Kurír - esti kiadás, 1991. július (2. évfolyam, 126-148. szám)

1991-07-01 / 126. szám

4 Kövesdi Péter jelenti Ljubljanából Éjszakai meg a Ljubljanában tegnap késő este megállapodás jött létre a szövetségi kormány és a szlovén ve­zetés között. Ante Markovics és Milan Kucsan több mint hat órán át tárgyalt, amelynek vé­gén megegyeztek abban, hogy a jugoszláv nép­hadsereg alakulatai haladéktalanul megkezdik a visszavonulást Szlovénia területéről. Ezzel teljesült az a ljubljanai igény, hogy a szlovén fü­ggetlenség életbe léptetését csak akkor fa­gyasztják be három hónapra, ha a szövetségi erők felhagynak a katonai cselekményekkel, és visszavonulnak. A megállapodás bizonyos opti­mizmusra adhat okot, különösen azután, hogy tegnap - a feszültség állandósulása miatt - már az utolsó szlovén-magyar határállomást is le kellett zárni, így tegnap ez a határszakasz teljesen átjárhatatlan volt. Ugyancsak tegnap este megérkezett Belg­rádba az Európai Közösségek három külügy­minisztere, hogy még az éjjel megkezdje tár­gyalásait a jugoszláv fővárosba visszatérő Markovics kormányfővel. Szintén közvetíte­ni próbál Genscher német külügyminiszter, aki ma ment Jugoszláviába. De azok az ál­lamférfiak is, akik nem utaznak a helyszínek­re, azok is a párbeszédet, a kompromisszu­mot, a megegyezést sürgetik. És tulajdonkép­pen már napokkal ezelőtt ugyanerre, vagyis a békés megoldásra szavazott az a legalább öt­száz katona is, aki - a Szlovéniába vezényelt kétezerből - elhagyta a jugoszláv néphadse­reg kötelékét. Az éjszakai megállapodás arról nem szól, hogy mi lesz a dezertőrökkel, vagy azokkal, akik megadták magukat a szlovén te­rületvédelmi egységeknek, netán egyszerűen átálltak hozzájuk. KOMMUNISTA KECSKESZAKÁLLAL Kereken két évtizede annak, hogy Erich Honeckert az NSZEP KB 16. ülésén a párt el­ső titkárává „választották”. Elődje, az akkor 78 éves Walter Ulbricht sorsa nemcsak azért hasonló Honeckeréhez, mert együtt kavarták a maltert a ber­lini falhoz, hanem azért is, mert az NDK mindkét vezető embe­re 18 esztendőn át töltötte be a kommunista vezéri posztot. Ulbricht és Honecker tudna mesélni Brezsnyev csókjairól is, de hagyjuk az erotikát, az impe­rializmus ópiumát... Az 1973-ban elhunyt kecske­szakállas keletnémet politikus 1912-ben lett a Szociáldemok­rata Párt tagja, majd 26 évesen „átigazolt” a Német Kommu­nista Pártba. Az 1928-tól Hitler hatalomra jutásáig országgyűlési képviselő Ulbricht 1933-től ille­galitásban küzdött a bolsevizmu­sért, s egyúttal a nácizmussal szem­ben. A háború után már mint a párt újraélesztője, elnökhelyet­tesi posztot kapott az 5­3 eszten­dős férfi. Ulbricht aranykora 1950-ben köszöntött be, midőn az NDK élpártjának, az NSZEP- nek főtitkára lett. Az 1950 és 1960 között a minisztertanács első elnökhelyettesi posztját is betöltő politikus ezt követően új terhet vett a vállára. A Német Demokratikus Köztársaság Ál­lamtanácsának elnöke lett. A keletnémet polgárok szívé­be Walter Ulbricht főleg a Né­met Szocialista Egységpárt első titkáraként lopta be magát (1953-1971). Ulbrichtot, de még az édesanyját is, ma is gya­korta emlegetik Németország öt új keleti tartományában. Archív képünkön a munkásvezér nejé­vel látható. W.B. 1991. július 1. JUGOSZLÁVIA LENGYELORSZÁGBÓL Szombat délelőtt 11-kor