Kurír - reggeli kiadás, 1991. június (2. évfolyam, 148-177. szám)

1991-06-02 / 149. szám

1991. június 2. ­ A Hajdú-Bihar megyei község szinte egyidős a ma­gyarsággal. A honfoglalásig vannak feljegyzések a településről. A fáma szerint, amikor Árpád belova­golt a mai Magyarország területére, az első helyen, ahol megállt pihenni, dagasztani lehetett a sarat, így aztán kézenfekvő elnevezést kapott a pihenő­hely. Ez lett Sárrétudvari. A nevet adó sártól máig nem tudott elszakadni a község. A település felé közeledve még a műút is feketéllik a dágványtól. A munkagépek a szántó­földről kilószám hordják fel a piszkot az útra. Egy-egy kiadós eső után a község földútjai egy­szerűen járhatatlanok. Legfeljebb traktorral lehet végigmenni rajtuk. A tízet alig ütötte el a nagy mutató, a faluban síri csend honol. Nem látni se­hol senkit. Csak egy-egy pillanatra az ablakokban jelenik meg néhány idős arc. Az idegent itt egyből „kiszúrják”, alig laknak a faluban háromezren, így aztán mindenki jószerivel név szerint ismer mindenkit. Tájékozatlanságomat, bátortalan lépteimet látva egy szikár, az élet barázdáit magán viselő öreg pa­rasztember ballag ki hozzám udvarából. - Aggyon isten! - köszön rám, nem túl szívé­lyesen. - Csak nem maga is agitálni gyütt! - ??? - A kisgazdapárttól, vagy mittudomén, honnan is gyüttek a minap is hozzám, hogy foglaljam vissza a földet. - No és visszavette? - Mit érdekli az magát?! - Ejnye, de harapós! - Mit beszéljem ki magam egy gyüttmentnek! Bemutatkozom. Az öreg láthatóan meglepődik, amikor megtudja, hogy egy betűvető faggatja, de ő nem árulja el az istennek sem a nevét. - Háát, én nem tartottam a Zagyváékkal. Bo­lond emberek azok. Nem értik meg, hogy amíg nincs törvény, nem kaphatják vissza a földet. Csak az embereket uszítják egymás ellen. - Kik azok a Zagyika­ék? - A kisgazdapárt hangadói. - Ők azok, akik az öngyilkos Gáláról azt terjesztik, hogy a földje miatt akasztotta fel magát? - Nem szól szám, nem fáj fejem. Kérdezze in­kább a tanácselnöknőt, akarom mondani, a polgár­­mester asszonyt. A polgármester asszony, Guba Péterné látványosan szabódik, amikor megtudja, milyen ügyben kere­sem. - Nem akarom én magam beleártani a nagy politikába - mondja, de végül is kötélnek áll. - Mi is az újságból értesültünk arról, hogy a föld miatt lett öngyilkos Galó János. - És elhiszik? A faluban másképpen beszélik. Állítólag összetűzésbe keveredett az édesanyjával, aki tett egy olyan kijelentést, hogy „az ilyen ember jobb, ha felakasztja magát!” - Milyen ember? - Nem tudom, mit érthetett ez alatt. - Galó halálát a kisgazdapárt egyik országgyűlési képviselője úgy kommentálta, éppen a Kurírban, hogy a sárrétudvari kisgazda csak az első­ áldozat. Ez egy olyan általános állampolgári elégedetlenségi mozgalmat indított el, amelynek beláthatatlan következményei lesznek. - Mit mondjak erre?! Van a faluban néhány iz­gága ember, akik politikai kampányt kovácsoltak az öngyilkosságból. Pedig Galó János még a kisgaz­dapártnak sem volt tagja. Nálam, a hivatalban egyetlen egyszer sem jelent meg, hogy ő, ha törik, ha szakad, visszaveszi a földjét. Az biztos, hogy közte volt azoknak - lehettek úgy harmincan -, akik még az év elején aláírták, visszaigénylik föld­jüket, de soha nem lépett fel erőszakosan jussáért. - Az év elején volt egy jelképes földfoglalás a falu­ban. Galó János is ott