Kurír - esti kiadás, 1991. december (2. évfolyam, 233-248. szám)

1991-12-02 / 233. szám

1991. december 2. Az öröm szobrai Manapság, amikor alig jut pénz a kultúrára és emiatt (is) üresen tátonganak a kiállítótermek, a művelődési házak, csak örülhe­tünk, ha akad olyan város, vagy község, ahol az ottlakók szív­ügyüknek tekintik a művelődést, a kultúrát. Budakeszi azon keve­sek egyike, ahol nem múlik el hónap anélkül, hogy a kultúr­otthon ne adna helyet amatőr, vagy profi képzőművészeknek a bemutatkozásra. A kistelepülés önkormányzata, élén a polgár­­mesterrel, jó partnere a mű­vészeknek. A hét végén Szeme­­reki Zoltán az önkormányzati ülésről jött el, hogy megnyissa V. Majzik Mária keramikus ki­állítását. V. Majzik Mária nem újonc a szakmában. Neve nem csak a művészkörökben ismert. A go­belinfestőként induló művész képeit már többen láthatták és megcsodálhatták. A mára ke­ramikussá lett művész most szobraival mutatkozott be. A mintegy harminc agyagfigura jól kifejezi a művésznő életér­zését: a derűt, az optimizmust, a jövőbe vetett hitet. A mai vi­lágban, amikor inkább a pesszimizmus, mintsem az op­timizmus az uralkodó, a kiállí­tás nem titkolt célja, hogy akik megnézik a szobrocskákat, bi­zalommal, reménnyel tekint­senek a jövőbe. - Mi vitte rá a keramikust, hogy szobrászkodjon? - kérdez­tük a művészt. - Már régen bennem mun­kálkodik, hogy valamiképpen bemutassam, elmondjam azt, hogyan lehet az előttünk álló gondokon, nehézségeken könnyebben túllenni. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha hisszünk abban, hogy a dolgok jól alakul­nak. Remélem, hitvallásom nyo­mon követhető szobraimnál. - Úgy vélem, mai anyagias világban bizakodó életszemlélete csak annak van, aki pénzben is bővelkedik. - Nem osztom a vélemé­nyét, bár kétségtelen a gazdag­ság a boldogság egyik forrása lehet. De csak az egyik. A mi­nél több pénzért folytatott küzdelemben lassan kivesznek belőlünk az érzések. Érzéket­lenné válunk a jóra. Csak a rosszat látjuk meg. Alig-alig örülünk már valaminek. Ezt a negatív folyamatot meg kell állítanunk.­­ Az hogy örülni tudjunk, nem­csak rajtunk múlik, hanem a kör­nyezetünkön is. - Ebben van némi igazság. De higgyen nekem, elsősorban rajtunk múlik, hogy örömet ta­láljunk és adjunk. Én a szobra­immal szereztem magamnak boldogságot, és ezt szeretnék másnak is okozni. Úgy érzem, ezek a kis figurák olyan kedve­sek, bájosak, és ha valaki odate­szi őket a polcára, akkor örömét leli bennük, és elfelejti az élet árnyoldalait. - Csak az a bökkenő, hogy senki nem teheti szobrait polcára, mert nem adja el őket. - így van. Ha valakinek meg­tetszik az egyik, akkor inkább odaajándékozom. Pénzt nem kérek értük. V. Majzik Mária kisplasztikai kiállítása december 8-ig látható a Budakeszi Művelődési Ház­ban. A kiállítás zárónapján a művésznő játszóházat rendez a gyermekeknek. Mint mondta: tíz órakor minden kis lurkót szí­vesen lát. SZILÁGYI BÉLA Szélkiáltó Fotó: PÉK VERONIKA KIS MAGYAR ILLEMTAN Huszonöt esztendőn át dolgoztam fia­talok mellett, bőven volt alkalmam megismerni gyengéiket. Ugyanakkor arról is számtalanszor meggyőződ­tem, hogy az idősebb korosztály sem teljesen makulátlan. Kényelmesen el­terpeszkedő