Kurír - reggeli kiadás, 1992. november (3. évfolyam, 300-329. szám)

1992-11-29 / 328. szám

1992. november 29. I 7 ........... .: = Sombor Judit ==z==== ÚJ HONFOGLALÓK Ülök a motorháztetőn, lábam a nyakamban, és kitör a frász. Szügyig érő kátyúkba huppanunk, a kerék kipörög a nyúlós sárban, alattunk az UAZ gyanúsan hörög, lám­pája valóságos fényorgona, a legváratlanabb pillanatokban borul ránk a sötétség. Bé­la veszettül tekeri a kormányt, mellettem Andrea szűköl, én pedig fohászkodom, Is­tenem, csak egyszer sima aszfaltra érjünk. A platón még négyen kapaszkodnak, or­ruk kékre fagy a hidegtől. Béla szerint ez az út a jövőbe visz. Lehet, de ahhoz, hogy ő és a többiek végigmenjenek rajta, pokoli elszántság kell, majdhogynem fanatizmus. Gyűrűfű nevét először 1332- ben említi hiteles okirat. A Zse­­lic egyik dombjának gerincére települt községet korábban svá­bok lakták. A napsütötte, déli lejtőket művelik, s a megtermelt zöldséget, gyümölcsöt gyalog, házikosárban hordják le az alma­­melléki kisvasúthoz, hogy az­után eladják a pécsi piacon. A kisvasutat 1960-ban - az éssze­rűség jegyében - megszünte­tik. Munka és közlekedési lehe­tőség híján a falu lakóinak szá­ma egyre fogy. A kegyelemdö­fést az adja meg, hogy elterjed a hír: Gyűrűfű alatt uránt találtak. Az utolsó lakó 1970. november 25-én hagyja el a kihalt telepü­lést. Gyűrűfű neve azóta szim­bólummá vált. Az elvándorlás, az üresség szimbólumává. Gyűrűfűn húsz évig csak a halottak éltek. Tövig égett gyertyák, friss virágok borítják a holt falu élő sírjait. Maradt né­hány kút, ami használható, de más semmi. A házak vályogfala leomlott, a fagerendák elporlad­tak, Gyűrűfut visszahódította az őstermészet. EZ NEM SZEKTA Pesten ért a hír, hogy Gyűrűfu újratelepül. Néhány lökött ér­telmiségi bio­falut tervez oda - mondták. S ettől kezdve, bárki­vel találkoztam a pesti flaszte­­ron, ha meghallotta, hogy hová készülök, felsóhajtott. De szíve­sen élnék ott én is! Most pedig itt állok, bokáig az agyagban, körben aranyló fű fedi a dombokat, s odalent a völgyben a gyűrűfűi „amfiteát­rum” alapjai fehérlenek. - Ez lesz a közösségi ház, más néven Zsilip - lép mellém Nagy Gábor építész. - Az első telepesek itt fognak élni, amíg el nem készülnek a lakóházak. A közösen végzett munka, a sok együtt töltött idő, a világtól való elzártság és az, hogy helyi anya­gokból, a saját kezükkel építik fel a házaikat, összekovácsolja majd a közösséget. Később a Zsilip lesz az a hely, ahol a bete­lepülni szándékozóknak lakniuk kell addig, amíg eldöntik, hogy valóban Gyűrűfűn akarnak-e él­ni, s mi eldöntjük, hogy befo­gadjuk-e őket. Csupa olyan ember gyűlt itt össze, aki megcsömörlött a vá­rosi élettől, kitalált valamit, és szentül hiszi, hogy meg is tudja valósítani. Sokan mondják ró­luk, hogy élhetetlenek, nem ké­pesek ebben a társadalomban boldogulni, és ideológiát gyárta­nak ahhoz, hogy miért nem kell nekik a társadalom. Azt hittem, egyiküknek sincs vesztenivalója, ezért akarnak kivonulni a világ­ból. Csakhogy van köztük egye­temi tanársegéd, nem is egy, van köztük orvos, számítógépes mérnök, talajkutató, tonnács. - Úgy gondoljuk - tekeri szorosabbra nyakán a sálat Gá­bor hogy a civilizáció fölös­legesen megterheli az egyént, összekuszálja az emberi kapcso­latokat, és beszennyez mindent, ami szép. Mi egy eljövendő kor életmódját, gazdasági, közösségi viszonyait, településmodelljét szeretnénk kikísérletezni Gyű­­rű­fű­n. A csapatot egy közös esz­me fűzi össze, ez nem szekta, nincs köze a valláshoz, hanem egyfajta lelkiismeret és világné­zet, amely