Kurír - esti kiadás, 1991. július (2. évfolyam, 126-148. szám)
1991-07-01 / 126. szám
4 Kövesdi Péter jelenti Ljubljanából Éjszakai meg a Ljubljanában tegnap késő este megállapodás jött létre a szövetségi kormány és a szlovén vezetés között. Ante Markovics és Milan Kucsan több mint hat órán át tárgyalt, amelynek végén megegyeztek abban, hogy a jugoszláv néphadsereg alakulatai haladéktalanul megkezdik a visszavonulást Szlovénia területéről. Ezzel teljesült az a ljubljanai igény, hogy a szlovén függetlenség életbe léptetését csak akkor fagyasztják be három hónapra, ha a szövetségi erők felhagynak a katonai cselekményekkel, és visszavonulnak. A megállapodás bizonyos optimizmusra adhat okot, különösen azután, hogy tegnap - a feszültség állandósulása miatt - már az utolsó szlovén-magyar határállomást is le kellett zárni, így tegnap ez a határszakasz teljesen átjárhatatlan volt. Ugyancsak tegnap este megérkezett Belgrádba az Európai Közösségek három külügyminisztere, hogy még az éjjel megkezdje tárgyalásait a jugoszláv fővárosba visszatérő Markovics kormányfővel. Szintén közvetíteni próbál Genscher német külügyminiszter, aki ma ment Jugoszláviába. De azok az államférfiak is, akik nem utaznak a helyszínekre, azok is a párbeszédet, a kompromisszumot, a megegyezést sürgetik. És tulajdonképpen már napokkal ezelőtt ugyanerre, vagyis a békés megoldásra szavazott az a legalább ötszáz katona is, aki - a Szlovéniába vezényelt kétezerből - elhagyta a jugoszláv néphadsereg kötelékét. Az éjszakai megállapodás arról nem szól, hogy mi lesz a dezertőrökkel, vagy azokkal, akik megadták magukat a szlovén területvédelmi egységeknek, netán egyszerűen átálltak hozzájuk. KOMMUNISTA KECSKESZAKÁLLAL Kereken két évtizede annak, hogy Erich Honeckert az NSZEP KB 16. ülésén a párt első titkárává „választották”. Elődje, az akkor 78 éves Walter Ulbricht sorsa nemcsak azért hasonló Honeckeréhez, mert együtt kavarták a maltert a berlini falhoz, hanem azért is, mert az NDK mindkét vezető embere 18 esztendőn át töltötte be a kommunista vezéri posztot. Ulbricht és Honecker tudna mesélni Brezsnyev csókjairól is, de hagyjuk az erotikát, az imperializmus ópiumát... Az 1973-ban elhunyt kecskeszakállas keletnémet politikus 1912-ben lett a Szociáldemokrata Párt tagja, majd 26 évesen „átigazolt” a Német Kommunista Pártba. Az 1928-tól Hitler hatalomra jutásáig országgyűlési képviselő Ulbricht 1933-től illegalitásban küzdött a bolsevizmusért, s egyúttal a nácizmussal szemben. A háború után már mint a párt újraélesztője, elnökhelyettesi posztot kapott az 53 esztendős férfi. Ulbricht aranykora 1950-ben köszöntött be, midőn az NDK élpártjának, az NSZEP- nek főtitkára lett. Az 1950 és 1960 között a minisztertanács első elnökhelyettesi posztját is betöltő politikus ezt követően új terhet vett a vállára. A Német Demokratikus Köztársaság Államtanácsának elnöke lett. A keletnémet polgárok szívébe Walter Ulbricht főleg a Német Szocialista Egységpárt első titkáraként lopta be magát (1953-1971). Ulbrichtot, de még az édesanyját is, ma is gyakorta emlegetik Németország öt új keleti tartományában. Archív képünkön a munkásvezér nejével látható. W.B. 1991. július 1. JUGOSZLÁVIA LENGYELORSZÁGBÓL Szombat délelőtt 