Kurír - reggeli kiadás, 1993. május (4. évfolyam, 118-146. szám)
1993-05-18 / 134. szám
1993. május 18. Benesekben fogant álmok Az utolsó nagy budapesti skinheadverekedés alkalmával a begyűjtött bakancsosok egyikénél térképet találtak. Rajta őrtorony, villanyárammal táplált drótkerítés, barakkok és gázkamrák nak álcázott fürdők tervrajzai láthatók. A bőrfejekben fogant álmot a sztálinizmus és a fasizmus újkori nép irtósdi tervét Mátészalka környékén szeretnék megvalósítani a kopaszok. - Mátészalka nem cigány város, ez tévhit, ami azzal együtt jól bevette magát a köztudatba - kezdi beszélgetésünket dr. Szilágyi Dénes, a város polgármestere. - Úgy alakult ki, hogy bemondják a Nyugatiban: személyvonat indul Mátészalkára, és kismillió cigányember megrohanja a fekete vonatot. Azt már nem tudják, hogy az utasok menet közben beszállnak, vagy innen utaznak tovább Záhony és Vásárosnamény irányába. - Hányan laknak Mátészalkán, ebből mekkora a cigány lakosság aránya? - 22 ezer városunk lélekszáma, amiből úgy 800 lehet a cigányember. - Milyen a település közbiztonsága? - Rossz, mint mindenütt. De ha lehet átlagosról beszélni, annál nem rosszabb - mondja, aztán némi lokálpatriotizmussal megjegyzi, hogy ez már Szatmár, ezt a tájékot jó szellemű népek lakják. Csak teljesen ellehetetlenültek. A zömmel Pestre és a megyeszékhelyekre ingázók, illetve szállólakók munkahelyei megszűntek, a munkanélküliségi ráta 25 százaléknál is nagyobb. Szerencsétleneknek vonatjegyre sincs pénzük. Hogy utaznának Pestre?! És ha egyáltalán kapnának is munkát (!), hogy húznák ott ki az első fizetésig - kérdezi a költőit Szilágyi doktor. Eredetileg állatorvosként dolgozott a városban, a Kereszténydemokrata Néppárt jelölte polgármesternek. Nem ábrándult ki, kérdésünkre azt mondja, semmivel sem nehezebb az emberekkel bánni, mint korábbi munkakörében, az állatokkal. - Azért nincs a 22 tagú testületnek egyetlen cigány képviselője sem - jelen érdeklődésünkre -, mert maga a kisszámú cigányság sem egységes. Nyelvük és anyagi helyzetük szerint is erősen megosztottak. Sokféleképpen ecsetelhetnénk nyomorukat. A kifizetett segélyek összege, az egy főre jutó átlagalamizsna stb. Helyette álljon itt egyetlen adat: a helyi távhőszolgáltatónak hétmillió forinttal lóg a lakosság. A fizetni nem tudók népes hadában akad doktor is. Indulunk a putriszélre, a három utcából álló telepre. Szilágyi doktor búcsúzóul arra kér bennünket, korrektül írjunk, ne ferdítsünk. De a lépcsőn lefelé jövet egy nyurga hivatali ember utánunk szól: vigyenek magukkal tetűirtót! Meg kell hagyni, irtó tetű egy beszólás. Rendezett és szabályos. Tiszta, de nem szocreálmentes a belváros a maga blokkházaival, hagyományt romboló építészetével. Tragacsok és Mercedesek, szódáslovak és konflisok róják az utcákat. Ballagó bakfisok, jövőképtelen tinédzserek sétálnak a májusi nyárban, kezükben orgonával tartanak a ballagásra. Kirándulásunkra Szabóné Hadady Tünde szociálpoltikai főelőadó szegődik mellénk idegenvezetőül. Meséli, a telep néhány száz lakosa elviszi a város „segélykeretének” hetven százalékát. Alig akad közülük, aki elvégezte a nyolc osztályt, a családokat csak a 4-5 gyerek köti össze, házasságlevél nem. Fő jövedelmük