öregurak sértődnek ha­lálra, ha valaki beljebb merészeli invi­tálni vagy netán nyomni őket, mert nem fér el tőlök. Az igazi csúccsal a minap találkoztam. Zsúfolt troli úgy este hat körül. Az első ajtón idős hölgy kapaszkodik föl­felé nagy nehezen, egy fiatal nő fel­pattan a vezető mögötti ülésről, felse­gíti és leülteti a helyére. Idős hölgy leül az ülés szélére, eszé­be sem jut, hogy beljebb húzódjon, vagy a helyátadót invitálja a belső hely elfog­lalására. Nem bírom tovább cérnával. - Elnézést asszonyom, magának átadták a helyet, de azért úgy illene, hogy azt is engedje leülni, aki átadta... - Ez itt együléses hely!... - mond­ja ellentmondást nem tűrő hangon... Levegő után kapkodok, a többiek - zömében fiatalabbak - csak legyinte­nek mosolyogva. Nem vagyok biztos abban, hogy a pimaszságot - fiataloktól vagy idő­sektől egyaránt - kötelesek vagyunk eltűrni szótlanul, mosolyogva. (FÜZESY) Fotó: BODÓ GÁBOR Horgász a pácban Éjjel fél kettőkor egy mohá­csi férfi várta társait a Babarc és Szajk közötti úton, de he­lyettük a szajki körzeti meg­bízott érkezett. A hatóság embere megkérdezte, mi a baj, mit segíthet. A férfi mo­torhibára panaszkodott. A körzeti megbízott, miután meggyőződött arról, hogy az autó üzemképes, útjára bo­csátotta a várakozót. Előtte azonban úgy érezte, nem árt, ha felveszi a férfi személyi adatait. Lánycsókig el is kí­sérte, hátha mégis valami baj lesz, majd érzékeny szimatá­­­­ra hallgatva visszafordult. Ahol nemrég még a Lada parkolt, most az árokban két gumicsizmás alak integetett feléje hevesen. Lelassított, nem messze tőlük megállt, reflektorral kettőt villantott, majd lekapcsolta a lámpát, leállította a motort és várt. A férfiak felkapták a mellet­tük álló zsákot és egy-egy horgászbottal a kezükben a kocsi csomagtartójához fu­tottak. Ekkor kiszállt a kör­zeti megbízott, hogy pakolás előtt talán igazolják magu­kat. Az egyenruha láttán az ismeretlen férfiak - otthagy­va zsákot, horgászbotot - fu­tásnak eredtek. A körzeti megbízott, míg a lopott ha­lakkal teli zsákot visszaszállí­totta a Szajki tsz-be, rádión kérte kollégáit, hogy a felvett adatok alapján keressék meg azt a férfit, akivel itt legelő­ször találkozott. Rövid idő alatt elő is ke­rült a 28 éves foglalkozás- és munkanélküli mohácsi fiatal­ember, de nem a lakásán, ha­nem ismét a szajki úton talál­tak rá a rendőrök. A három elkövető ellen a Mohácsi Rendőrkapitányság lopás bűn­tette miatt eljárást indított, a szajki körzeti megbízott pe­dig szemfüles munkájáért át­vehette jutalmát. HELSTÁR KLÁRA Könyvek, jegyzetek, prospektu­sok, szórólapok készítése rövid határidővel A2 méretig Üzletkötőknek jutalék Tel Címűn 252-746b 252-3210; Fax: 252-7754 k 1147 Budapest, Miskolci út 153 2234 M.iglod. Kastely koz 2 B­olhapiac a Blahán Megint megkezdődött a karácsonyi bevásárlóőrület. Sike­res „üzletemberek” kínálják rondábbnál rondább pultokról a csiricsáré bóvlikat. A Blahán kínszenvedés kijutni az alul­járóból, s külön felkészültséget igényel, ha az ember meg akarja tartani értékeit. A zsebesek ugyanis kifinomult pro­fizmussal végzik „fáradtságos” munkájukat. Az egyik árus teflonra akarja rábeszélni - nem épp elfogadható hang­nemben - a tejet