Kurír - reggeli kiadás, 1992. október (3. évfolyam, 270-299. szám)

1992-10-16 / 285. szám

1992. október 16. RÁTONYI-BÉRLET Vándorfi László, a veszprémi Petőfi Színház igazgatója szo­morú bejelentéssel kezdte mi­napi sajtókonferenciáját. Ráto­­nyi Róbertet, a néhány nappal ezelőtt elhunyt kiváló mű­vészt, aki az elmúlt években társulatának tagja volt, a szín­ház saját halottjának tekintik, és az igazgató mondja majd el sírja felett a búcsúbeszédet. Emléksarkot rendeznek be a színház épületében a pályafu­tásával kapcsolatos dokumen­tumokból és egyik bérletsoro­zatuk is az ő nevét viseli majd a jövőben. A Tartuffe-ben - Rátonyi halála miatt - Orgon szerepét Benczédi Sándor ala­kítja majd a november 6-i pre­mieren. Hogy ki rendezi majd helyette az idei műsortervben szereplő Csárdáskirálynőt, az még nem dőlt el. Az viszont igen, hogy Bóni grófot - amely Rátonyi egyik legemlé­kezetesebb alakítása volt - Vándorfi László kelti életre. A veszprémiek kedvenc színházában, ahol a négyszáz­harminc személyes nézőtéren minden este majdnem ötszázan zsúfolódnak a pótszékeken, és a 65 ezer lakosú városban 18 617 bérlettulajdonos van, jó néhány érdekesnek ígérkező bemutató, sőt ősbemutató is látható az új évadban. Petőfi Sándor születésének 170. évfordulója alkalmából színre hozzák a költő Tigris és hiéna című tragédiáját, bemu­tatják a színház drámapályáza­tának egyik nyertes művét, Je­les András A nap már lement című misztériumjátékát, a Mer­lin Színházzal közös produkci­óban. Kabaréestet állítanak össze Rejtő Jenő írásaiból, és színre viszik Asztalos István és Kovács Attila, a Börtönmusical szerzőinek új művét, A négylo­vas köpönyeg című zenés mese­játékot. A közönség elé kerül Sütő András Vigyorgó búbánat című darabja, Bohumil Hrabal Bambini di Praga című komé­diája és Harold Pinter egyik fő­műve, A gondnok. A Honvéd együttessel közös produkció lesz Fazekas Mihály Ludas Ma­­tyija, Novák Péter zenéjével, Novák Ferenc rendezésében. A Latinovits Zoltán Játékszín ez évi újdonságai: Pirandello: Egy, senki, százezer és Dino Buzzati: Otthon egyedül című egyfelvo­­násos művei. A Táncszínház is premierrel készül: Volt egy­szer. .. és megint... címmel. Több új taggal is bővült a veszprémi társulat: ide szerző­dött Trokán Péter, Szakács Eszter, Kóti Helga, Bakai László és Ilyés Róbert. G.T. Jocó, a szorongásos Talán megbocsátja nekem Székhelyi József színművész, hogy ilyen címet adtam a könyvismertetőnek. Azért is remélem, mert a Szófotó című, most megjelent művében ő maga mi­nősíti Jocónak és majrésnak önmagát. Ez a két szó különben a lírai vallomás kulcsa. A gyerekkor ízei, hangjai, helyszínei és személyei határoz­zák meg az érzelmeit és az élményeit. Ami, ugye, természetes. Megtudhatjuk, hogy 1957-ben szülei is ki akartak vándorolni Izraelbe. Apja, a közgazdász, titokban lábápolást tanult, az anyja pedig megpróbált németül és angolul gyorsírni. Az utol­só pillanatban meggondolták, feladták... Azóta tudja a Jocó, hogy számukra a világon itt a legjobb a levegő. Az itt pontos neve: Pest. Persze aludni, pihenni, elmélkedni, szórakozni job­ban lehet mondjuk Budán vagy Sidneyben, esetleg New York­ban. Viszont élni, dolgozni csak Pesten érdemes, már ha az ember Pestet szokta meg. A díszlet, a környezet olyan, ami­lyen: gang és szitok, kanális és színes olajtócsa, díszes kirakat és körúti koldus. Honnan jön és hová megy a szorongás? Volt negyven­ötös és volt hatvanegyes feljelentő, volt imádó és imádott nagynéniké, volt sóvárgássá satnyult