a családi pótlék, mellékbevételük a segély. - Nem itten lakik Sárközi, a másik soron! - szól be a kocsiablakon egy lakó. Nem mindha tudnánk, ki az a Sárközi, de hivatalos ügyben nyilván őt szokás errefelé keresni. Kutyák, macskák, tyúkok, disznók és mocskos leskölykök birodalma az utca. Együtt fürdenek pucéran, porban és sárban. A foghíjas kerítések a múlt tél mementói, léceiket megfagyás ellen tüzelték föl. Petyhüdt madzagokon foltos gatyákat lóbál a szél, az ablakok üvegét nejlon pótolja e kései középkorban. - Megmondom én, elvtárs, csak tessék engem meghallgatni! - ragadja meg a szót minden bajuk tolmácsolója, Lakatos Eulália. - írtam én már az igazságos miniszternek is, bizony megírtam! - Mit írtál te?! - hitetlenkedik egyik fia. - Elhallgassál, mer’ agyonváglak! - inti rendre a tiszteletlent, aztán nyomoronc élete stációit kezdi sorolni. - Asztmás vagyok, kivették a fél tüdőmet. Az uram meg már tíz éve meghalt, jaj, de szép ember is volt! Én meg 5800 forintot kapk a tanácstól, mer’ fuarok. De nagyon fukarok ám! A legkisebbik fiamnak meg nem fizetik az iskolában a tízóraiját - méltatlankodik. Csődület támad a hangzavarra. Nem tudják pontosan, Euláliát bántjuk-e vagy ő pöröl velünk, csak érzik, gyűlniük kell, akár az indulatnak. Mi meg ott állunk fotóapparátunkkal meg a felesleges kérdéseinkkel, és egyre kisebbek leszünk a gyűlendő népharag fókuszában. Egyikük az udvarukban elszaporodott patkányokról panaszkodik, „nem irtsa ki azokat a tanács”, másikuk a segélyt kevesli. Akad köztük, aki dolgozni szeretne, akad, aki pénzt. Ahányan, annyiféleképp gyűlölködnek, de egyben biztosak: rossz sorsukért a „tanács” a felelős. Eulália felismeri kísérőnkben, Tündében a hivatalnokot.,, Azt hiszi, az elvtársnő fia tanítónője, mire a többiek gyanakodnak. Már-már szélhámossággal gyanúsítják a segélyeik intézőjét. Egy napsütés ellen motorosszemüveget viselő fiú meg is kérdi, miért adja ki magát tanárnőnek. - Megyünk? - kérdi nem kis bátorsággal Tünde. - Sajnos - felelem -, indulnunk kell. Néhány elterelő manőver után sikerül elmenekülnünk a felpezsdült utcából. Tünde meséli, Eulália harminc éve kap rendszeresen segélyt, a fia tízóraiját is az önkormányzat fizeti. Csak nem tud róla. Szinte semmiről sem tud, őt fia nevelőjének hiszi, a szomszédját meg képviselőnek. Az életet pedig eltartási szerződésnek, amiben ő a nyomorát hagyja majd az örökösre, az államra. Kutyák, disznók az úton. Bedőlt kapuk, egyik házon még parabolaantenna is. Aulák a világra, ami már rég kivetette maából, ezeket az embereet. És éppen ezért, hogyan beszélnénk nekik arról, hogy léteznek másfajta elvtársak is. Olyanok, akik nemcsak a fiú tízóraiját akarnák megspórolni, hanem itt, a putrik mellett, ahol Terem és őr községek felé is lehet kanyarodni, lágert terveznek. Hogy elvegyék tengődő életüket, amit nemzetségeken át hagynak egymásra. Abban dobbanó bakancsú bőrfejűek lennének a barakk, vagy ahogy ők nevezik, a teremőrök. S amíg a putrik népét senki sem képviseli a szálkai önkormányzatban, addig a fasizmussal alaposan gyanúsítható ifjakkal jó néhányan szimpatizálnak az ország első szabadon választott parlamentjében. RADOSZA SÁNDOR Hogy itt soha ne teremjen őrtorony