11-kor már nem kaptam lapokat az újságosunknál. Biztos voltam abban, hogy a jugoszláviai eseményeknek, amelyekkel mind a tévé, mind a rádió kiemelten foglalkozott, nagy szerepük van a hirtelen támadt érdeklődésben. Ám a kioszkos néni kiábrándított: „Én csak árulom a lapokat, olvasni sem időm, sem kedvem. Még azt se tudom, mi folyik a parlamentben, pedig az engem ,is érint. Jugoszlávia a maguk szomszédja? Hű, akkor most nagy lehet maguknál a félsz?” Alina, egy turisztikai cég munkatársa úgy kezdi, mint mindenki, akit kérdeztem, az utóbbi napokban nemigen ért rá odafigyelni az eseményekre, úgyhogy nincs véleménye. „Annyit tudok, hogy minden ügyfelünk most rohanvást próbálja elcserélni jugoszláviai utazását Magyarországra. Akármennyibe is kerül, idén favorit lett a Balaton. Nagy veszteség ez az amúgy is lerobbant jugoszláv gazdaságnak.” Jacek orvos, most volt két hétig Németországban: „Mint az őrültek, úgy rohannak haza a kinti jugoszláv dolgozók, féltik a hozzátartozóikat. Engem a dolgok ilyen alakulása nem ért váratlanul. Végül is Tito haláláig beszélhettünk csak egységes Jugoszláviáról. Az eseményeket pedig nem értékelem, csak hírként fogadom őket.” Malgorzata, a tolmácsnő rettenetesen szégyelli magát: „Tudod, a szlovének mindig úgy örültek, ha lengyelekkel találkoztak, ez viszont fordítva igazán nem tudom, miért nem így volt. Ők jobban is értik a nyelvünket, mint mi az övékét, meg azt se felejtsd el, hogy mindig gazdagabbak voltak nálunk. Bevallom, én a hírekben inkább a szomszédos országok, meg Magyarország és Románia ügyeire figyelek, most is csak a német reagálásokra kaptam fel a fejem. Még azt sem tudom, a szlovének milyen vallásúak, mennyire hívők, pedig ez nálam fő szempont.” Jerzy barátunk, aki már nem vezet éttermet, hanem szakmát váltva egy komputercég képviselője, a sajátjához egy vállalkozó kisiparos véleményét is hozzáteszi: „Elkerülhetetlen volt a polgárháború. Jarek is azt gondolja, amit én nálunk sem lesz nyugalom. Ha azt kérdeznéd most, jobb volt-e a rendszerváltás előtt, azt felelnénk: igen. Loptunk, csaltunk az állam kárára, és remekül megéltünk. Most csalunk, lopunk az emberektől, és így is alig jövünk ki a pénzünkből. Hát mi ehhez képest Jugoszlávia?” Mariola (szociológus) érdekes analógiát von: „Elméletileg a szerbeknek, horvátoknak, szlovéneknek ugyanúgy joguk van a függetlenséghez, mint a letteknek, litvánoknak, bár ne felejtsd el, hogy ez utóbbiak független államok voltak. A század nagy tragédiája éppen a szabadság, a függetlenség kérdése. Mert elméletileg mindenkinek joga van rá, de aztán miből élne meg egy független Crna Gora Jugoszláviában, vagy éppen az oszétok a Szovjetunióban?” Tadeusz, újságíró ismerősünk magyarázza a lengyelek feltűnő közömbösségét: „Nézd, egy átlagos lengyel mit tud Jugoszláviáról? Elsősorban azt, hogy a II. világháború alatt ott volt a legtöbb partizán, akik a németek ellen harcoltak, ott volt Tito, a fő partizánvezér, ott a tenger, ahová csak a gazdagabbak jutottak el, s akik eljutottak, szinte Amerikában érezhették magukat. Tegnap éppen egy kolléga vett elő egy térképet, mert fogalma sem volt, kik Jugoszlávia szomszédai. Azt, hogy ott különböző nemzetiségek vannak, eddig szinte senki sem