Kurír - esti kiadás, 1991. október (2. évfolyam, 190-211. szám)
1991-10-28 / 208. szám
1991. október 28. z A tévében lett filmrendező. Minden műfajban biztos kezű, aki nemcsak a szakma csínjátbínját ismeri, hanem az embereket is. Miért hangsúlyozom ezt? Mert filmrendezők számára ez az alfa. Több tucat különböző kaliberű és érzékenységű emberből egy türelmes és alkotó csapatot formálni a forgatáson elengedhetetlen, ha jó filmet akarsz csinálni. Talán nem véletlen, hogy első sikere, A Kertész utcaiak című dokumentumfilm egy nehéz fiúkkal folytatott iskolai kísérletről szólt. - Aki ismer egy kicsit téged, abban felmerülhet a sejtés: csibész lehettél... - Nem voltam aludttej, az igaz. Ki is rúgtak az összes középiskolából egy alkalommal... - Miért? - Az volt a hagyomány Sárospatakon, hogy a harmadikosok az érettségi tételeket minden évben ellopták a negyedikeseknek. Az „akciócsoportban” persze én is benne voltam. Feltörtük az igazgatói irodát, csakhogy a tanárok már vártak ránk, mert az előző évben, a sötétben valaki pofon vágta a dilit, aki most revansot akart venni. Az egyik társammal megpucoltunk, de két gyáva nyúl ott maradt és beköpött minket. Úgy rángattak ki a takaró alól, ahol felöltözve lapultam. Egész nyáron nem mertem megmondani anyámnak, hogy ősszel nincs hol folytatnom a gimit. Végül a miskolci Kiliánba sikerült beimádkoznia engem. - Az ilyen mozgékony fiúk, mint te lehettél, sok pofont adtakkaptak, legalábbis az én iskolámban... - A Kiliánban az első napom azzal kezdődött, hogy egy magas, sportoló srác orrát az olajos padlóhoz dörgöltem. úgy néztek rám, mint az ellenségre, mert a pataki iskolatársaimmal ellenfelek voltak a kosárlabdában. Tudtam, ha most nem csapok szét köztük, ezek szétszednek. Volt is némi respektem később. A srác egyébként, akiről úgy kellett lehúzni, válogatott kosárlabdázó lett. - Rossz tanuló voltál? - Nem. Négyes-ötös. Általában könnyen tanultam. Bár, nem is tudom... Egyszer meg kellett tanulni a Toldi néhány versszakát, és nekem sehogysem ment. Később az egész Toldit kívülről fújtam, de akkor...! Csőd volt. Aznap reggel olvasták fel Rajk László ítéletét az iskolában, és emlékszem, Bandi bátyám sírt, hogy neki olyan hülye öccse van, hogy egy verset sem tud megtanulni...! Valójában nem szeret magáról beszélni. Néhány éve egyik könyvemből készített filmet, és a forgatás, vágás hosszú ideje alatt is csak néhány anekdotát tudtam meg az életéből. Azt sem mindig tőle. A szülei válásáról sem akar beszélni. Fontos? - kérdezi. Hát...! - A nejem szerint a családunk azt sem tudta, milyen rendszerben él. Származás szempontjából a középosztályhoz tartoztunk, de minket például nem telepítettek ki, és más szempontból sem érintette meg szüleimet vagy testvéreimet a Rákosi-korszak. Apámban éltek tovább az ősi dzsentrihagyományok, mintha e században mi sem történt volt. ő egy mulatozó, evő, ivó, kártyás, halászó, vadászó ember volt. Az élet élvezetének efféle tradícióját kissé áthagyományozta rám is. Talán erre a nosztalgiára vezethető vissza, hogy a tüzértiszti iskolára jelentkeztem érettségi után. Persze az is fontos volt, hogy ott adtak kaját meg ruhát, nem kellett anyám nyakán élni, de a magyar vitézi hagyományok is vonzottak. Ez való nekem! Tévedtem. Ezek a tisztek már zsíros papírból ebédeltek, és nem volt kitisztítva a csizmájuk. Közben bevágott ’56 is, és engem kivezényeltek az Üllői útra. A fenének sem volt kedve lőni! Még a végén eltalálom a bátyáimat, akik egyetemisták voltak. Azt sem tudtam, mi történik. Szerintem más se. Mi engedtük be Malétert a laktanyába. Ott feküdtem a dobtáras golyószóróval és rettenetesen féltem a haslövéstől. Igen, éppen attól, mert azt terjesztették, hogy az nagyon fáj akkor, ha az ember hasa tele van. Én meg mindig ettem, ha lehetett. A földbe tudtam volna bújni, amikor a 14-15 éves gyerekek lövöldözni kezdtek. - Ha jól értem, te egyik oldalon sem