volt az új honfoglalók között? - Azt hiszem, ebből is kimaradt. Ellenben a földfoglalók, Zagyváékkal az élen, bejöttek hozzám és kijelentették, cselekedetüket korántsem jelké­pesnek szánták, ők valóban visszafoglalták azt, ami már 30 éve járt nekik. Ezt megerősítendő, május 5- én az általuk kijelölt területen, a téesz földjén le­vágták a lucernát, amiért az elnök feljelentette őket, pontosabban az öreg Zagyvát, mert mindenki nevében ő aratta le a takarmánynak valót. - Állítólag amióta ez megtörtént, két részre sza­kadt a falu. A téeszpártiak és a kisgazdák, valamint a velük szimpatizánsok egymást fenyegetik. - Az tény, hogy érződik a feszültség. Koránt sincsenek olyan ellentétek azonban, hogy itt az embereknek félniük kellene egymástól. - Az hallottam, hogy az öngyilkosság óta éjjelente három ember járja a falut, hogy megakadályozzák az esetleges összetűzéseket. - Nem pontosak az információi. Igaz, május eleje óta három ember járja a falut, de csak azért, hogy lefüleljék a tolvajokat, elfogják a betörőket. Nálunk is megszaporodtak a bűncselekmények. Itt van mindjárt a vas­műszaki bolt, amelyet - amíg nem alakítottuk meg a polgárőrséget - majdnem naponta feltörtek. Már dél körül járhat, amikor elindulok Zagyváék­­hoz. Menet közben egy útitársam is akadt, sebhe­lyes, középkorú parasztember. Nem mond semmit, illetve nem mer mondani semmit a kisgazdapárt szélsőségeseiről. - Nézze, nem akarok ujjat húzni a fiatal Zagy­vával. E hosszú annak a keze, mindenhová elér. Még aztán rám uszítaná pribékjeit, így is van egy seb­hely a fél arcomon, nem akarok a másik felére még egyet. - Csak nem ezt az egyet is a Zagyváék csinálták? - Ez maradjon az én titkom. - Milyen emberek ezek a Zagyváék? - Furcsa egy alakok ezek. Jár a szájuk, de csak nézze meg a portájukat. Még a házfalakról is folyik a trágyalé. Megműveletln a földjük. A gaz terem rajta, de más semmi. Azt még csak megértem, hogy az öreg, aki már lassan hetven körül jár, nem bírja erőre. De a fia, aki tanult tanárember, bele­nyugszik abba, hogy disznóólban laknak a szülei?! No és, hogy parlagon hagyják a földjüket?! Az ilyennek minek a föld! - Mégis azt mondják, sokan vannak mellettük. - Sokan??? Egyre inkább maguk maradnak. Akik vissza akarják kapni a földet, azok többsége már belátta ésszel, meg kell várni a törvényt. Majd utána törvényesen is visszakapják azt, ami jár nekik. No, de nem fecsegek tovább, hív a munka. Az öreg Zagyva házán, ha nem is folyik a trágyalé, jócskán folyik belőle az udvaron. A bűz eléggé orrfacsaró. A házigazda nehezen, de mégis csak betessékel. Bent a házban is az udvaron érzett szag uralkodik, keveredik a mosdatlanság, az áporodottság „illatával”. Zagyváné ütött-kopott, zsírfoltos, újságpapírokkal leterített asztal mellé ültet le.­­ Birtoklevéllel tudom igazolni, hogy 16-18 aranykoronás földjeink voltak, amit 1960-ban vett el tőlünk a téesz. Cserébe kaptunk négy hold hasz­nálhatatlan szikes földet, meg egy 12 holdnyi jó termő területet, de a falutól 20 kilométernyire, 31 éven keresztül kellett kijárni oda, hogy megkeres­sük a betevőt. Megöregedtünk, nem bírjuk tovább. - Tény, hogy februárban visszavettük a földün­ket - veszi át a szót a házigazda. - Az is igaz, hogy május ötödikén levágtam a téesz lucernáját, ami az ÉN FÖLDEMEN termett. De cserébe a termésért, a földért felajánlottam az elnöknek a 20 