Kurír - reggeli kiadás, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)

1993-03-13 / 71. szám

1993. március 13. ­ Csípős januári hajnal volt, tíz perccel múlhatott öt óra. Sándor arra ébredt, hogy félbeszakadt a kellemes, bizsergető álom. Nagy kár, gondolta, pedig már majdnem elkapta azt a nőt. Végignézett magán, csak úgy ágaskodott bennne a férfiasság. Komótosan föltápászkodott a szakadozott ágybetétről, megigazította a gatyáját, aztán elindult ki, az istállóba. - Lerendezem az Ildit - morogta maga elé egykedvűen, ám alaposan elnyúlt a tekintete, ahogy a nyomorúságos kalyibába lépett: a ledörzsölt kérgű akácfa oszlop ott állt középen, tövében ott az erős fémlánc, a nő viszont eltűnt. Vadász Ildikó ekkor már a hatodik napját töltötte a Debrecen határában levő­ cigánytelep szélső házának istállójában, egy oszlophoz láncolva, meztelenül. Való­ságos csoda, hogy ennyi időn át kibírta a mínusz tíz fokos éjszakákat, a folyama­tos éheztetést és szomja­­zást, a tucatnyi erőszakot, s a „lerendezések” közti fo­lyamatos verést. Fél lábbal már ott állt Szent Péter ka­pujában, amikor negyedi­kén, hajnalban sikerült ki­szabadítania csuklóját a marhalánc szorításából, hogy aztán a lábát is elold­va, négykézláb elkússzon a majd egy kilométerre fekvő szomszéd tanyára, Hantzá­­ékhoz. Fölegyenesedni nem mert, nem is tudott volna, úgy vonszolta végig magát a fagyos földön, át az erdőn, mint egy halálféle­lemtől űzött, sebzett állat. A huszonöt éves, hajdú­hadházi cigánylány január 29-én indult el otthonról, diszkózni akart egyet Deb­recenben. Még jószerével bele sem melegedett a tánc­ba, amikor ismerősökkel ta­lálkozott. Lakatos Zsoltival meg a nővérével, Ibolyával, és velük volt Kovács Sanyi­­ka is, aki már jó ideje Laka­­toséknál lakott. A Zsoltinak a haverja Ibolyának az élet­­társféléje volt. Az ilyesmit nem lehet pontosan megál­lapítani. Ildi is volt már az élettársa a Zsoltinak. Kerek egy hétig tartott a kapcso­lat, akkor aztán a lány osz­tott, szorzott, kiszámolta, hogy hét évvel mégiscsak idősebb a fiúnál, ezért ott­hagyta. Keressen mindenki magához valót. Ennek már öt hónapja, azóta nem is látták egymást. Most se tervezték a talál­kát, így alakult. A Lakatos fiú érzékeny lelkét mégis fölkavarta a múlt. Taxiba lökték a lányt, aztán irány a Füredi út, a dicsőséges for­radalmár, Nagy Sándor em­lékműve. Odáig megy csak a taxi, mert a bekötőút nap­pal sáros, ha pedig meg­rágja, olyan gödrös, hogy fu­varos nem kockáztatja ke­nyérkereső autóját. Azt az ötszáz métert könnyedén megtették már gyalog is. Először nem volt semmi baj, még egy szeretetből megeresztett pofon se em­lékeztetett a korábbi ka­landra. Az igaz, hogy a Zsolti gyorsan meg akarta nézni, megtanult-e már rendesen furulyázni élete régi-új párja, aztán meg átadta a Sanyinak, később visszavette, szóval ment az orgia, de ez nem lepte meg Ildit, valószínűleg bekalku­lálta a kirándulásba. Az már nem annyira tetszett neki, hogy meztelenre vetkőztet­­ték, és vissza sem adták a ruháit. A fiúk azt mondták, azért kell, hogy meg ne szökjön, de ő átlátott a szi­tán: szép ruhák voltak, nemrég vette őket a piacon. Diszkóba mégse megy az ember csak úgy, koszos, vá­sott göncben. Nem csoda, hogy Lakatos Ibolyának megtetszettek a ruhák, a csizma meg, hát az épp a lá­bára illett. Fekete bőrcsiz­ma volt, ezerkettőért vette Ildikó, még alig használta. Az igazán nagy baj akkor kezdődött, amikor a fiúk pusmogni kezdtek, aztán valamelyikük eltűnt, majd