Kurír - esti kiadás, 1991. október (2. évfolyam, 190-211. szám)

1991-10-28 / 208. szám

1991. október 28. z A tévé­ben lett film­rendező. Minden műfajban biztos kezű, aki nemcsak a szakma csínját­­bínját ismeri, ha­nem az embereket is. Miért hangsúlyozom ezt? Mert filmrendezők számára ez az alfa. Több tucat különbö­ző kaliberű és érzékenységű emberből egy türelmes és alko­tó csapatot formálni a forgatá­son elengedhetetlen, ha jó fil­met akarsz csinálni. Talán nem véletlen, hogy első sikere, A Kertész utcaiak című dokumen­tumfilm egy nehéz fiúkkal foly­tatott iskolai kísérletről szólt. - Aki ismer egy kicsit téged, abban felmerülhet a sejtés: csibész lehettél... - Nem voltam aludttej, az igaz. Ki is rúgtak az összes kö­zépiskolából egy alkalom­mal...­ - Miért? - Az volt a hagyomány Sá­rospatakon, hogy a harmadiko­sok az érettségi tételeket min­den évben ellopták a negyedi­keseknek. Az „akciócsoport­ban” persze én is benne vol­tam. Feltörtük az igazgatói iro­dát, csakhogy a tanárok már vártak ránk, mert az előző év­ben, a sötétben valaki pofon vágta a dilit, aki most revansot akart venni. Az egyik társam­mal megpucoltunk, de két gyá­va nyúl ott maradt és beköpött minket. Úgy rángattak ki a ta­karó alól, ahol felöltözve lapul­tam. Egész nyáron nem mer­tem megmondani anyámnak, hogy ősszel nincs hol folytat­nom a gimit. Végül a miskolci Kiliánba sikerült beimádkoznia engem. - Az ilyen mozgékony fiúk, mint te lehettél, sok pofont adtak­­kaptak, legalábbis az én iskolám­ban... - A Kiliánban az első na­pom azzal kezdődött, hogy egy magas, sportoló srác orrát az olajos padlóhoz dörgöltem. úgy néztek rám, mint az ellen­ségre, mert a pataki iskolatársa­immal ellenfelek voltak a ko­sárlabdában. Tudtam, ha most nem csapok szét köztük, ezek szétszednek. Volt is némi res­­pektem később. A srác egyéb­ként, akiről úgy kellett lehúzni, válogatott kosárlabdázó lett. - Rossz tanuló voltál? - Nem. Négyes-ötös. Ál­talában könnyen tanultam. Bár, nem is tudom... Egyszer meg kellett tanulni a Toldi néhány versszakát, és nekem sehogysem ment. Később az egész Toldit kívülről fújtam, de akkor...! Csőd volt. Aznap reggel olvasták fel Rajk Lász­ló ítéletét az iskolában, és em­lékszem, Bandi bátyám sírt, hogy neki olyan hülye öccse van, hogy egy verset sem tud megtanulni...! Valójában nem szeret magá­ról beszélni. Néhány éve egyik könyvemből készített filmet, és a forgatás, vágás hosszú ideje alatt is csak néhány anekdotát tudtam meg az életéből. Azt sem mindig tőle. A szülei válá­sáról sem akar beszélni. Fontos? - kérdezi. Hát...! - A nejem szerint a csalá­dunk azt sem tudta, milyen rendszerben él. Származás szempontjából a középosztály­hoz tartoztunk, de minket pél­dául nem telepítettek ki, és más szempontból sem érintette meg szüleimet vagy testvéreimet a Rákosi-korszak. Apámban éltek tovább az ősi dzsentrihagyomá­nyok, mintha e században mi sem történt volt. ő egy mula­tozó, evő, ivó, kártyás, halászó, vadászó ember volt. Az élet él­vezetének efféle tradícióját kis­sé áthagyományozta rám is. Ta­lán erre a nosztalgiára vezethe­tő vissza, hogy a tüzértiszti is­kolára jelentkeztem érettségi után. Persze az is fontos volt, hogy ott adtak kaját meg ruhát, nem kellett anyám nyakán élni, de a magyar vitézi hagyomá­nyok is vonzottak. Ez való ne­kem! Tévedtem. Ezek a tisztek már zsíros papírból ebédeltek, és nem volt kitisztítva a csizmá­juk. Közben bevágott ’56 is, és engem kivezényeltek az Üllői útra. A fenének sem volt kedve lőni! Még a végén eltalálom a bátyáimat, akik egyetemisták voltak. Azt sem tudtam, mi tör­ténik. Szerintem más se. Mi engedtük be Malétert a lakta­nyába. Ott feküdtem a dobtáras golyószóróval és rettenetesen féltem a haslövéstől. Igen, ép­pen attól, mert azt terjesztet­ték, hogy az nagyon fáj akkor, ha az ember hasa tele van. Én meg mindig ettem, ha lehetett. A földbe tudtam volna bújni, amikor a 14-15 éves gyerekek lövöldözni kezdtek. - Ha jól értem, te egyik olda­lon