is alig kifizetni tudó nyugdíjast, a másik hatalmas vécépapírhegyet akar eladni, a harmadik a leg­rosszabb minőségű, savanyú kávét ajánlja a karácsonyfa alá. Az aluljáró képéhez hozzátartozik a kéregető, gyermekét karján tartó Madonna, a földön ülő ál féllábú koldus és az olcsó könyveket áruló könyves is, így karácsony előtt ezért a szeretet helyett ingerültség fog el. Mert nem jutok el időben oda, ahol épp dolgom lenne. Mert eszembe jut: ki és miért engedi a belvárosban (vagy akárhol) a többnyire értéktelen holmik eladását a bel­városban. Mert nem tudom, honnan szerzik be a boltban sokkal drágábban árusított magyar termékeket? Mert nem értem, miért nem lehet megfékezni a bárkit megraboló zsebeseket. A nyugati turista meg csak fényképez, s otthon mutogat­ja a világkiállításra készülő magyar főváros képeit, a kará­csonyi előkészületet - magyar módra -, meg az üres zse­büket, amelyet a Rákóczi út és a Teréz körút sarkán ürített ki néhány önkéntes. Budapestnek van főpolgármestere, a kerületek szintén rendelkeznek efféle hivatalvezetővel. Jó volna legalább Bé­­csig elmenniük egy rövid tanulmányútra. Ott ugyanis szin­tén mindent lehet kapni, de nem így. Vagy nálunk a (hely)pénznek sincs szaga?... 3 TÖMEGKÖZLEKEDÜNK Este háromnegyed tíz. Állok a Bajcsy sarkán, várom a trolit. Állhatnék a megállóban is, de így elcsíphetem a 73-ast és a 78- ast is. Mindkettő elvisz a Keletihez. Sötét van és hideg. Ráadásul a kanyarodó autók pilótái rendre a pofámba bámulnak. Némelyik zaftos ajánlatot is tesz. Már legalább öt perc eltelt, trolibusz sehol. Aztán mégiscsak megjelenik egy bal kéz felől. Pechem van: 72-es. Előkotrom táskámból a kesztyűmet. Már teljesen elfagytak az ujjaim. Valami azt súgja, itt kell dekkolnom egy darabig. Újabb troli a láthatáron. Hát persze, hogy 70-es! Cammognak a percek, akarom mondani a tízpercek. Egy BMW-s pali tesz ajánlatot. Azt mondja, ,Jó lesz, kislány!” ,Jó lesz, ha lekopsz”, ezt már én mondom. Remek! Troli a látha­táron! Balról is, szemből is. Egyiknek muszáj jónak lennie. De nem! Finoman káromkodni kezdek magamban. Szidom maga­mat, szidom a sofőröket. Rövidesen már az egész közlekedési vállalatot. Huszonöt perce téblábolok a kereszteződésben. Elballagok a megállóig, hátha hagyott a BKV valamilyen üzenetet „ked­ves utasainak”. Sehol semmi. Már-már arra gondolok, meg­szüntették a 73-as és a 78-as járatot. Ha viszont léteznek a kérdéses viszonylatok, miért nem tartják be a megállóban fel­tüntetett menetidőt? Míg töröm a fejem, újabb troli gördül be az állomásra. Nem is érdemes megnéznem a feliratot, úgyis tudom: 70-es. Hangosan küldöm melegebb éghajlatra megboldogult Joszif Visszarionovicsot, akinek hetvenedik születésnapja alkalmából és tiszteletére adták a vonalnak a szép kerek 70-es számot. Közeleg a fél tizenegy. Trolibusz halról. Még nem látni, há­nyas. Komoly elhatározásra jutok. Legyen akár 72-es, akár 73-as, felszállók. Gyorsan végigpörögnek agyamon a valószí­,­nűség-számítás tételei. Fejben vezetem le a képleteket. A tu­domány mai állása szerint a 73-as kanyarodik be pillanatokon belül. Hát nem. Megint 72-es. Nem érdekel. Lesz, ami lesz! Föltépem a sofőrfülke ajtaját, nekiesek a vezetőnek, pedig