már nem kaptam lapokat az újságosunknál. Biztos voltam abban, hogy a ju­goszláviai eseményeknek, amelyekkel mind a tévé, mind a rádió kiemelten foglalkozott, nagy szere­pük van a hirtelen támadt érdeklődésben. Ám a ki­­oszkos néni kiábrándított: „Én csak árulom a lapo­kat, olvasni sem időm, sem kedvem. Még azt se tudom, mi folyik a parla­mentben, pedig az engem ,is érint. Jugoszlávia a ma­guk szomszédja? Hű, ak­kor most nagy lehet ma­guknál a félsz?” Alina, egy turisztikai cég munkatársa úgy kezdi, mint mindenki, akit kérdeztem, az utóbbi napokban nemi­gen ért rá odafigyelni az eseményekre, úgyhogy nincs véleménye. „Annyit tudok, hogy minden ügyfe­lünk most rohanvást pró­bálja elcserélni jugoszláviai utazását­­ Magyarország­ra. Akármennyibe is kerül, idén favorit lett a Balaton. Nagy veszteség ez az amúgy is lerobbant jugo­szláv gazdaságnak.” Jacek orvos, most volt két hétig Németországban: „Mint az őrültek, úgy ro­hannak haza a kinti jugosz­láv dolgozók, féltik a hoz­zátartozóikat. Engem a dol­gok ilyen alakulása nem ért váratlanul. Végül is Tito ha­láláig beszélhettünk csak egységes Jugoszláviáról. Az eseményeket pedig nem értékelem, csak hírként fo­gadom őket.” Malgorzata, a tolmácsnő rettenetesen szégyelli ma­gát: „Tudod, a szlovének mindig úgy örültek, ha len­gyelekkel találkoztak, ez viszont fordítva­­ igazán nem tudom, miért­­ nem így volt. Ők jobban is értik a nyelvünket, mint mi az övékét, meg azt se felejtsd el, hogy mindig gazdagab­bak voltak nálunk. Beval­lom, én a hírekben inkább a szomszédos országok, meg Magyarország és Ro­mánia ügyeire figyelek, most is csak a német rea­gálásokra kaptam fel a fe­jem. Még azt sem tudom, a szlovének milyen vallásúak, mennyire hívők, pedig ez nálam fő szempont.” Jerzy barátunk, aki már nem vezet éttermet, ha­nem szakmát váltva egy komputercég képviselője, a sajátjához egy vállalkozó kisiparos véleményét is hozzáteszi: „Elkerülhetetlen volt a polgárháború. Jarek is azt gondolja, amit én­­ nálunk sem lesz nyugalom. Ha azt kérdeznéd most, jobb volt-e a rendszervál­tás előtt, azt felelnénk: igen. Loptunk, csaltunk az állam kárára, és remekül megéltünk. Most csalunk, lopunk az emberektől, és így is alig jövünk ki a pén­zünkből. Hát mi ehhez ké­pest Jugoszlávia?” Mariola (szociológus) ér­dekes analógiát von: „El­méletileg a szerbeknek, horvátoknak, szlovéneknek ugyanúgy joguk van a füg­getlenséghez, mint a let­teknek, litvánoknak, bár ne felejtsd el, hogy ez utób­biak független államok vol­tak. A század nagy tragé­diája éppen a szabadság, a függetlenség kérdése. Mert elméletileg mindenkinek jo­ga van rá, de aztán miből élne meg egy független Crna Gora Jugoszláviában, vagy éppen az oszétok a Szovjetunióban?” Tadeusz, újságíró isme­rősünk magyarázza a len­gyelek feltűnő közömbös­ségét: „Nézd, egy átlagos lengyel mit tud Jugoszlá­viáról? Elsősorban azt, hogy a II. világháború alatt ott volt a legtöbb partizán, akik a németek ellen har­coltak, ott volt Tito, a fő partizánvezér, ott a tenger, ahová csak a gazdagabbak jutottak el, s akik eljutottak, szinte Amerikában érezhet­ték magukat. Tegnap ép­pen egy kolléga vett elő egy térképet, mert fogalma sem volt, kik Jugoszlávia szomszédai. Azt, hogy ott különböző nemzetiségek vannak, eddig szinte senki sem