sem álltál... - Mint mondtam, megza­vartak az események. Például az, hogy a legnagyobb szájú kommunista iskolatársam lett a legnagyobb szájú forradal­már... De később sem lettem a párt tagja, hiába hívtak. Ott hagytam a tiszti iskolát. Dol­goztam a Felvonógyárban meg egy könyvesboltban, és közben szavaltam az Egyetemi Színpa­don. - Színésznek készültél? - Nem. Csak szerettem az irodalmat. Későn érei típus vol­tam, ha van ilyen. Tizennyolc éves koromig cowboykönyve­­ket meg szentimentális regé­nyeket olvastam. Később kap­tam rá Bábelre, Fitzgeraldra és a versekre. Ugratni kezdtem az anekdotá­val, amely szerint egy réges-régi szavalóversenyen Koltai Róbert lett az első, ő a második, és azóta örök harag van köztük, ami per­sze nem igaz, hiszen az Indul a bakterházat, közös filmünket is részben Koltai vitte sikerre. Ettől az ugratástól már csak egy ugrás az ügető­, amely neki is meg a szí­nésznek is nehezen legyűrhető szenvedély volt. - Ó, én nagyon későn men­tem ki a Kerepesi útra. Sipos Tamás író barátommal dolgoz­tunk valamin közösen, és ő vitt el először. Ott ragadtam, mert az egy csodálatos világ. Renge­teget lehet tanulni, ha figyelsz, és sok barátot is szereztem az ügetőn. - Számomra úgy tetszik, hogy te mindent könnyedén „a maga­dévá leszel", de egy kicsit mindig kívül állsz. Ha rendezel, ha az ügetőn vagy, ha - úgymond - bensőségesen beszélgetsz... - Megfogadtam a nagyma­ma tanácsát, amit Sartrenak adott a Szavak című könyv vé­gén: könnyedén, fiacskám, ép­pen csak hogy érintsd! Kell egy kis kívülállás a munkában is. Figyelni az emberek szemét, mit éreznek, mit gondolnak. Jó szóval, mosolyogva jobban le­het dolgozni. Volt idő egy-két éve még, hogy időnként kiabál­tam. Kár volt. Csak rontott az ügyön. Az egyéniség nem su­­gárzódhat szét a feszültségben. Ha irányítasz, többet jelent egy vállrándítás, egy mellékmon­dat, egy tréfa. Forgatni nem le­het idegesen. Ha halál komo­lyan vesszük, amit csinálunk, lemerevedünk. - Nem félsz, hogy ebből a könnyedségből „könnyűség” lesz? - ízlés kérdése. Bennem mindig megszólal egy kis csen­gő, és rögtön jelzi, ha valami rossz, ízléstelen. Ebben bízom. - Ha már itt tartunk: számos olyan filmet készítettél, ami a magyar tévéművészet csúcsait je­lenti. A Karácsony Benő­ film, a Napos oldal, vagy az Indul a bak­­terház, a Piac meg a Margarétás dal Tersánszky könyvéből. S ezek mellett forgattál több úgynevezett könnyű filmet, krimiket, zenés já­tékot, filmsorozatot. Ezek az „ujjgyakorlatok ” nem rontják a - mondjuk úgy - művészi érzé­kenységet? - Nem. Egy-egy ilyen la­zábban elkészített játék után fel tudok töltődni. Például elme­gyek a lóversenyre, a kaszinó­ba, a kocsmába, találkozom emberekkel, beszélgetünk. Az­tán olvasok. Újra és újra a ked­venceimet, akiket esetleg már dramatizáltam, de még nem si­került filmet forgatni a műve­ikből... Ilyen szerző volt Mihályfy Sándor számára mindmostanáig Tamási Áron is. Mióta ismerem , és ennek van már nyolc éve, szinte minden az Abel körül forgott. Volna rá pénz? Miért ragasz­kodsz az erdélyi forgatáshoz? El­fogadták a forgatókönyvet? Amikor a családommal néhány éve megálltunk a Hargitán, ak­kor is az őt álma jutott az eszem­be. Néztük az óriási fákat, a pa­­radicsomi békességű hegyoldalt, és megértettem, hogy miért nem le­het ezt a filmet a Mecsekben vagy a Felvidéken leforgatni.­­ A könyv egyik részlete miskolci olvasmány volt, talán te is emlékszel rá: a történet az apával meg a nyúllak Már ak­kor lenyűgözött Tamási, annak ellenére, hogy kötelezőnek ad­ták fel. A filmre tizenöt éve ké­szülök. Először Nemeskürty tanár úr megbízásából kezdtük el az Ábel forgatókönyvét írni Kányádi Sándorral és Tompa Miklóssal, a székely színház igazgató-rendezőjével. - Ez abban az időszakban le­hetett, amikor Rideg Sándor könyvéből elkészítetted az Indul a bakterház című tévéfilmet. Em­lékszem, fantasztikus siker volt! - Igaz, de nem buktatók nélkül. A tévében nem bíztak a Bakterházban. Már megkaptam