Kurír - reggeli kiadás, 1993. január (4. évfolyam, 1-30. szám)

1993-01-03 / 2. szám

4 Melegből a hidegbe A Szomáliai nyárból az oroszországi télbe csöppent az amerikai elnök. George Bush és vendéglátója, Bo­risz Jelcin Moszkvában ma délután írja alá a START-2 szerződést, amely kéthar­maddal csökkenti a két nukleáris nagyhatalom atomarzenálját, így nagy lépést tesznek azért, hogy a hidegháborút végleg a tör­ténelemkönyvekbe szám­űzzék. George Bush az egyezmény aláírásával le­arathatja a babért, hiszen négyéves hivatali ideje alatt valóságos áttörés történt a leszerelésben. A leköszönő amerikai el­nök minden igyekezetével azon van, hogy az Egyesült Államok és a világ közvéle­ménye jó képet őrizzen majd róla. Moszkvai láto­gatása előtt ezért töltötte elnöksége utolsó szilveszte­rét amerikai katonák között Szomáliában, ahol nemcsak az időjárás miatt meleg a helyzet. Nem sokkal Bush távozása után lövöldözés volt a rivális fegyveres ban­dák között Mogadisu köz­pontjában. A tűzpárbajnak az amerikai tengerészgya­logosok vetettek véget. Bushnak egyébként Moszkvában egy teljes nap­ja volt az akklimatizálódás­ra. Már szombat délelőtt az orosz fővárosba érkezett, de tegnapi programjában csak rövid, kötetlen eszme­csere és kremlbeli vacsora szerepelt. Az amerikai el­nöknek nem örült minden­ki Moszkvában. A szél­sőjobboldali nézeteiről is­mert Vlagyimir Zsirinovsz­­kij tucatnyi hívével tiltako­zó tüntetést szervezett és egyebek közt azt követelte, hogy oldják fel az Irak ellen elrendelt nemzetközi szankciókat. A két elnök mai találko­zóján a leszerelésen kívül szó esik az orosz belpoliti­kai helyzetről. Bush és Jel­cin áttekinti a boszniai helyzetet is. Amerikai rész­ről szeretnék kipuhatolni, hogy Moszkva miként rea­gálna, ha a nemzetközi kö­zösség beavatkozna a dél­szláv válságba. Ez azért is figyelemre méltó, mert londoni lapértesülések sze­rint Bill Clinton január 20-i beiktatása után azt ter­vezi, katonai erővel sze­reznek érvényt a Biztonsá­gi Tanács által korábban elrendelt boszniai repülési tilalomnak. Rossz volt a radar? Ha 1983 augusztusában nem hibásodik meg a kamcsatkai radarrendszer, a szovjetek nem lövik le az ország légterébe behatoló KAL-007-es jelű dél-koreai utasszállítót. Ezt a megle­pő bejelentést tette az amerikai CBS televíziónak adott interjújában az egy­kori szovjet légierő tisztje, Alekszandr Zujev kapitány. A hajdanvolt szovjet pilóta azt állítja, hogy a sarkvi­déki viharok miatt - tíz nappal a gép szeptember 1-jei lelövése előtt - meghibásodott a kamcsat­kai figyelmeztető radar­­rendszer. Zujev beszámo­lója erősíteni látszik azo­kat a feltételezéseket, hogy a 269 polgári utas életét követelő tragédia nem szándékos támadás, hanem üzemzavar követ­kezménye volt. Zujev volt a hidegháború időszakának utolsó híres szovjet disszidense. MiG- 29-es vadászgépével 1989-ben Törökországba menekült. Később az Egyesült Államokba vitték, ahol a titkosszolgálat több ízben kihallgatta. Mind ez ideig nem engedték meg neki, hogy a nyilvánosság előtt elmondja, miért me­nekült el a Szovjetunióból. „Ha a radarrendszer meg­felelően működött volna, a szovjet légvédelem már Kamcsatka fölött elfoghat­ta, azonosíthatta és le­szállásra kényszeríthette volna a dél-koreai gépet” - állítja most Zujev. A hi­bás radar miatt azonban csak órákkal