Kurír - reggeli kiadás, 1993. március (4. évfolyam, 59-88. szám)
1993-03-25 / 82. szám
1993. március 25. Egy férfisztáresz egy nő ■ Lehel út, állatkórház, kutyák, macskák és egyéb négylábúak. Feszt jönnek a „páciensek”, egy pillanatnyi szünet nélkül megy a rendelés. A váróteremben nyüszítenek az ebek, nyávognak a macskák, az egy szem teknős meg nem tudom mit csinál. Hargitay Andrásról ellenben tudom, ugyanis a háromszoros világ- és Európa-bajnok úszó fehér köpenyben fogadja betegeit. Lévén manapság állatorvos. Mondd, András, mitől van az, hogy te semmit sem változtál? - Kösz, azért ez túlzás. Látod, néhány kiló felesleg is van rajtam, meg úgy általában is telnek az évek. Gondoltam, elébe vágok az öregedésnek, s az utóbbi időben ismét elkezdtem mozogni. Valahogy évek óta nem vitt rá a lélek, de most megint rendszeresen tempózom. -Azért ugye nem süllyedsz el, vagy igen? - A, dehogy. A legnagyobb baj az, hogy egyáltalán nem fáradok el egy óra úszás után. Nem tudom, mit csinálok rosszul, de valahogy meg se kottyan az egész, csak jólesik. Úgyhogy hetente még háromszor egy konditerembe is lejárok. - Egyáltalán, tudják az emberek, hogy ki áll a műtőasztal mögött? - Volt olyan gazdi, aki a kezelés után gratulált a sportsikereimhez, s valami olyasmit mondott, hogy anno nagyon szorított nekem. Mit ne mondjak, jólesett, hogy ennyi idő után is vannak olyanok, akik nem felejtettek el, de nem ez a jellemző. Igaz, a bajnokságok már elég régen voltak, ezért tulajdonképpen természetes, hogy az emberek már nemigen emlékeznek rám. Szerencsére a maiak überelték a mi eredményeinket, így újra vannak világklasszis úszóink. - A ti időtökben óriási sztárok voltatok, gondolom, a nők állandóan ostromoltak benneteket. Vagy tévedek? - Széchy Tamásnak mi voltunk az első nemzetközileg is jegyzett generációja, ezért az Öreg nagyon vigyázott ránk. Ugyan nem tiltotta, de nem is vette jó néven, ha valamelyikünk éppenséggel egy randevún múlatta az időt. A klasszikus női ostrom nálam elmaradt, mert alapvetően monogám típus vagyok. Ez valahogy az uszodán kívül is elterjedt rólam, a nők is tudták. Leveleket azonban százával kaptam, s lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de mindegyikre válaszoltam. Az idősebb hölgyektől azonban tartottam, a fiatalabbakat meg nem vettem komolyan. Sőt, volt amikor komoly lelkiismeret-furdalást éreztem, ha valakinek fájdalmat okoztam. Világbajnok, szikével a kézben - Nektek még az ászi volt a központ, ott éltetek, valószínűleg az életetekből is egy darabot otthagytatok. Mekkora lemondással járt ez? - Én nem éreztem annak, sőt kifejezetten élveztem. Különben is Széchy egy percre lebontott életritmust készített mindenkinek, ami az ébredéstől a lefekvésig tartott. Olyannyira komolyan vette, hogy amikor az egyik edzésen a Széles Sanyi bejelentette, hogy tegnap délután focizás közben eltört az ujja, akkor Széchy elővette az életritmus-táblázatát, s felolvasta a napi programját. Ebben pedig ugye nem szerepelt a délutáni foci, következésképpen nem is törhetett el az ujja. Ez meg azt jelentette, hogy ugyanúgy kellett edzenie sérülten is. • Az imént egy hetvenkilós kaukázusi pásztorkutya szemére, majd egy befőttesüvegből elővarázsolt teknős étvágytalanságára kellett gyógyírt találni. Ezt a munkát