lánccal meg szíjjal került elő. Először még arra gon­dolt, talán csak valamelyik kutyát akarják megkötni, mert kutyából annyi volt, hogy lépten-nyomon elbot­­lott bennük az ember. Rá­adásul a Zsolti olyan kedve­sen szólongatta, mintha kismadarat akart volna mu­­tatogatni az istállónak ne­vezett tákolmányban. Rosszat sejtett, de azért ki­ment vele. Na, ott elkapták, kikötötték az oszlophoz, mindkét kezét, mindkét lá­bát. Közben a Zsolti el is magyarázta, hogy ennek márpedig így kell lenni, mert meg kell törni az asszonyt, hogy ne legyen kedve szökdösni, meg kur­­válkodni a kivezető utak mentén. Legföljebb akkor, ha küldik. A megtörés sikerült. Ki csak ököllel ütött, ki rúgott is. A diszkós csapat még se­gítséget is kapott. Jött a Ba­logh Laci is, hát annak olyan kemény orrú bakan­csa volt, alighanem vassal tömték ki az orrát! Aztán Ibolya is be-beszállt a ve­résbe, annyira fölzaklatta a szép ruha. - Mindenki ütötte, azért ütöttem én is - mondta később. - Amúgy nem ha­ragudtam rá, csak nem akartam kimaradni. Nem akart kimaradni Zsolti mamája, az öreg La­­katosné sem. Seprűnyéllel verte a lány vállát, meg a fejét. Merthogy „miért jött ide ez a büdös kurva, miért nem megy el?!”. Leginkább a láncok mi­att nem ment persze. Két nap alatt sikerült széthasítani a lány fejét, de elunták a verést, új játékot kellett kitalálni. Zsolti kerí­tett egy lakodalmas kazet­tát, benyomta a magnóba, hadd szóljon. Eloldották a lányt a fától, s amíg táncolt, addig nem kellett a táncok­tól szenvednie. Táncolt fél órát, egyet, aztán többet is. Ha lankadt, akkor odasu­hintottak neki egyet, vagy elnyomtak a bőrén egy-egy cigarettacsikket, attól mind­járt fürgébb lett. Nagy si­kert mégse aratott, mert a fiúknak különleges tervük volt vele. Unalmasnak talál­ták már, hogy a kikötött lá­nyon vezessék le a gerjedel­­müket. Úgy gondolták, ha meztelenül táncol előttük, az sokkal­ izgatóbb. Verse­nyeztek is, hogy ki a kemé­nyebb, de Ildi nem bírta szuflával a táncot. Mire jó lett volna, arra abbahagyta. Erre visszavitték az istállóba a fához. Később úgy látták, jót tenne neki egy kis leve­gőváltozás, ezért az udvari körtefához kötötték. De ez már február másodikán tör­tént. Aznap nagyon hideg volt, ruhát is adtak neki. Egy vékony, fekete szok­nyát meg egy nyári blúzt, a lábára semmit. Később mégis bekötötték az istálló­ba, de ekkorra már annyira feldagadt az egyik csuklója, hogy nem tudták bekap­csolni a láncot. Meg látszott is rajta, hogy lassan megtö­rik, már nem ellenkezik. Jó­indulatuk jeléül ezért csak az egyik kezét meg az egyik lábát kötötték oda. Jóindu­lat ide, könnyítés oda, Ildi negyedikén reggelre meg­szökött. Kerülgetjük a kátyúkat az emlékmű melletti úton, a segítségünkre kiküldött nyomozó szabódik, ők csak Nivával merészkednek erre, mert a Golf bizony elme­rül, de most nincs a Niva. Ha gondolom, kockáztas­suk meg a mi kocsinkkal. - Egészségügyi mosó­­ neveti el magát, s egy jó tízméteres kátyúra mutat. Ha jó az ajtószigetelés, ak­kor nyugodtan átkelhetünk. Ha nem, akkor lábmosás. Ez a Domokos Márton­­kert, a cigánytelep. Elhaj­tunk a négy sorház előtt, az utolsónál állunk meg. Az udvaron senki, a ház is üres. Az ajtók, ablakok tok­ját kiszaggatták, de üveg­cserép sehol, már rég nem használnak errefelé ilyes­mit. A legnagyobb szobá­ban tíz centi vastagon áll a homok. - Melegpadló - biccent a nyomozó. A kö­zépső helyiségben egy roz­zant ágybetét, huzata fölha­sítva. Talán ezen alhatott a Sanyi, vagy