kilométernyire lévő kárászosi területemet. Művel­tem több mint három évtizedig, most műveljék ők. Hol itt, kérem, a jogsérelem?! Még engem jelen­tettek fel, hogy saját földemen rendet vágtam! Ki­küldött ellenem traktorosokat az a diktátor Jamb­­ricska. (A helyi Bocsakay termelőszövetkezetről van szó.) Az egyikük azt mondta nekem: ezért még a traktorhoz kötlek és úgy húzlak végig a falun. De én nem félek, velem van az igazság. - Mindenki nyalja a fenekét az elnöknek — replikáz az asszony. - Uralma alatt tartja az egész falut. A polgármester asszony is úgy táncol, ahogy ő fütyül. Megfélemlíti a lakosságot, hogy nehogy velünk tartsanak. - Én meg azt hallottam, hogy maguktól, még in­kább a fiuktól jobban félnek az emberek. - A fiam tanult ember, tudja a sok disznóságot. Kár, hogy nincs itthon, tudna magának mesélni. - Miért terjesztik azt, hogy Galó János a földje miatt akasztotta fel magát? Pillanatnyi csönd. Az asszony meg az ura egy­másra néz, az utóbbi válaszol.­­ Tavaly novemberben Galóval egyetemben vagy harmincan benyújtottuk igénylésünket egy­kori földjeinkért. Ezt a diktátor a kárpótlási tör­vény híján elutasította. Beadványok jöttek-mentek, de nem akart megfelelő döntés születni. Aztán de­cember végén megküldték mindannyiunknak az igényünk elutasításáról szóló passzust. Ebben a kö­vetkező állt: „Szövetkezetünk az ön sérelmét nem vitatja, de annak orvoslására nem illetékes, mint­hogy a tulajdonosoktól a földet nem mi vettük el...” Természetesen nem fogadtuk el a végzést, ezért foglaltuk vissza az év elején az ősi birtokain­kat. Ott volt közöttünk Galó János is. Aztán - mint maga is tudja - néhányan elhatároztuk, hogy politikai demonstráció céljából levágjuk a lucernát az ősi birtokon. Galó János dilemmába eshetett. Tudta, hogy ki kell állni az ügy mellett, nem hagy­hatja cserben a társait. Viszont nem merte vállalni, hogy kijön a téesz földjére kaszálni, mert a téeszta­­gok megfenyegettek bennünket. Végül a kötél mellett döntött. - A falu másképpen tudja... - Miért akasztotta volna fel másért magát?! A­­ kérelem benyújtásáig kiegyensúlyozott ember volt. Az, hogy nem kapta vissza földjét, megviselte az idegeit. - Önt a téesz feljelentette, az önkényes kaszálás miatt. Hol tart most az ügye? •­­ Még nem kaptam senkitől, sehonnan, semmi­féle papírt, de biztos vagyok benne, hogy felmen­tenek. Én a saját földemen dolgoztam. Még a volt mezőgazdasági miniszternek, a Hütter Csabának volt, van egy olyan rendelete, amely kimondja, aki­nek jár a föld, annak azt vissza kell adni. Csak a mi „kedves” téeszelnökünk „elfeledkezett” erről a ren­deletről. A téeszelnök, Jambricska Imre, meg sem várja, hogy kérdezzek, rögtön belevág a szavamba. - Igazolja magát! Akárkinek nem nyilatkozom. Úgy látszik, a Kurír jó ajánlólevél, megenyhül a szigor. - Méghogy én diktátor lennék?! Ne a Zagy­­váéknak higgyen! Kérdezze meg inkább a téeszta­­gokat. - Ők úgyis maga mellett lennének. Félnek magától. - Na, ne vicceljen már! Fogadom, ezt is a Zagyváék terjesztik. - Utóbbiak azt is állítják, hogy ön sértette meg a tör­vényt, mert érvényben van egy olyan miniszteri passzus (Hütter Csaba volt MÉM-miniszter rendelete), amely­nek értelmében vissza kellett volna kapniuk földjeiket.