ő igazán nem tehet semmiről. Ott ül a volán mögött és végzi a dolgát. Ellenvetés nélkül felvilágosít: ő maga is hallott a do­logról. Mármint, hogy ma éjjel nem jár a 73-as és a 78-as. A Keletinél feltúrták a Garay utcát. A cégnél azt is mondták, minden megállóba kiteszik az értesítést. Nem tudja, miért nem került rá sor. Egy megállónyit zötyögünk együtt. A Nyugatinál leszállók. Nyolc-tíz ember vár ott, utaznának a Keleti felé. Vidékiek, külföldiek. Vonathoz igyekeznek. Mondom nekik, ne várják a trolit, úgysem jön. Hogy miért? Csak. Csupán egy dolgot nem értek: a BKV miért felejtette el azt az apró szívességet, hogy ezt előre közölje azokkal, akik bor­sos árat üzemnek szolgáltatásaiért. CS. E. A kalapos ember visszatér Mostanában soha nem látott mennyiségben önti el a képer­nyőt a reklám. Egyik mozgal­masabb, mint a másik, egyik klipben szebb nők és férfiak vannak, mint a másikban. Ezt a múltkoriban állapítottam meg, mikor szabadságon voltam, és szokásomtól eltérően mindent megnéztem a tévében. Még a reklámokat is. Akkor jöttem rá: eltűnt a kalapos ember. Bazsó Csongor ügyel a rész­letekre: zoknijának szürke színe a mellényével harmonizál. Cso­­kornyekkendőjén vidám pöttyök. A zakó és a kalap hi­ányzik csak róla, hogy előttem üljön a tévéből jól ismert Mü­­szi-reklám csettintő embere.­­ Egészen más dolgokkal vol­tunk elfoglalva, azért nem volt reklámunk a tévében. Ez persze nem azt jelenti, hogy az elmúlt nyolc hónap nem reklámoztuk magunkat. Most egyesültünk a Biometod Rt.-vel, és ez új tevé­kenységi formákat is hoz a Müszi életébe. Tehát reklámunk volt, van és nemsokára lesz. - Akkor beszéljünk a reklámok­ról. Most, hogy annyi reklámfilmet láttam, az az érzésem, hogy csak el­határozás kérdése a reklém­készítés. - Nagy tévedés. Én kertész­mérnöki szakon végeztem, és ott tanultam meg a szakmát a marketing, piackutatás és rek­lám témakörében. Ezt hasznosí­tom 1985 óta, amióta a Müszi sajtófőnöke vagyok. Persze az is hozzátartozik a szakmához, hogy azóta is folyamatosan fi­gyelem, mi történik másutt a reklámszakmában. - Maga szerint milyen a jó reklám? - Attól függ, hogy mit akar reklámozni és kinek. Most ké­szülünk egy újabb tévés reklám­­kampányra. Ebben a folyama­tosság, a megbízhatóság, a szak­mai színvonal és az elérhető árak a hangsúlyosak. De a jó reklám meghökkentő is. A BNV-n például az egyik új ter­mékünket angol hobbyknak, azaz rendőröknek öltözött férfi­ak reklámozták. - Milyen lesz az új reklám? Mozgalmas, villódzó, ami mosta­nában divatos? - Nem lesz „idegbeteg” rek­lám, hanem elegáns, mértéktar­tó és igényes. A kalap is és én is benne leszek. Sőt, még a cset­­tintés is. Nem lesz azonnal átte­kinthető, azaz folyamatos kap­csolattartást akarunk a nézővel. De nem csak a képernyőn le­szünk, hanem nagyon sok he­lyen. Mi a „frontális támadás” hívei vagyunk, csak nem erősza­kosan. Mert a jó reklám­­mítoszt A mindenütt jelenlevést ma­gam is tanúsíthatom: betelt a jegyzettömböm, míg Bazsó Csongor szavait jegyeztem. Ba­zsó úr benyúlt a fiókba, és mi-­­­előtt a kezembe nyomott volna egy vadonatújat, előtte gondo­san ráragasztotta a Müszi ap­rócska, sárga emblémáját. F. A. A jó reklám meghökkentő is

Next