Kurír - esti kiadás, 1991. március (2. évfolyam, 43-62. szám)

1991-03-07 / 47. szám

10 1991. március 7. Egy bűntelen büntetett előéletű „Ezúton hozom tudomására, hogy 1991. március 15-én demonstrációt tartok. Megmozdulásom 17 órakor, a Nemzeti Múzeum kertjében kezdő­dik... A rendezvény rendjéről magam kívánok gondoskodni. Az útvonal biztosítását nem ké­rem. A demonstráción előreláthatólag egyedül fogok - 65 kg-os tömegemmel - megjelenni, de a helyszínen csatlakozni kívánókat szándé­kukban akadályozni nem fogom.” (Stelzer Gábor bejelentéséből, amelyet Buda­pest rendőrfőkapitányának küldött.) - Nem, ne higgye, hogy őrült vagyok. Tudom jól, komikus és fonák ma, 1991-ben egyedül tüntetni egy olyan ünnepen, amikor már mindenki szabadon demonstrálhat. De nem tartja fonák helyzetnek azt is, hogy azokról, akik március 15-e miatt börtönökben vendégeskedtek, még mindig nem emlékeztek meg, még mindig nem rehabili­tálták őket? Egyszemélyes de­monstrációmmal azokra az em­berekre akarom felhívni a fi­gyelmet, akik ünnepelni merték az ünnepelhetetlent, azokra, akik 1962 és 1989 között politi­kai okokból vesztették el sza­badságukat. Hangsúlyozom, nem magamért teszem, amit te­szek. Én, köszönöm, jól vagyok. Leszámítva azt, hogy szabadulá­som után nem tanulhattam to­vább - hiszen nem kaptam er­kölcsi bizonyítványt -, és hogy nyolcvanegyig nem utazhattam. Talán a jelenlegi munkahelye­men, a Ganz Villamossági Mű­veknél, ahol vezetőként dolgo­zom, már nem mindenki tudja, hogy rovott múltam van. - Konkrétan mit akar elérni? - Nagy Lászlót idézném: „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem.” Nem szeretnék kérvényeket be­adni. Kérés nélkül szeretném, ha kimondatná az, hogy én nem követtem el semmilyen bűnt. Szeretném, ha törölnék végre a nevemet a bűnügyi nyilvántar­tóból. Szeretném, ha az ujjle­nyomatomat és a három oldal­ról megörökített fényképemet megsemmisítenék. Én nem be­szélek anyagi kártérítésről. Egy elrontott életért nem lehet kár­pótolni senkit. A régi rendszer legfeljebb neveletlen volt, hogy nem kért bocsánatot. Ugyan­ezért az újat hogyan nevezzem?! Stelzer Gábor halk szavú, nyugodt ember, a gesztikuláció­­val is csínján bánik. Azonban annak, amit mond, ereje van. Talán az a húsz év tette szűksza­vúvá, amit 1971. március 15. óta átélt. Talán az az öt hónap és tíz nap, amelyet a Kádár-éra politi­kai börtönében, a Kozma utcai fegyházban töltött el. Vagy talán az utóbbi két év, amikor várta, hogy az úgynevezett rendszer­­váltás volt ellenzéki, jelenleg ha­talmon lévő politikusai végre foglalkozzanak közelmúltunk fekete hétköznapjának, március 15-ének kárvallottjaival. - Hogyan került a március 1­5-i­ felvonulók közé? - Nem foglalkoztam én so­hasem politikával, inkább lírá­val. Sok verset olvastam és írtam akkoriban. Még katona voltam, amikor 1970-ben elmentem az Elérhetetlen föld című verses­kötet költőinek nem véletlenül március 15-ére kitűzött matiné­jára. Még a csilláron is lógtak a Kossuth Klubban. Leírhatatlan az a lelkesültség, amit akkor éreztünk, amikor Utassy József felolvasta Zúg március című versét. „...a jognak asztalánál lopnak népek nevében! S te halott vagy?! H­olnap a szellem napvilágát roppanják ránk a hétszer gyávák. Talpra, Petőfi! Sírodat rázom, szólj még egyszer a szabadságról!” 