a Kritikusok díját érte, de a veszprémi tévéfesztiválra még így is csak hosszas könyörgésre nevezték be... - ...Ahol elnyerte a közönség díját. De ez a történet az Abel kálváriájához képest rövid futam volt... - Elmondhatom, hogy a kész forgatókönyvvel kiböj­­töltem Ceausescu bukását. Addig ugyanis szó sem lehe­tett róla, hogy a Hargitán for­gassunk. A rossz nyelvek sze­rint Tamási nem is járt a Har­gitán. Annál többet jártam én. Persze inkognito mentünk. A forgatókönyvet is eldugtuk a kocsiban. Csak azt nem tud­tuk, hogy Ceausescu ügynöki rendszere milyen jól műkö­dik. Első utunkon a román vámos, nagy darab, fekete fic­kó, aki eljátszhatta volna a filmben Surgyélánt, miután beleturkált egy kicsit a hol­minkba, rám nézett és meg­kérdezte: Na, és ki lesz az Abel? Azóta jövünk-megyünk. A székelyek már nagyon vár­ják a filmet, de a románok is segítenek. Adnak operatőrt és némi pénzt is. Román színész lesz Surgyélán... - Na, és ki lesz az Abel? - Őt is megtaláltuk. Egy félárva székely fiúcska. A ta­nárnője hívta fel rá a figyel­münket, ami azért érdekes, mert az én első Abel-jelölte­­met, Olvasztó Imrét, aki Ben­­degúzt játszotta az Indul a bakterházban, szintén az isko­la igazgatója ajánlotta. A fiú fantasztikus. Amikor találkoz­tunk vele, már kívülről tudta a könyvet, és olyan nyílt, íze­sen beszédes és derűs, mint Tamási kis hőse maga. Ha minden igaz, januárban-feb­­ruárban már forgatunk a Har­gitán. Megtaláltuk Ábel apját is. Egy francia-magyar kop­­rodukciós filmsorozat, A templomos lovagok kincse néhány darabját rendeztem az elmúlt hónapokban. A fősze­replő, Francois Marchasson feltett egy pörge kis kalapot, tett néhány tánclépést és tud­tam: ő Szakállas Gergely.­­ Ne haragudj, a Szentiván­­éji álom Zubolya jut eszembe „Ide nekem az oroszlánt is!” Miközben egy filmsorozatot rendezel, a Kri­miben tudós darabjait is felválla­lod és az Ábelre készülsz. Mi van még a tarsolyban? - Többek között egy nagy filmálom Mindszenthy József­ről. Már fél évet töltöttem ku­tatással, olvasással, és úgy ér­zem, ez a század nagy törté­nete. Egy ember, akit nem le­het megtörni, amikor min­dent és mindenkit megtörnek körülötte. Rettenetesen meg­rázott, amikor olvastam a róla szóló könyvet. A takarítónő éppen benyitott a lakásba, és csak azt látta, hogy folynak a könnyeim. - Azt értem, hogy Bendegúzt és Ábelt miért szereted. Közel áll­nak hozzád, a gyerekkorodhoz. De Mindszenthy? Ő is te vagy? Erre nem válaszol. Ügyesen, ahogy szokta, derűsebb vizekre tereli a beszélgetést. Például a lányára, aki olyan, mint ő, könnyed, játékos és konok. „Sosem hajlandó részt venni abban, amiben én!” Hogy is írta Tamási Áron az apa és Abel csalafinta párbeszé­dében? „... odaállott mellém és áll­tából nézni kezdte, hogy mi­képpen is fejtem a törökbú­zát.(...) - Hát hogy rejlik a törökbú­za? - kérdezte ismét. - Ez jól, ha jól fejti valaki - feleltem én. Erre is csak tovább nézte az én munkámat, amiből én már tudtam, hogy hibát keres. - Hát te nem fejted valami jól - szólalt is meg. Hát erre felnéztem rá, s mo­solyoghattam is egy kicsit. - Ezt dicséretképpen mon­­dá-e? - kérdeztem. - Nem éppen. - Kár pedig, mert a fiú úgy fejti pontosan, ahogy az atyától tanulta.” NA, ÉS KI LESZ AZ ABEL? Mihályfy Sándorral beszélget Nógrádi Gábor Talán még sohasem láttam öltönyben, nyakkendőben. Bő és sportos szabadidőruhákban jár. Könnyed és laza, mintha nem két-három fil­men dolgozna egyszerre, hanem csak a teniszpályáról jönne éppen egy kis baráti csevejre. A magamfajta, aki időnként akkora görcs­ben éli az életét, amilyen görcs csak a kétszáz éves tölgyfákban ta­lálható, alkalmanként megpróbálja utánozni ezt az oldott életmódot, ami persze nemigen megy. Az életművészetet nem tanítják az isko­lákban. Sajnos. Néhány fogást elleshetünk a hétköznapokban, de ha nem hozzuk a képességet a családból, nem örököljük az apánk­tól, minden könnyednek tartott ujjcsettintésünk hamisan fog szólni. Fotó: GÖTZE KRISZTINA

Next