tudta. Ehhez még add hozzá a lengyel belpolitikai helyzetet, csak az utóbbi napok eseményeit: Walesa legkeményebb, diktatórikus hangú beszédeit, elnöki vé­tóját, a parlamenti vitát, a választások bizonytalansá­gát És akkor még nem szóltam sem az emberek egyre nehezebb életkörül­ményeiről, sem a munka­nélküliségről, a sztrájkhul­lámokról, és sorolhatnám tovább, ha akarod. Csodál­kozol ezután, hogy az ut­ca emberének Jugoszlávia olyan messze van, mintha nem is Európában volna? Hogy mennyire veszélyes a helyzet? Hát Magyaror­szágra nézve nem az. Az viszont Romániának és a Szovjetuniónak. Ott vannak nemzetiségi problémák, igenis ilyen szinten, nálatok erről szó sincs.” B. VARGA JÚLIA (Varsó) D­enis, az ifjú zseni Einstein azt mondta, hogy egy különleges teljesítmény eléréséhez egy százalékban van szükség zsenialitásra, ki­lencvenkilenc százalékban pedig izzadságra. Teljes mér­tékben osztja ezt a véleményt Franciaország legújabb „csodagyermeke”, Denis Auroux, aki­­ tizennégy éve­sen! - most érettségizett, mégpedig matematika-fizika szakon. „Tíz éven belül elválik, hogy zseni vagyok-e, ami viszont a másik dolgot illeti, hát azt nem mondhatom, hogy mostanáig megszakadtam volna a munkában.” Denis különleges képességei már egészen kis korában kiderültek: még kétéves sem volt, amikor szülei felfigyel­tek arra, hogy kedvenc szórakozása a lexikonok lapozga­tása. Kilencéves korában pedig „fénymérőgép” megépíté­sével foglalatoskodott. Természetesen nem várta meg az iskolaköteles kort, hogy megtanuljon olvasni és számolni. Anyja, aki számítógépekkel foglalkozó kutató, eleinte el­néző mosollyal figyelte, hogy fia milyen beható érdeklő­dést tanúsít a komputerek iránt, hamarosan azonban fel­ismerte, hogy komolyra fordult a dolog. „A legnehezebb a tanárokkal volt megértetni azt, hogy Denis-vel nem lehet úgy bánni, mint a többi tanu­lóval. A fiam ma már gyorsabban oldja meg a számító­­gépes feladatokat, mint a huszonöt éves tanítványaim” - meséli a mama, s közben nem is titkolja büszkeségét. Nem csoda tehát, hogy a plüssmacikkal, villanyvona­tokkal zsúfolt gyerekszoba sosem vonzotta Denis-t, an­nál inkább anyjának komputerekkel teli irodája. Tizen­két éves korában anyja három számítógépe mellé Denis egy matematikaverseny győzteseként nyert egy negye­diket is, amit rögtön szét is szerelt. „Nem volt elég nagy a teljesítménye” - magyarázza a fiú. Denis nem szeret focizni, nem jár bulikra, mint ka­masztársai, ellenben négyéves öccsével időnként nagyon jól eljátszogat. Kedvenc időtöltése viszont - már per­sze a komputerek után - az olvasás, ezen belül is imád­ja Agatha Christie krimijeit. A tévében leginkább a For­­ma-1-es futamokat szokta nézni, meg a híradókat. Sze­reti Louis de Funes komédiáit is, de csak azután, hogy elvégezte feladatait, megírta a leckéjét. A nyári szünidő­nek nem különösebben örül: „Habár nem bánom, hogy nem kell már suliba jár­nom, a szünet nem vonz különösebben. Az ember ter­mészeténél fogva hajlamos a lustaságra. Ha sikerül elke­rülnöm egy kellemetlen feladatot, akkor én is elégedett vagyok.” Arra a kérdésre pedig, hogy ha a jó tündér teljesítené egyetlen kívánságát, akkor mi lenne a vágya, Denis ha­bozás nélkül ezt válaszolja: „A mindentudás. Ez lenne az igazi zsenialitás.” L. I.

Next