­­ Az a bizonyos rendelet azt mondja ki, minden „SZÖVETKEZETI TAGNAK” ki kell mérni a földjét, ha ő azt kéri. Zagyváék és társaik sohasem voltak téesztagok. Én próbáltam csitítani őket, vár­ják meg a kárpótlási törvény életbe lépését. De ők kötötték az ebet a karóhoz. Az öreg Zagyva nem egyszer hangoztatta: nem érdekel semmilyen tör­vény, majd én csinálok törvényt. Ezek az emberek bigottak, nem lehet velük szót érteni. - Azt mondják, ön felbuzdítja a falut, pontosabban a téesztagokat a kisgazdák ellát... - Nem kell őket felbuzdítani. Zagyváék csele­kedeteikkel mindenkit maguk ellen fordítanak. - A falu többsége téeszpárti. Hogyan lehet ez? - Úgy, hogy a megélhetést, a munkát javarészt a szövetkezet biztosítja. A falu lakóinak túlnyomó többsége nem igényli vissza a földjét, vagy azért, mert az új generációhoz tartozik, vagy azért, mert már idősek és ezért nem képesek megművelni. De ami a legfontosabb, hogy mindenki annyi földet művelhet meg háztáji gazdálkodás formájában, amennyit akar. És akkor még nem beszéltem az ezzel járó előnyökkel. Úgy gondolom, hogy a fen­tiek miatt, ha életbe lép a kárpótlási törvény, csak 800 ezer hektár földet fogunk kimérni, mert ennyire lesz igény. Ez a mostani tsz-szántóterület egynegyed része. De már a régi-új tulajdonosok közül is sokan jelezték nálam, hogy mihelyt visszakapják földjüket, rögtön haszonbérbe adják a téesznek. Hiszen így biztosan meg lesz művelve a földjük. - Maga is igényelni fog? - Lemondtam róla a testvéreim javára. - Azt tudja-e, hogy közvetve önt is felelőssé teszik Galó János haláláért? - Nem is találkoztam soha azzal az emberrel! A sok pletyka helyett jobban járna, ha kimenne az özvegyhez, megtudni az igazságot. Galóéknál minden csendes. Még a két kutya sem ugat jöttömre. - Meghalt a gazdájuk, siratják - mondja az öz­vegy, akinek a szeme ugyancsak könnybe lábad, amikor megtudja jövetelem célját. - Az öngyilkosság bűn... - Az a bűn, ahogy kiforgatták az uram halálát! Még Budapesten a nagyurak is az én jó férjem ha­lálán csámcsogtak. Hogy nem szégyellik magukat, akik direkt félremagyarázták a tragédiát! - Tudja, kik ők? - Nekem is csak mondták, hogy a kisgazdapárt egyik-másik tagja az, aki a hamisságot terjeszti. - Ezek szerint nem a földje miatt végzett magával az ura? - Persze, hogy nem. Sose volt beteg, aztán egyszer csak elkapta az influenzát. Nem tudott rendesen dolgozni. Az anyja meg emiatt azt talál­ta mondani: szeretnélek magam előtt eltemetni. Ette-rágta, marta őt ez a kijelentés. Nagyon sze­rette az édesanyját. Május 1-jén elment az orvos­hoz, hogy a betegsége miatt megkapja a szokásos injekcióadagját. Én meg a csarnokba mentem vá­sárolni. Mikor hazajöttem, nem találtam sehol. Azt láttam, hogy rendet rakott mindenhol. Meg­etette a lovakat, kitakarította a disznóórát. Aztán megláttam, hogy ott a létra a padlásfeljárónál. Felmentem. Ott himbálódzott. Már nem volt benne élet. - Nem hagyott hátra üzenetet? - Nem, semmit. De higgyen nekem, nem azért a 17 holdért dobta el magától az életet. A februári földfoglalás után már nem is érdekelte a dolog. Majd a törvény mindent megold - ezt hangoztat­ta. Soha nem járt a fejében, hogy majd ő megmu­tatja, ki a legény a talpán. Csendes, jóravaló ember volt. A legjobb férj a világon. Félremagyarázott tragédia Sárrétudvariban A sárrétudvari temetőben május eleje óta új sír domborul. A fejfán egy név és egy dátum: Galó János, élt 54 évet. A sírt láthatóan gondozzák. A halott, ha látná, biztosan elégedett

Next