ahogy errefelé ismerik a harmincegy éves férfit, a Tanyika. A villany­­kapcsoló kitépve a falból, de nincs jelentősége, az áramot már régebben ki­kapcsolták. A kisebbik szo­ba teljesen üres. Itt szólt annak idején a magnó, ment a táncoltatás. Az udvaron ott a körtefa, az istálló viszont összedönt­­ve. Még álló, hátsó falán be­kukucskálva látszik a kínzó­oszlop, de a lánc sehol. Azt már a rendőrök se találták. - A Darabos utcába ment - mondja az egyik szomszédasszony, aki a vizi­tünket jött ellenőrizni. - Mondom, a Lakatosnét ott találják meg, de nem én mondtam, teszi hozzá siet­ve, aztán elszalad, mintha megbánta volna már, hogy elmondta. Az öreg Lakatos­­né a kihallgatása után el­tűnt, a Balogh Lacit meg még el sem fogták, a másik három viszont ott ül a fog­dán. Tanyika szerint bolond ez a Laci, miért nem jön elő, hiszen olyan jó a sitten, ő egyből a gyűjtőbe ment volna, ott ezelőtt is olyan jól érezte magát. Ha tíz évet kap, az se baj, se istene, se hazája, ott meg legalább főznek rá, és tévé is van. Közben hatalmas ci­gánycsapat gyűlik körénk, mondják, nézzük meg ezt a nyomortanyát, nem ad se­gélyt a tanács, ólban laknak itt az emberek. Ahogy két házzal odébb megyünk, lát­szik, jókor érkeztünk: disz­nóvágás lehetett itt a na­pokban. A ház előtti fa ágá­ra fölcsapva három malac­ka. Az egyik talán éppen csak kibújt az anyjából, a másik kettő meglehet vagy kéthetes. Hasuk hosszában fölvágva, az enyhe időben orrukból csepeg a vér. - Honnan valók ezek a malacok - nyel nagyot a nyomozó, a szag orrfacsaró. - Hát az anyjuk alól, ka­csint cinkosan az egyik ba­rázdás képű cigányasszony. - Nem a dögkútból? - Maga sem elevenen eszi, nézze már az ember­­ méltatlankodik amaz. Egy jobban öltözött fia­talember botra támaszkod­va kísér bennünket végig a tanyán. Látszik, nagy res­­pektje van. - Erősítettünk a srácok­kal, aztán ínszalaghúzódást kaptam - emeli levegőbe a botját -, tudja, most jöt­tem ki. Négy év hét hóna­pot húztam le. Betörés, rablás, volt ott minden. Ahogy elnézzük, jószeré­vel ő az egyetlen férfi a tele­pen. A többiek ülnek valahol. - Nem hallották, hogy a szomszédban kikötve kí­noznak valakit? - Mi nem tudtunk sem­miről - néz a szemembe keményen az egyik asszony, látszik rajta, a gyerekei éle­tére is kész lenne meges­küdni. - Messze van az ide - vágja rá egy tizenhaté­­ves­ forma lány meg az­tán nagy a zsivaj a cigányok között, nem figyelünk mi az ilyesmire. - Azok mind a Lakato­sék rokonai - mondja Va­dász Ildikó a kórházban. - Azért nem hozzájuk mász­tam, hanem a Hamzáékhoz, át az erdőn. De közben le­fagytak az ujjaim - mutatja kezén az elüszkösödött, fe­kete csonkokat. Elfagyott a talpa is, egyik-másik lábuj­ját le kellett amputálni. A főorvos szerint már hazamehetne, mert feküdni otthon is tudna, de nincs hova mennie. - A nővérem férje üzent, hogy Hadháztéglásra nem mehetek vissza. Talán itt maradok Debrecenben. Ha meglátogat a másik nővé­rem, megbeszélem vele. - ő hol lakik? - Hát ott, a Nagy Sán­­dor-emlékmű környékén. - A Lakatos família mellett? - Azon a környéken. - Nem fél? - Azt üzenték a Zsolti rokonai, hogy megölnek. Hogy bejönnek, aztán ad­nak nekem valami injek­ciót, amitől meghalok. De, ki tudja... Hazafelé még érzek egy kis bizsergést a lábam szá­rán, ezt még a tanyáról hoztam magammal. A nyo­mozó csak nevet. - Nem kell félni. Nincs ott semmi, csak úgy érzi az ember. Állítólag meg lehet szokni. Ha az oszlop mesélni tudna... Fotó: BEGE NÓRA RIPORT 7

Next