álltál... - Mint mondtam, megzavartak az események. Például az, hogy a legnagyobb szájú kommunista iskolatársam lett a legnagyobb szájú forradalmár... De később sem lettem a párt tagja, hiába hívtak. Ott hagytam a tiszti iskolát. Dolgoztam a Felvonógyárban meg egy könyvesboltban, és közben szavaltam az Egyetemi Színpadon. - Színésznek készültél? - Nem. Csak szerettem az irodalmat. Későn érei típus voltam, ha van ilyen. Tizennyolc éves koromig cowboykönyveket meg szentimentális regényeket olvastam. Később kaptam rá Bábelre, Fitzgeraldra és a versekre. Ugratni kezdtem az anekdotával, amely szerint egy réges-régi szavalóversenyen Koltai Róbert lett az első, ő a második, és azóta örök harag van köztük, ami persze nem igaz, hiszen az Indul a bakterházat, közös filmünket is részben Koltai vitte sikerre. Ettől az ugratástól már csak egy ugrás az ügető, amely neki is meg a színésznek is nehezen legyűrhető szenvedély volt. - Ó, én nagyon későn mentem ki a Kerepesi útra. Sipos Tamás író barátommal dolgoztunk valamin közösen, és ő vitt el először. Ott ragadtam, mert az egy csodálatos világ. Rengeteget lehet tanulni, ha figyelsz, és sok barátot is szereztem az ügetőn. - Számomra úgy tetszik, hogy te mindent könnyedén „a magadévá leszel", de egy kicsit mindig kívül állsz. Ha rendezel, ha az ügetőn vagy, ha - úgymond - bensőségesen beszélgetsz... - Megfogadtam a nagymama tanácsát, amit Sartrenak adott a Szavak című könyv végén: könnyedén, fiacskám, éppen csak hogy érintsd! Kell egy kis kívülállás a munkában is. Figyelni az emberek szemét, mit éreznek, mit gondolnak. Jó szóval, mosolyogva jobban lehet dolgozni. Volt idő egy-két éve még, hogy időnként kiabáltam. Kár volt. Csak rontott az ügyön. Az egyéniség nem sugárzódhat szét a feszültségben. Ha irányítasz, többet jelent egy vállrándítás, egy mellékmondat, egy tréfa. Forgatni nem lehet idegesen. Ha halál komolyan vesszük, amit csinálunk, lemerevedünk. - Nem félsz, hogy ebből a könnyedségből „könnyűség” lesz? - ízlés kérdése. Bennem mindig megszólal egy kis csengő, és rögtön jelzi, ha valami rossz, ízléstelen. Ebben bízom. - Ha már itt tartunk: számos olyan filmet készítettél, ami a magyar tévéművészet csúcsait jelenti. A Karácsony Benő film, a Napos oldal, vagy az Indul a bakterház, a Piac meg a Margarétás dal Tersánszky könyvéből. S ezek mellett forgattál több úgynevezett könnyű filmet, krimiket, zenés játékot, filmsorozatot. Ezek az „ujjgyakorlatok ” nem rontják a - mondjuk úgy - művészi érzékenységet? - Nem. Egy-egy ilyen lazábban elkészített játék után fel tudok töltődni. Például elmegyek a lóversenyre, a kaszinóba, a kocsmába, találkozom emberekkel, beszélgetünk. Aztán olvasok. Újra és újra a kedvenceimet, akiket esetleg már dramatizáltam, de még nem sikerült filmet forgatni a műveikből... Ilyen szerző volt Mihályfy Sándor számára mindmostanáig Tamási Áron is. Mióta ismerem , és ennek van már nyolc éve, szinte minden az Abel körül forgott. Volna rá pénz? Miért ragaszkodsz az erdélyi forgatáshoz? Elfogadták a forgatókönyvet? Amikor a családommal néhány éve megálltunk a Hargitán, akkor is az őt álma jutott az eszembe. Néztük az óriási fákat, a paradicsomi békességű hegyoldalt, és megértettem, hogy miért nem lehet ezt a filmet a Mecsekben vagy a Felvidéken leforgatni. A könyv egyik részlete miskolci olvasmány volt, talán te is emlékszel rá: a történet az apával meg a nyúllak Már akkor lenyűgözött Tamási, annak ellenére, hogy kötelezőnek adták fel. A filmre tizenöt éve készülök. Először Nemeskürty tanár úr megbízásából kezdtük el az Ábel forgatókönyvét írni Kányádi Sándorral és Tompa Miklóssal, a székely színház igazgató-rendezőjével. - Ez abban az időszakban lehetett, amikor Rideg Sándor könyvéből elkészítetted az Indul a bakterház című tévéfilmet. Emlékszem, fantasztikus siker volt! - Igaz, de nem buktatók nélkül. A tévében nem bíztak a Bakterházban. Már megkaptam