1971-ben szabadságot kellett kivennem a munkahelyemről, hogy megünnepelhessem márci­us 15-ét. Akkoriban nem volt munkaszüneti nap. A jeles nap mértéktartó és szerény megün­neplésére nagy gonddal ügyel­tek az illetékesek. A rádió és a televízió méltóságteljes hallga­tásával dicsőítette a szabadság­­harcot. A külsőségek is az egy­szerűséget hangsúlyozták: kevés zászló, sok rendőr. Azonban dél­után öt felé, akkor, 1971-ben már csökkent a hivatalos köze­gek száma. Nyilván már nem számítottak semmilyen akcióra, így történhetett, hogy teljesen spontánul, úgy öt óra felé körül­belül kétszázan gyűltünk össze a Petőfi-szobornál. Innen a Pil­vaxhoz, onnan a Kossuth térre mentünk. Utunkat jópofa meg­jegyzések követték. „Na, itt jön­nek a KISZ-esek” - hangzott például a túlsó járdáról. A járó­kelők el sem tudták képzelni, hogy ez spontán demonstráció. A Kossuth téren már felfigyel­tek ránk a piros paszományos kormányőrök, megkérdezték, mi járatban vagyunk, de békén hagytak. A Margit hídon azon­ban hirtelen rendőrautók töme­ge zárta le utunkat. Távozásra szólítottak fel bennünket. Sut­togva terjedt közöttünk: „A Má­tyás-templomnál találkozunk.” Szétszóródtunk, de a Várban akár névsorolvasást is tarthat­tunk volna egy óra múlva. Vala­mi történt ott velünk, többnyire ismeretlenek voltunk egymás számára. Megbeszéltük, hogy felidézzük majd ezt az érzést ok­tóber 6-án, a Múzeum kertben. Nem tudom az okát, hogy miért, de oda csak úgy húszan­­harmincan mentünk el. M. Pé­ter barátom tartott rövid meg­emlékezést, majd elváltunk. Pé­tert másnap, engem egy héttel később vittek be Újpestre, ahol akkoriban a politikai rendőrség működött. Péter előzetes letar­tóztatásba került, engem „csak” hetenként egyszer invitáltak egy kis kihallgatásra. Az egyik leg­­komikusabb jelenet az volt, ami­kor verset elemeztünk a kihall­gató tiszttel. Ámbár az sem volt semmi, amikor tulajdonképpen azt akarták általunk bebizonyí­tani, hogy mi akkor, október 6- án nem is a szabadságharcot, hanem október 23-át ünnepel­tük. A több hónapos huzavona után, 1972. máricus 14-én tar­tották az első tárgyalást. Nem véletlenül, másnapra valóban si­került elvenni a kedvünket az ünnepléstől. *** - Persze a megfélemlítési gépe­zet már előtte is jól működött. A telefonjaimat lehallgatták, az ut­cán követtek. A végén már senki­vel nem mertem találkozni, ne­hogy bajba kerüljenek miattam. Stelzer Gábor megsárgult bí­rósági határozatokat lapozgat. - Ez az összes, ami a válásom után megmaradt. A feleségem, akit épp akkoriban vettem el, és sokáig nagyon tisztességesen ki­állt mellettem, négy évvel ez­előtt felhasználta a „múltamat” is. A két gyerek így maradt nála. Visszatérve a tárgyalásra, tulaj­donképpen olyan volt, mint az ötvenes évek koncepciós perei­nek finomabb változata. *** - Nem bánja, hogy - képletesen szólva - szembekerül azokkal, akikkel akkor, március 15-én együtt menetelt? - Nem. Úgy látom, a tava­lyi ellenzék egy része létre­hozta azt, ami ellen negyven évig harcolt. A parlamenti vi­tákról, melyeken az egész or­szág nevet, egy idézet jut eszembe Gogol Revizorjából: „Mit röhögtök, magatokon rö­högtök!” Álljon itt végül M. Péter barátom egy versének részlete. Sajnos, még mindig aktuális. Demonstrációmmal is azt szeretném elérni, hogy egyszer elveszítse ezt az aktua­litást: „Ujjaimból kovácsolok rácsot, hogy el ne hagyjanak a káromlások!” *** Idézet a budapesti rendőrfőka­pitányhoz írott bejelentésből: „Kérem fenti bejelentésem szí­ves tudomásulvételét. Stelzer Gábor (pontos lakcím): ... mind­ezeket leszámítva, szinte bűnte­­len állampolgár.” A NAGY BŐRVARÁZS I. Magyarországon érdemes? Nem sport, gazdasági bűnügy! Itt ragadt a szovjet bőr, a bűz Demecserből átment Hódmezővásárhelyre. Mi a Környezetvé­delmi Minisztérium szerepe az utóbbi évek legnagyobb környezetvédelmi bot­­ rányában? „Ökogyarmat” lesz az ország? Ennyi bűzhöz kell is ekkora gu­banc. A Kurír már korábban is írt erről, most teljesebb a kép. íme, a sztori: a nyolcvanas évek elejétől a magyar Bivimpex vál­lalat (azóta átalakult, megfog­hatatlan) szovjet bőröket szállított és tárolt a lakosság beleegyezé­se és a környezetvédelmi ható­ság tudta nélkül Nyírbátorban, Demecseren, Napkorban, Vasme­­gyeren, Pátrohán. A mennyiség fantasztikus: nyolcezer-nyolc­­száz tonna. A bőrök az Isten minden lelkes állatjáról szár­maznak: tevékről, kecskékről, juhokról, kutyákról, macskák­ról. Hogy miként gyűltek össze a