vágy és langyossá hűlt forróság. Most van fehér szmokingja a Székhelyi Jószefnek, amit még sohasem mert felvenni. Van parlai­­enti szűzbe­széde, amelyet csak színházban mondhat el. És más is van. „Tán attól van a fásulás,­­ hogy elfáradt a Társulat? / Amott villán km­­agyar, / azt ordítja: a magyar. / Ez keresztény - az zsidó, és csak fogy a libidó. ” Üzenetet is leüld a fiának­­ meg az olvasónak. Ennek lé­nyege az, hogy kovászos uborka sehol sem volt, van és lesz olyan finom, mint Pesten, a gangon, a másodikon. Lehet, már csak az emlékezetben él a csodás íz, de még azért is enjemes... KIBEDI VARGA SÁNDOR Fotó: WELLEDITS ÉVA Egy csaj Pesten A magyar Beaubourg-palotá­­ban, Fő utcában tegnap ünne­pélyes keretek közt nyitották meg Kati Volcsánszky képkiál­lítását. Amikor meghívót kap­tam erre a koktélra, még azt gondoltam, hogy ez a Kati fan­tasztikus életművész, aki ingá­zik országokon át, aki különbö­ző műfajokban próbálja ki ma­st, és sosem hittem volna, úgy bármi köze lenne a fotó­művészethez. Most sem hiszem. Nem azért, mert színházi fotói nem ütnék meg legalább az átlagfo­tó színvonalát, nem azért, mert technikailag kidolgozat­lanok lennének, nem azért, mert ne lennének nagyon jók, hanem csak azért, mert a fene se gondolta volna Katiról, hogy erre is képes. Nem tud ugyanis fényképez­ni. Nem tudja azt, hogy mi az, hogy fotóapparát. Hogy kell egy filmet előhívni. Ő egy kí­vülálló, mint általában. Csak odamegy és elkattintja. Rosz­­szabb esetben ebből egy sötét kép kerekedik. Jobbik esetben és hál’ istennek ez Volcsánszky művészetére jellemző, olyan színtónusokat, olyan fényeket, olyan megvilágításokat tud le­fényképezni, amelyek beleille­nek az esztétikum kategóriájá­ba. Nem véletlenül jár Párizs­ban a legjobb színházakba, csak úgy fotózni, nem véletlenül jár Budapesten a Katona Józsefbe. Lefényképezni azt a misztériu­mot, ami a színpadon van, ami a színpadról kisugárzik, ami a színpadról kihallatszik, ám kí­vülről megfoghatatlan. Kati rendkívüli színházi fotós. Úgy fényképezi le az előadásokat, hogy nem kliséket tár elénk, ha­nem a tá­rgy és szereplők színes lenyomatait, a művészi katarzis pillanatfelvételeit. Ezek drága képek, legalábbis abban az érte­lemben, hogy tudósítanak erről a kultúráról, amelyről Kati Vol­csánszky nem szívesen beszél. Mellesleg nehezen tudom el­dönteni, hogy a kollégám által készített fotó jobb-e, mint ő maga. Vagyis értem: V. K. csak azért fotózik, hogy hazajöhessen bemutatni kiállítását. Mint most a Francia Intézetben. De hát azért jön. Fotó: PATAKY ZSOLT 11 Júlia nem bánja Jól kezdődött Szűcs Márta operaházi évadja. Verdi A lombardok című operá­jának felújításán énekelte nagy sikerrel az operairodalom egyik legnehezebb szopránszerepét, Giseldát. Talán már el is felejtette azt a tüskét, amely miatt premierje elmaradt a múlt évadból. Voltaképpen miért? - Le kellett mondanom a májusi be­állásról, mert nem kaptam meg a meg­beszélt próbaszámot és lehetőséget ze­nekarral együtt színpadi próbára. Bizo­nyára több kollégám előtt nem vagyok ezért népszerű, de magára valamit is adó művész nem vállalhat mély vízbe ugrást, hacsak nem elődást kell megmentenie. Minőségi munkára törekszem, s nem megalkudni a helyzetekkel. Nem szabad a körülmények kiszolgáltatottjaivá vál­nunk. A színház vezetői belátták, hogy igazam van, és végül is megfelelő próbák után léphettem a közönség elé. Örülök, hogy így történt, most nyugodt szívvel készülhettem az Operaház barcelonai vendégjátékára, éppen e