pontosan tudja, hogy mit nem akar. A FŰSZÁLAK BESZÉLNEK Az első telepes Fidusz volt. Jú­niusban költözött ki a pusztába. Sátorban lakott, kútból mosako­dott, s éjjelenként az eget kém­lelte. ő a terület gondnoka, se­gítőtársa Tücsök, a tacskó. - Amatőr csillagász vagyok - piszkálja meg a tábortűz hu­nyó parazsát Fidusz. - Tíz éve foglalkozom ezzel. Ma este, ha tiszta lesz az ég, megnézzük Ibafáról a Swift-Turtle üstököst távcsővel. Fidusznak egyetlen komoly vagyontárgya ez a távcső és a tarka kendő, amit a homlokán visel. Másfél évig járt a Gépipari Automatizálási Műszaki Főisko­lára, aztán kirúgták. Évekig tele­fonkábelt szerelt, járta az orszá­got, de sehogy se talált magára. Nem tudott megülni nyugton, úgy érezte, valami hiányzik, de képtelen volt rájönni, mi az. - Azonnal megérintett Gyű­rűfű varázsa. Amióta itt élek, a hely szelleme belopta magát a sejtjeimbe. Itt minden fűszálnak arca van. Hallgatom a csöndet, és nyugodt vagyok. Most, hogy eltávolodtam mindentől és min­denkitől, most látom igazán, milyen nyomorultul éltem ed­dig. Külső kényszerek, szabá­lyok közé szorítva, lélektelenül, akár egy gép. A természetnek is megvannak a maga szabályai, de azok ésszerűek és követhetőek. Gyűrűfű bujasága, a senkitől meg nem zavart őselem szinte belenő az emberbe, és ez így van jól. Mi olyan környezetet szeretnénk, ahol az ember meg­érzi, hogy a fák lélegzenek. Olyan közösséget, amelynek tagjai nyugodtan nézhetnek egymás szemébe. Lacit is a bűnös nagyváros okádta ki. Látott egy tévéripor­tot Gyűrűfűről, s egy hét múlva megjelent itt a cókmókjával. Nem hagyott maga mögött semmit, se családot, se baráto­kat. Pedig valamikor azt hitte, hogy vannak barátai. - A hatvanas években a régi Illés zenekar köréhez tartoztam - meséli Laci, aki ősz varkocsá­val olyan, mint egy vén hobó. - Műszaki dolgokban segítettem nekik, én voltam az egyik road. Nem azért csináltam, hogy megszedjem magam. Ebben a munkában akkor nem volt pénz. Mi komolyan hittük, hogy meg­váltjuk a világot, hogy a dalaink forradalmat szítanak a lelkek­ben. Aztán valahogy az üzleti szemlélet kerekedett fölül, meg­undorodtam az egésztől, és ki­váltam közülük. Nem tartott vissza senki. Ma már idegenek vagyunk egymásnak. Laci eredeti szakmája nyom­dász volt. Csakhogy a magas­­nyomású gépek rég kimentek a divatból. Később ív- és lánghe­gesztéssel próbálkozott, élte a munkásemberek napi robotját, hajnalban kelt, műszak után bedobta a szokásos két fröccsöt, szalonnát vacsorázott, és megnézte a tévéhíradót. Egy szép napon arra ébredt, hogy földönfutóvá vált. Bezárták a munkásszállót, ahol addig la­kott. A teljes létbizonytalanság elől menekült Gyűrűfűre. Ez az otthona, akár lesz belőle fa­lu, akár nem. A NAGY ÁLOM Mi tagadás, alig vártam, hogy megérkezzünk Ibafára. Egy két­szobás lakást bérel Ibafán a gyű­­rűfűi alapítvány. Végre meleg van, papucsba bújhatok, nem esik ki a toll elgémberedett ke­zemből. Végre odafigyelhetek rájuk, erre a negyven megszál­lottra, akiért idejöttem. ínycsiklandó illat száll a konyha felől. A csapat útközben őzlábgombát szedett. Akkorák, mint egy pörgekalap, és harso­­góan egészségesek. Gyűrűsűn öklömnyire nő a dió. A jövendő telepesek büszkén hirdetik, hogy ilyen telivérek lesznek majd a gyerekek is, a biofalu biogyermekei. A szobában furcsa kép fogad: Andrea nyakig sárosan a számí­tógép mellett ül, hiába rajzik körülötte a nép, pötyög ren­dületlenül, le kell adnia egy fordítást hétfőre. Andrea an­­gol-skandináv szakos szinkron­­tolmács. Egy budai garzonlakást tolmácsolt össze