Szovjetunióban, az egy külön rejtély, már nem a mi ügyünk. No de miért jöttek ide? Mert a szintén elég rejtélyes Ledex- Agrippa Ansalt Nyugatra köz­vetítette. Ez a vállalat jugoszláv tulajdonosa, székhelye Ausztri­ában van, Lichtensteinben be­jegyezve. Ez a külföldi adó- és jogügyi bonyodalom szintén nem a mi ügyünk, de szaglik, mint a bőrök. Hogy jövünk ide mi? Úgy, hogy a magyar területen érde­mes átrakóállomást fenntartani. A bőrök - különösen Cserno­bil után - gyanúsak; ha netán elakad a közvetítés, a Ledex befogja az orrát, és elfordul. Ha nagy a botrány, esetleg rá­vesz egy magyar céget (újabban a Compackot ), hogy rendezze el. (Tán még meg is fizeti? Ugyan hova jut a pénz?) Tehát: a környezetvédelmi rizikó Ma­gyarországot terheli. No,­ nem ingyen, egyes tsz-ek vezetői kezdetben még örültek is a tá­rolási díjnak. (Ma már hatvan forint körül van havonta és négyzetméterenként.) Össze­sen tízezer négyzetméteren tá­rolták, hodályokban vagy a sza­bad ég alatt, hatalmas kazlak­ban. Aztán a bőr bomlani és mérgezni kezdett, leve a talaj­vízbe szivárgott. Vannak mai parlamenti képviselők, akiknek az egyik fő programja volt, hogy eltüntetik a rémes hal­mokat. Például Jakab Ferenc Szabolcs-Szatmárból, Szendrei László Nyírbátorból. Újabban pedig Szabó János Hódmezővá­sárhelyről, mivelhogy a szabad ég alatt tárolt bőröket Deme­cserből átvitték az ATEV otta­ni telepére. A képviselő úr el­mondta, hogy a magyar állati hulladékot ott nagy gödrökbe komposztálják, agyaggal bete­rítve; a demecseri bőrök karja viszont középütt magasodik, megint csak a szabad ég alatt. Jól „meg van oldva” a deme­cseri probléma. Mindezt a Környezetvédel­mi és Terü­letfejlesztési Minisz­térium némileg exkluzív háttér­­beszélgetésén tudhattuk meg, amelyre a minisztérium, továb­bá a Környezetvédelmi Főfel­ügyelőség munkatársain kívül a három képviselőt is meghívta Tarján Lászlóné politikai állam­titkár. Térjünk vissza a történet­hez! A csernobili katasztrófa után a bőrök útja végleg ela­kadt. A halmok duzzadtak, a la­kosság béketűrése pedig elfo­gyott!! A Szabolcs-Szatmár megyei tanácselnök az akkori OKTH elnökétől 1987 január­jában kért vizsgálatot és intéz­kedést. Az is roppant tanulsá­gos, ami emögött a hivatalos forma mögött van: szabályos „huszonkettes csapdája”! Miu­tán a Bivimpex letűnt a színről, a Compack vette át a bizniszt. (Ezt valószínűleg roppantul bánják.) A Felső-Tisza-Vidéki Kövizig, mint elsőfokú hatóság utasította a Compackot, hogy vizsgáltassa meg a matériát. Az végül is veszélyes hulladéknak bi­zonyult. Ámde a vizsgálat előtt még „alapanyag” volt, ebben pedig a Kövizig még nem volt illetékes, és nem lett volna jo­gosítványa a Compackot vizs­gálatra kötelezni. Ilyenek a jog­szabályaink. A Compack csap­dába esett, pedig saját gazdasá­gi érdekeinek jegyében nem ri­ad vissza a kemény fellépéstől sem! (Perli a sajtót, bár ez vesz­tett ügy volt, egyik képviselője pedig olyan hangot ütött meg a KTM-ben, hogy Tarjásné saját szavai szerint kis híján kénytelen volt kiutasítani a hivatalból...) Kalapot le a környezetvédelmi tárca előtt: Robin Hoodként is megállja a helyét! A botrány kipattanása után megindultak a vizsgálatok. Va­lószínűleg kezdetben nem lát­szott, hogy az ügy mennyire komoly, és a bőröktől milyen nehéz lesz megszabadulni. Ezért születhetett olyan első­fokú laboratóriumi eredmény, amely „magas krómtartalmat” állított, habár nyers, kezelet­len bőrökről van szó, és a ké­sőbbi mérések nem támasztot­ták alá ezt. (Szabó képviselő úr mindmáig magas krómtarta­lomról tud.) Hogy ez miért iz­galmas? Azért, mert a későbbi reménybeli megoldás nagyban függ tőle. Miért és kit jelentett fel a Környezetvédelmi Minisztéri­um? Radioaktívak-e a bőrök? Egyáltalában: mi lehet a megol­dás? Megtudhatják holnap reggeli számunkból, amelyben folytatjuk a nagy bőrvarázs történetét. FÜREDI L.

Next