szereppel. Le­het, esetem másoknak is tanulságul szol­gál; jó lenne, ha végre rend, nyugalom és szervezettség lenne a színházban, hogy ne lógjunk a levegőben. - Ön is aláírta azt a levelet, amely a színházban tapasztalható hibákat, gondokat összegezte. Miért? - Éppen az előbb említettek miatt. Az aggodalom, az ügy szeretete, a színház művészi munkája iránti elkötelezettség íratta a sorokat. S ha már demokrácia van, a félelem nem szabhat gátat a szabad vé­leménynyilvánításnak. Szomorú lenne, ha az Operaház is politikai színezetű csatáro­zások színhelyévé válna. Most mintha megmozdult volna valami... A jó szándék persze önmagában kevés. - Az új évadban már nemcsak elő­adásszámra, hanem meghatározott szere­pekre szerződtek. Feladatai között újdon­ság a Bánk bán Melindája. - Ez egyik álmom, de lehet, ezzel csak a következő szezonban mutatkozhatom be. Még tavasszal kaptam Svájcból szer­ződésajánlatot egy különös szerepre. Er­zsébet királynő leszek Donizetti Roberto Devreaux című operájában. Kértem, en­gedjenek ki két hónapra jövő tavasszal. A színház vezető művészei igencsak rosszul fizetettek, egy ilyen vendégszereplés len­díthetne anyagi helyzetemen. A feladat nagyon vonz, itthon is számos ősbemuta­tót énekeltem. Az utóbbi másfél évben úgy éreztem, nincs lehetőségem kimoz­dulásra, az impresszáriós irodák között nem létezik egészséges konkurenciaharc, és ha valaki nem tartozik sehová, annak lehetősége sincs. Most megadatott, s nem szívesen mondanék le róla. - Itthon novemberre tervezik Bellini Capuletek és Montague-k című operájá­nak koncertszerű előadását az Operában. Rómeót Hamari Júlia, ön pedig Júliát énekli majd külföldi énekes kollégákkal. - Ez egy csodálatos mű. Néhány éve a rádióban már készült belőle egy részfelvétel kettőnkkel, s örülök, hogy sok-sok nehézség leküzdése után most egészében meghallgathat­ja a közönség. (MATAI) ­ 1% * Ugyanazok a hazugságok Wim Vandekeybus nevét és társulatának, az Ultima Vez­­nek produkcióját, a Mindig ugyanazok a hazugságokat se fogja egyhamar elfelejteni a Petőfi Csarnokot mindkét es­tén dugig megtöltő nézőse­reg. Fizikai színháznak mondják a műfajt, amit mű­velnek, mégis sokkal több, gyöngédebb, kevésbé draszti­kus, mint ami a műfaj termé­szetéből adódik. A Mindig ugyanazok a hazugságoknak kedves mondanivalója is van. A darabban egy habókos ag­gastyán, Carlo élettörténete és álmai elevenednek m­eg. Ahogy énekében hangfelvétel­ről elmondja, az élet során sok mindenben része volt, még­sem keményedett meg a szíve, tud örülni egy szál virágnak is. A történet a félelmet is kifejezi a férfi-nő kapcsolatról: a férfi a kiszolgáltatottabb, esen­dőbb, a társra rászorultabb, a nő harcos, szuverén, kemény, robbanékonyságából, önálló­ságából nem engedő. Az erő a nő oldalán, az elesettség a fér­fién. Ezt a véleményt elké­pesztő leleménnyel, ötletes­séggel, szabadsággal jeleníti meg a nyolc táncos. Az Ultima Vez tagjai is mindent tudnak már, amit technikailag egyál­talán lehetséges, „másra” nincs gondjuk, mint gégét gegre, ötletet ötletre halmoz­ni. Itt is puffannak, gurulnak, összecsattannak testek egy­mással, a színpad deszkájával, függnek a plafonról lecsüngő székén, belegabalyodnak, fi­­behuppannak hálóba, földre dobják egymást, miután neki­futásból belevetették magukat a másik karjába. Egy ponton több száz tojás a főszereplők ágya, mint a fakir tüskeheve­­rőjén, úgy fekszenek rajta. Egy sem tönk el. A vén Carlóra emlékezés a kemény eszközök bevetése ellenére lírai maradt. (REVI)

Next