a Kritikusok díját érte, de a veszprémi tévéfesztiválra még így is csak hosszas könyörgésre nevezték be... - ...Ahol elnyerte a közönség díját. De ez a történet az Abel kálváriájához képest rövid futam volt... - Elmondhatom, hogy a kész forgatókönyvvel kiböjtöltem Ceausescu bukását. Addig ugyanis szó sem lehetett róla, hogy a Hargitán forgassunk. A rossz nyelvek szerint Tamási nem is járt a Hargitán. Annál többet jártam én. Persze inkognito mentünk. A forgatókönyvet is eldugtuk a kocsiban. Csak azt nem tudtuk, hogy Ceausescu ügynöki rendszere milyen jól működik. Első utunkon a román vámos, nagy darab, fekete fickó, aki eljátszhatta volna a filmben Surgyélánt, miután beleturkált egy kicsit a holminkba, rám nézett és megkérdezte: Na, és ki lesz az Abel? Azóta jövünk-megyünk. A székelyek már nagyon várják a filmet, de a románok is segítenek. Adnak operatőrt és némi pénzt is. Román színész lesz Surgyélán... - Na, és ki lesz az Abel? - Őt is megtaláltuk. Egy félárva székely fiúcska. A tanárnője hívta fel rá a figyelmünket, ami azért érdekes, mert az én első Abel-jelöltemet, Olvasztó Imrét, aki Bendegúzt játszotta az Indul a bakterházban, szintén az iskola igazgatója ajánlotta. A fiú fantasztikus. Amikor találkoztunk vele, már kívülről tudta a könyvet, és olyan nyílt, ízesen beszédes és derűs, mint Tamási kis hőse maga. Ha minden igaz, januárban-februárban már forgatunk a Hargitán. Megtaláltuk Ábel apját is. Egy francia-magyar koprodukciós filmsorozat, A templomos lovagok kincse néhány darabját rendeztem az elmúlt hónapokban. A főszereplő, Francois Marchasson feltett egy pörge kis kalapot, tett néhány tánclépést és tudtam: ő Szakállas Gergely. Ne haragudj, a Szentivánéji álom Zubolya jut eszembe „Ide nekem az oroszlánt is!” Miközben egy filmsorozatot rendezel, a Krimiben tudós darabjait is felvállalod és az Ábelre készülsz. Mi van még a tarsolyban? - Többek között egy nagy filmálom Mindszenthy Józsefről. Már fél évet töltöttem kutatással, olvasással, és úgy érzem, ez a század nagy története. Egy ember, akit nem lehet megtörni, amikor mindent és mindenkit megtörnek körülötte. Rettenetesen megrázott, amikor olvastam a róla szóló könyvet. A takarítónő éppen benyitott a lakásba, és csak azt látta, hogy folynak a könnyeim. - Azt értem, hogy Bendegúzt és Ábelt miért szereted. Közel állnak hozzád, a gyerekkorodhoz. De Mindszenthy? Ő is te vagy? Erre nem válaszol. Ügyesen, ahogy szokta, derűsebb vizekre tereli a beszélgetést. Például a lányára, aki olyan, mint ő, könnyed, játékos és konok. „Sosem hajlandó részt venni abban, amiben én!” Hogy is írta Tamási Áron az apa és Abel csalafinta párbeszédében? „... odaállott mellém és álltából nézni kezdte, hogy miképpen is fejtem a törökbúzát.(...) - Hát hogy rejlik a törökbúza? - kérdezte ismét. - Ez jól, ha jól fejti valaki - feleltem én. Erre is csak tovább nézte az én munkámat, amiből én már tudtam, hogy hibát keres. - Hát te nem fejted valami jól - szólalt is meg. Hát erre felnéztem rá, s mosolyoghattam is egy kicsit. - Ezt dicséretképpen mondá-e? - kérdeztem. - Nem éppen. - Kár pedig, mert a fiú úgy fejti pontosan, ahogy az atyától tanulta.” NA, ÉS KI LESZ AZ ABEL? Mihályfy Sándorral beszélget Nógrádi Gábor Talán még sohasem láttam öltönyben, nyakkendőben. Bő és sportos szabadidőruhákban jár. Könnyed és laza, mintha nem két-három filmen dolgozna egyszerre, hanem csak a teniszpályáról jönne éppen egy kis baráti csevejre. A magamfajta, aki időnként akkora görcsben éli az életét, amilyen görcs csak a kétszáz éves tölgyfákban található, alkalmanként megpróbálja utánozni ezt az oldott életmódot, ami persze nemigen megy. Az életművészetet nem tanítják az iskolákban. Sajnos. Néhány fogást elleshetünk a hétköznapokban, de ha nem hozzuk a képességet a családból, nem örököljük az apánktól, minden könnyednek tartott ujjcsettintésünk hamisan fog szólni. Fotó: GÖTZE KRISZTINA