő úr mindmáig magas krómtartalomról tud.) Hogy ez miért izgalmas? Azért, mert a későbbi reménybeli megoldás nagyban függ tőle. Miért és kit jelentett fel a Környezetvédelmi Minisztérium? Radioaktívak-e a bőrök? Egyáltalában: mi lehet a megoldás? Megtudhatják holnap reggeli számunkból, amelyben folytatjuk a nagy bőrvarázs történetét. FÜREDI L.