később, Sza­­halin fölött érték utol és lőtték le az utasszállítót. Az expilóta egy barátjától hallotta ezt, aki az Inci­dens idején légiellenőr­ként dolgozott a szovjet Távol-Keleten. Elmondása szerint az illetékesek érte­sítették Moszkvát a radar­­rendszer hibájáról, és uta­sítást kaptak annak kijaví­tására. Ez ugyan nem si­került nekik, a következ­ményektől félve mégis azt üzenték a moszkvai köz­pontnak, hogy kiküszöböl­ték a hibát. James Oberg, a housto­ni űrközpont szakértője és a dél-koreai gép történe­tének jó ismerője szerint ez azonban csak az igaz­ság egyik oldala. A szovje­teket rendkívül bosszan­totta, hogy 1983 áprilisá­ban egy amerikai repülő­gép-hordozóról felszálló gép behatolhatott a szov­jet légtérbe, és vissza akartak vágni a fiaskóért. Kapóra jött tehát nekik a dél-koreai gép, amit még Szahalin fölött sem lett volna szabad lelőniük. Parlamenti vajúdás Lengyelországban a megboldogult 1992-es óév sem hozta meg az immár két éve várt új törvényt a megfo­gant magzat jogi védelméről. Igaz ugyan, hogy ponto­san azért iktattak még egy rendkívüli parlamenti ülést a két ünnep közé, hogy 1993-ra megszülethessen a két éve vajúdó, törvény, ám az a parlamenti bizottság, amely ezt előkészítette, gyakorlatilag a legszigorúbb változatot terjesztette a Szejm elé. Hosszú és heves érzelmektől fűtött vita közepette a huszonkilenc pártból álló lengyel parlament tulaj­donképpen két pártra szakadt e kérdésben: a balol­dali és a liberális demokrata pártok teljes mértékben ellenezték a javaslatot, s a demokrácia megcsúfolá­sának nevezték azok kidolgozóit, a jobboldali és ka­tolikus pártok nemes egyszerűséggel kommunistá­nak nevezték a javaslat ellenzőit, kijelentve, hogy az európai kultúra alapelve a „Ne ölj!”, s minden más érv materialista, következésképpen a totalitariánus, halált hozó rendszert hívja újra életre. Végül a javaslatot újra bizottság elé küldték, s vár­hatóan januári első ülésén foglalkozik majd ismét e kérdéssel a lengyel parlament. A probléma azonban megmaradt: a bizottság tagjai ugyanazok, akik eme, az írországihoz legközelebb álló tervezetet kidolgoz­ták, s valószínűtlennek látszik, hogy az immár több mint egymillió aláírás, amely népszavazást követel e kérdésben, megváltoztathatná a véleményüket. Mel­lesleg kis hírben ugyan, de az új magyar törvény meg­születéséről beszámolva a lengyel lapok az abortuszt engedélyező jogszabálynak minősítették a magyar szabályozást. Nem csoda: a legenyhébb lengyel javas­lat is szigorúbb a legszigorúbb magyar változatnál. B. VARGA JÚLIA (Varsó) HARC A FÖLD KÖRÜL Oroszországban a kőke­ményen konzervatív kol­hozelnökök egy csoportja mindent megtesz a hatal­mi viszonyok fenntartásá­ért. A régi gárda szeme előtt Kína fenyegető pél­dája lebeg, ahol földet adtak a parasztoknak, majd pedig villámgyorsan feloszlatták a pocsékoló és tehetetlen népi kom­munákat. A mezőgazda­ság azóta a sárga óriás si­kerágazata, a szorgos kí­naiak ma már külföldre, még Szibériába is szállí­tanak élelmiszert. A kínai példa átvétele a mezőgaz­dasági kövületek hatalmá­nak végét jelentené, vi­szont Oroszországot, a maga 211 millió hektár mezőgazdasági termő­­területével, a földkerek­ség legjelentősebb élel­miszer-termelői közé ka­tapultálná. A megkérdezett oro­szok 72 százaléka a Miha­il Gorbacsov által az utol­só