tíz hónap alatt. Mi lesz vele, ha Gyűrűfűre köl­tözik? Vagy mi lesz Imrével, aki egyelőre Ibafán lakik kultúrkör­­nyezetben, számítógéppel, tele­fonnal, faxszal körülbástyázva, s hetente kétszer fölautózik Pest­re, a Műszaki Egyetemre taníta­ni? Vagy itt van Bea, akit hallu­­cinációk gyötörnek, önmaga elől nem szökhet meg. Neki Gyűrűfű sem hoz feloldozást. A padlón szétterített tervraj­zok­­ egy nagy álom körvona­lai. Hegedűs Zsolt, a Bioeco Studio ifjú vezetője csodálatos házakról mesél. Fűvel borított barlangházak földtéglából. Tá­gas verandák, télikert, biouszo­da. És mindez természetes anyagokból, alumínium, acél, cement nélkül. - Mikor lesz az álomból való­ság? - kérdezem Borsos Bélát, a gyűrűfűiek vezetőjét. - Hamarosan - vágja rá szemernyi kétség nélkül. - Én ma délután már házhelyet néz­tem... Meggyőződésem, hogy a jövő a kicsi, ember léptékű,­­ önszerveződő közösségeké, amelyek kielégítik az ember egyéni és közösségi hajlamait egyaránt. Szerte a világban számtalan alternatív életmód­kísérlet folyik, egyetlen közös nevezőjük az, hogy utálják az ipari társadalmat. Annak tehát, hogy itt vagyunk, van egy ke­mény, tudományos háttere. Nem én fedeztem fel, hogy a nagyvárosi életforma a civilizá­ció zsákutcája az egyén számá­ra, és mint rendszert is fenn­­tarthatatlannak érzem. Utálom a bűzt, a szemetet, az örökös rohanást, a pénz utáni hajszát, és mindazt, ami a nagyvárossal jár. Amióta az eszemet tudom, elvágytam Pestről. Eredetileg állatorvos vagyok, egy darabig immunológiai kutatással fog­lalkoztam, de voltam segéd­munkás, ács, újságíró, környe­zetvédelmi szaktanácsadó, sőt a Duna Kör titkára is. Közben folyton olyanokon törtem a fejem, hogy el kéne menni gátőrnek vagy vadőrnek, de ebben meggátolt a polgári ne­veltetésem. - És abban nem gátol meg, hogy Gyűrűfűn remetéskedj? - Gyűrűfű sajátos minősé­get képvisel majd, ha elkészül. Senkit nem akarunk arra kény­szeríteni, hogy szakmát vált­son. Miért túrná a földet egy számítógépes programtervező mérnök? Az a föld egyébként sem tartana el minket, hisz az őslakosokat sem tartotta el. A mai Gyűrűfűnek tehát út kell, telefon kell, hogy élni tudjon. Nem zárjuk ki a civilizáció ál­dásait, csak az átkaitól igyek­szünk megszabadulni. - Gyűrűfű olyan, mint az isten köldöke. A nagy semmi kellős közepe. Iszonyú nehéz dolgotok lesz. - Tudom, de az elzártság előnyt is jelent. Nem akarnak itt horgászparadicsomot létesíteni, nem építenek golfpályát vagy panziót, nem igényli vissza a földet senki. - Tavaly májusban jött lét­re az alapítvány. Miből van pénzetek? - Az örökségünkből. Az öcsém és én eladtuk a balatoni telkünket. Ezenkívül az összes alapítótag összedobta a spórolt pénzét. Ötmillió forinttal in­dultunk, ez arra volt elég, hogy az önkormányzattól megve­gyük a területet, és elkezdjük a Zsilip építését. A többit, a mű­ködési költségeinket, a terepjá­rót, a faxot pályázatok útján szereztük. Ilyesmire lehet pénzt kapni, csak zsaluzatra meg földtéglára nem. - Hányan vagytok? - Az adatbázisban több szá­zan szerepelnek. Minden ró­lunk szóló cikk vagy riport újabb áradatot indít el. De azokra, akik csak sikkből akar­nak hátat fordítani a világnak, nem számíthatunk igazán, őket az első nap, amikor felhólyag­zik a tenyerük az ásástól, elri­asztja. A mi közösségünkben egy kicsit mindenki sánta. Gyű­rűsűn azokat szeretnénk látni, akiknek belső békét, harmóniát, nyugalmat hoz a mi falunk. Egyelőre húsz emberről tu­dom, hogy valóban itt akar élni, és bármit megtenne azért, hogy ez mielőbb így legyen. Fotó: ALFÖLDI MIKLÓS

Next