valaha is lehet olyan rutinból csinálni, mint mondjuk az úszást? És úgy egyébként, még soha nem tépett meg egy feldühödött kutya? - Mindegyik eset más, nyilvánvalóan nem lehet rutinból dolgozni. Pályafutásom alatt is csupán ha kétszer harapott meg kutya. Egy idő után meg lehet tanulni az egészet, az ember első ránézésre meg tudja mondani, mit várhat attól a kutyától. Ahogy belép az ajtón, ahogy mozog, meg úgy általában a külleméből sok mindenre lehet következtetni. Nekem egyébként az a tapasztalatom, hogy gyakran nem a méteres kutyák a veszélyesek, hanem az aprók. Persze találkoztam már vad macskákkal is, amelyekkel igen nehezen bírtunk el. -És az emberekkel hogy boldogulsz? - Hát itt is van néha gond. A múltkor például este nyolckor beesett egy kissé zilált hölgy, aki nőgyógyászati vizsgálatot követelt... - De hiszen ez egy állatkórház. - Na éppen ez az. Ráadásul befele jövet a bugyi híján az összes holmiját eldobálta, szóval rázós ügy volt. Sehogyse boldogultunk vele, mígnem az egyik ápoló megnyugtatta, hogy csak nyolcig volt nőgyógyászati rendelés. Erre elment, szerencsére másnap nem jött vissza. - A családoddal azért könnyebb, vagy nem? - Persze. Egyébként a feleségem is állatorvos. - Ez nálad már szakmai ártalom? - Az úgy volt, hogy még egyetemistaként ide vezényelték szakmai gyakorlatra, aztán két műtét között valahogy megismerkedtünk. A fiunk most hatéves. Látod, ilyen az élet: az ember csak végzi a dolgát, egymás után jönnek a beteg állatok, mígnem egyszer másra figyel, s rögtön ez a vége. Nahát, ez is egy bonyolult dolog. VINCZE ATTILA Fotó: BEGE NÓRA CSILLAG, aranyfedezet nélkül . - Hogyan értesültél róla, hogy Kossuth-díjat kapsz? - Kaptam egy levelet az átadás előtt egy héttel - mondja Básti Juli. - Remegtem. Nem is én bontottam fel. - Nincs semmire se időm, mondtad, amikor ezt a találkozást egyeztettük. Csak a Katona József Színházban, előadás előtt tudunk beszélgetni, tetted hozzá. - Nem állítom, hogy semmire sincs időm, de ha van is, azt igyekszem a fiammal, Marcival tölteni. Gyakran gyötör lelkiismeret-furdalás, hogy kiállításokra is kellene járni, moziban sem voltam már évek óta, videón pedig nem igazán szeretem a filmeket. Tudom, hogy ez így nem jó, ennél aktívabban is lehetne élni, de nem megy. Szeretek otthon ülni, nem szívesen mozdulok ki, csak amikor már mindenki megsértődött. -Korán kelő vagy? - Inkább azt kérdezd, hánykor szoktam lefeküdni. Éjjel háromkor. Addig beszélgetek ugyanis a párommal, mert csak akkor jut időnk egymásra. - Azt hiszem, nem titok, hogy Puskás Tamásról van szó. - Persze, hogy nem. Nyolc éve élünk együtt. Ami nem kevés. Ráadásul a fiammal is jól megvannak. - Marcit gyakran behozod magaddal a színházba? - Csak akkor jön be, ha előadást néz. Különben nem. Én rendszeresen mentem a mamámmal a színházba, amikor játszott, de nem azért, mert ő kényszerített rá. Mániákusan az volt a legjobb szórakozásom, hogy ott legyek, és megnézzek egy darabot, akár hússzor is. Marci ugyanezt csinálja. Növekszenek a dinasztikus esélyek. - Nem szeretnél még egy gyereket? Szép dolog a Kossuth-díj, sikeres vagy, sok minden van már mögötted, kicsit talán meg is lehetne állni szünetet tartani. - Dehogynem szeretnék! Csakhogy ahhoz, hogy meg tudjak élni, rengeteget kell