pillanatig elszabotált termőföld-privatizáció lelkes híve. Gorbacsov­­nak nagyon nem tetsze­nek Jelcin módszerei, szerinte ugyanis Borisz cár ugyanúgy cselekszik, mint annak idején Sztá­lin. A kolhozok ko­misszárjai elkeseredett el­lenállást tanúsítanak, szervezetük, az Agrár Unió vezetője, Vaszilij Sztarodubcev rács mögé került, mivel alaposan kivette részét a tavalyi puccskísérletből. A sztav­­ropoli kolhozvezér, Vla­gyimir Cigányok pedig öklét rázva azzal fenye­getőzött, hogy: „Orosz­ország éhen fog veszni, ha megvalósítják Jelcin elképzelését!” Szerinte a kolhozok privatizációja csupán egy maskarádé, amely az ország ellen irá­nyuló összeesküvés része! VA Régimódi kolhozidill „Privatizáció? Ezt nektek!” 1993. január 3. FEHÉR RÓMEÓ, FEKETE JÚLIA Most két esztendeje járta be a világsajtót az akkor szenzációs hír: Willem de Klerk azonos nevű fia elje­g­yezte Erica Adams színes őrű exszépségkirálynőt. A vőlegény briliánsgyű­rűt ajándékozott a meny­asszonynak, s az ifjú pár annak rendje és módja sze­rint kitűzte az esküvőt, amelyre 1991-ben kellett volna sort keríteni. Aztán esküvő helyett nagy csend lett. Mostanáig. Kiderült, hogy az államfő papa, akit az apartheid bá­tor leépítése miatt afrikai Gorbacsovnak nevezett a világsajtó, még csak hozzá­járult volna fia frigyéhez, de a feleség, Marike asszony egyszerűen nem tudta elviselni a gondola­tot. Néhány éve ilyen ve­gyes házasság még jogilag is lehetetlen lett volna, de akkor, amikor Erica és Wil­lem a fokvárosi műegyete­men megismerkedett, már nem. Legalábbis jogilag nem. Mégis, amikor a fiata­lok 1990. december 19-én bejelentették eljegyzésüket, lebecsülték, milyen mélyek ebben az országban, sőt a saját családjukban is, az előítéletek gyökerei. Marike mama addig mesterkedett, amíg Wille­­met elküldték Angliába, a patinás Cambridge-be egy hat hónapos kereskedelmi tanfolyamra. Erica apja, Dean Adams félvér politi­kus erre bejelentette: ő is külföldre - Olaszországba - küldte a lányát. A most huszonhat éves Willemnek édesanyja egymás után mutatta be a jó házból való, hófehér úrilányokat, és még arról is gondosko­dott, hogy az újságokban fotók jelenjenek meg, ame­lyeken az ifjabb Willem de Klerk elegáns éjszakai lo­kálokban „hozzávaló” ifjú hölgyekkel táncol. Az elnökné asszony iga­zán nem szólhatott egy rossz szót sem a fiára, aki mindezt engedelmesen tűr­te. Sőt azt is, hogy Marike mama rendszeresen meg­hívjon az elnöki rezidenciá­ra egy vörös loknis hófe­­hérkét, r’*WzrtWjJlcw ■ Ashley Murrayt. A lány természe­tesen patinás,­­bár afrikan­­­der családból származik, szeplő csak orcáján látható, családfáján egy sem. Már-már nyílt titoknak számított Johannesburg­ban és Pretoriában, hogy Willem és Ashley eljegyzik egymást (arra e körökben ma sem gondolnak, hogy a „keverék” lánnyal kötött eljegyzést előbb fel kellene bontani), amikor robbant a bomba. Kiderült, hogy a fiatalok engedékenysége csak látszat, és mögötte kőkemény elhatározás fe­szül: nem adják fel. Erica már a tilalom kezdetén Willem után repült Angli­ába és igencsak valószínű, hogy a fiú elkísérte Rómeó és Júlia országába Ericát, amikor őt küldték oda „truccutazásra”. Komoly esély van arra, hogy ez a szerelmi történet a vero­nainál sokkal szerencsé­sebben érjen véget. FERENCZY-EUROPRESS A szerelmespár A de Klerk család

Next