tudta. Ehhez még add hozzá a lengyel belpolitikai helyzetet, csak az utóbbi napok eseményeit: Walesa legkeményebb, diktatórikus hangú beszédeit, elnöki vétóját, a parlamenti vitát, a választások bizonytalanságát És akkor még nem szóltam sem az emberek egyre nehezebb életkörülményeiről, sem a munkanélküliségről, a sztrájkhullámokról, és sorolhatnám tovább, ha akarod. Csodálkozol ezután, hogy az utca emberének Jugoszlávia olyan messze van, mintha nem is Európában volna? Hogy mennyire veszélyes a helyzet? Hát Magyarországra nézve nem az. Az viszont Romániának és a Szovjetuniónak. Ott vannak nemzetiségi problémák, igenis ilyen szinten, nálatok erről szó sincs.” B. VARGA JÚLIA (Varsó) Denis, az ifjú zseni Einstein azt mondta, hogy egy különleges teljesítmény eléréséhez egy százalékban van szükség zsenialitásra, kilencvenkilenc százalékban pedig izzadságra. Teljes mértékben osztja ezt a véleményt Franciaország legújabb „csodagyermeke”, Denis Auroux, aki tizennégy évesen! - most érettségizett, mégpedig matematika-fizika szakon. „Tíz éven belül elválik, hogy zseni vagyok-e, ami viszont a másik dolgot illeti, hát azt nem mondhatom, hogy mostanáig megszakadtam volna a munkában.” Denis különleges képességei már egészen kis korában kiderültek: még kétéves sem volt, amikor szülei felfigyeltek arra, hogy kedvenc szórakozása a lexikonok lapozgatása. Kilencéves korában pedig „fénymérőgép” megépítésével foglalatoskodott. Természetesen nem várta meg az iskolaköteles kort, hogy megtanuljon olvasni és számolni. Anyja, aki számítógépekkel foglalkozó kutató, eleinte elnéző mosollyal figyelte, hogy fia milyen beható érdeklődést tanúsít a komputerek iránt, hamarosan azonban felismerte, hogy komolyra fordult a dolog. „A legnehezebb a tanárokkal volt megértetni azt, hogy Denis-vel nem lehet úgy bánni, mint a többi tanulóval. A fiam ma már gyorsabban oldja meg a számítógépes feladatokat, mint a huszonöt éves tanítványaim” - meséli a mama, s közben nem is titkolja büszkeségét. Nem csoda tehát, hogy a plüssmacikkal, villanyvonatokkal zsúfolt gyerekszoba sosem vonzotta Denis-t, annál inkább anyjának komputerekkel teli irodája. Tizenkét éves korában anyja három számítógépe mellé Denis egy matematikaverseny győzteseként nyert egy negyediket is, amit rögtön szét is szerelt. „Nem volt elég nagy a teljesítménye” - magyarázza a fiú. Denis nem szeret focizni, nem jár bulikra, mint kamasztársai, ellenben négyéves öccsével időnként nagyon jól eljátszogat. Kedvenc időtöltése viszont - már persze a komputerek után - az olvasás, ezen belül is imádja Agatha Christie krimijeit. A tévében leginkább a Forma-1-es futamokat szokta nézni, meg a híradókat. Szereti Louis de Funes komédiáit is, de csak azután, hogy elvégezte feladatait, megírta a leckéjét. A nyári szünidőnek nem különösebben örül: „Habár nem bánom, hogy nem kell már suliba járnom, a szünet nem vonz különösebben. Az ember természeténél fogva hajlamos a lustaságra. Ha sikerül elkerülnöm egy kellemetlen feladatot, akkor én is elégedett vagyok.” Arra a kérdésre pedig, hogy ha a jó tündér teljesítené egyetlen kívánságát, akkor mi lenne a vágya, Denis habozás nélkül ezt válaszolja: „A mindentudás. Ez lenne az igazi zsenialitás.” L. I.