dolgozni. Marcival, amikor megszületett, kilenc hónapig otthon voltam. Ez borzasztóan hosszú idő egy színész esetében. A legtöbben már két-három hét után visszatérnek, de három hónap után biztos, hogy újra játszanak. Örülök, hogy én nem így tettem, bár a végén már nagyon hiányzott a színház. Az persze csak akkor derül ki, hogy milyen a kapcsolatod a gyerekkel, hogyan maradnak meg benne az emlékek, mit gondol a gyerekkoráról, amikor felnőtt lesz. - Te mit gondolsz a tiedről? - Sokat voltam a mamámmal. A papám nagyon sokszor hiányzott. Mindig mindent kevésnek találtam, állandó hiányérzetem volt. Marci is ilyen. - Miért mész az utcán lehajtott fejjel? - Zárkózott vagyok, és különben sem az utca az én helyem. Bármennyire is lehajtom a fejem, mindent és mindenkit észreveszek. Az viszont zavar, ha néznek, nem akarom látni, hogy felismernek, és azt sem, ha nem. - Soha sem fested ki magad a színházon kívül? - Ritkán. Ha mondjuk a rádióba vagy a Szinkronba megyek, vagy éppen társaságba, akkor mindig. Fordítsuk meg: akkor megyek el valahova, ha van erőm ahhoz, hogy kifessem magam. Lila karikákkal, szürke arccal nem szívesen mászkálok. Rosszulesik, amikor megfordulnak utánam, és azt mondják, ez milyen ronda! Volt ilyen... - Pedig úgy tűnik, szívesen játszol kifejezetten csúnya nőket. - Igen, de fontos számomra, hogy jól nézzek ki, szép legyek. Ha nem érezném, hogy attraktív nő, Mását vagy Anna Petrovnát például el sem tudnám játszani. - Barátaid a színházból valók? - Most már igen. A barátság arról szól, hogy akármennyire nincs időd, szakítasz rá. Olyan emberek között alakul ki, akik életük tetemes részét együtt töltik. Az én barátaim: Szirtes Ági, Bodnár Erika, Csákányi Eszter, Lázár Katival, Kari Györgyivel sajnos ritkán találkozunk, amióta eljöttem Kaposvárról. Ha problémám van, őket bármikor felhívhatom. - Csak nők... - Vannak fiúk is, de igazi férfibarátom csak egy van: Tamás. Bírja a rigolyáimat. Kibírhatatlan is tudok lenni. - Azt nem tudom, hogy undok vagy-e, de harcosnak, merésznek, céltudatosnak, keménynek tűnsz. -Jó. Igaz. Viselkedni is tudok. Ezt megtanultam a harmincöt év alatt. De sokszor kételyeim vannak magammal szemben. - A színpadon is? - Ott kevésbé. Például ahogy szóba hoztad a bátorságot, azonnal félni kezdtem. Gyerekkoromban sokkal bátrabb voltam. Lehet, hogy öregszem? - Ettől is félsz? - Naná! - Tökéletesnek mondanak. Voltak egyáltalán kudarcaid? - Színpadon nem, de ez semmit nem jelent. Nem következik egyik a másikból. Az élet a legnagyobb színház. Egyébként meg szeretem, ha elismernek. - Számodra az elért siker nem siker? - Kevés. - Szerinted képes önfeledt boldogságra az az ember, aki soha nem elégedett az eredményeivel, mindig többet akar, maximalista? - Nem. - Sztárnak tartanak téged... - Magyarországon nincs sztárkultusz. A sztár anyagi és más kiváltságokkal rendelkező lény, aki köré kordont vonnak, ha a közértbe megy. Nekem nincs divattervezőm, forgatókönyvet se írnak külön a számomra, nem irányítja senki a tőzsdézéseimet, még egy rohadt telefonom sincs, szerinted lehetek így sztár? Nem! Nálunk ez olyan szánalomra méltó szó. Gyermekded. Nincs rá „aranyfedezet” - Mit csinálsz a Kossuth-díjjal járó kilencszázötvenezer forinttal? - Berendezem végre a lakásomat. KARÁCSONY ÁGNES. HÖLGYKURÍR III