Akiktől nem csak a tízóraijukat akarják elvenni fotó: KALLUS GYÖRGY TÁRSADALOM 11 Szenvedélye a légpuska Attila 16 éves kamaszfiú. Budapesten lakik, gimnazista lenne, de nem jár suliba. Szülei vállalkozók, egyetlen gyermekük Attila. Gyermekkorától kezdve mindent megkapott, négyéves korában volt kisvasútja, tizenkét esztendősen kapta meg első légpuskáját. A különböző fegyvereket szereti, gyűjteményében van vadászíj, parittya, több Rambo-, illetve túlélőkés, és engedély nélkül szerzett, tartott légpuska, légpisztoly. - Gyermekkoromtól szenvedélyes vadásznak készülök - mondja -, szeretek kisebb madarakra célba lőni. A családnak két kutyája volt. Múlt időben, mert az egyik Attila vadászszenvedélyének lett az áldozata. Két évvel ezelőtt a telkükön gyakorlatozott, amikor egy véletlen mozdulatától a kutya megijedve neki támadt. Bár nem harapott, gazdája halállal büntette. - A dög nekem támadt, nem volt más választásom - emlékezik vissza Attila. Igazán nem is voltam öntudatomnál, ráirányítottam a fegyvert, és kétszer meghúztam közvetlen közelről a ravaszt... A volt osztályfőnöke szerint Attila debilis, ideges természetű, órákon fegyelmezetlenül viselkedett, tanulmányi eredményei alig voltak jobbak az elégtelennél. Társaival fennhéjazóan viselkedett, ezért nem akadhattak barátai sem. Magányos, szerény kisfiúnak mondhatta, aki nem ismerte. - Abban az időben tényleg sokat „gazemberkedtem”, így számtalanszor kellett balhéznom az osztálytársaimmal. Barmok voltak - torzul el az arca -, egyetlen csajjal tudtam meglenni. - Emlékszem rá az általánosból - mondja Viki -, még jártam is vele. Akkor imponált a viselkedése, hogy bármit ki tudott fizetni, ő tanított meg csókolózni, azt hittem, fantasztikus a mi kapcsolatunk. Az osztálytársaim akkoriban csúfolódtak miatta. - Egy ideig azt hittem, hogy ő lesz az első, hogy ő lesz a nagy ő. De észrevettem a kis szukát - torzul el Attila arca - egy sráccal, aki bunkóbb meg rondább is volt, mint én. Attila egy kuplerájban veszítette el a szüzességét. Pénzen vett gyönyör által ismerte meg a testi „szerelmet”. Hatezer forintot kóstált a röpke félórás együttlét. Kapcsolata a szüleivel mindössze a pénzügyekre korlátozódik. Pénzt is kap, és köszönetet mormol érte. Apja, anyja is keveset van otthon. Alig találkoznak, a fiuk sorsa nem érdekli őket, mindent megkap, csak szeretetet nem. A szomszédok szerint a család rendes, szolid. Csupán Attila viselkedését kifogásolják. - Nagy bandita lesz belőle, már most is olyanokkal jár haza, akiket mi be sem engednénk a lépcsőházba. Részegek, dohányoznak, a múltkor az egyikük lenyanyázott. Engem, aki tisztességben nőttem fel... - Á, azok csupán a haverok, nem ártanak senkinek. Az igaz, hogy közben szórakoznak, de hát az mindenkivel előfordul, nem? Attila kung-fu-edzésekre jár, erős, izmos szeretne lenni. Nem akar félni, mondja, de amint szavaiból kiveszem, inkább azt szeretné, hogy tőle féljenek. Különböző gázsprayeket hordoz, bokszért és ólmozott végű fabottal jár. Attila idegengyűlölő. Nem szereti a cigányokat, a színes bőrűeket, de megfér a zsidókkal. - Én az idegenekkel nem balhézni akarok, hanem szeretném, ha elmennének. Hogy ne foglalják a becsületes, magyar emberek elől el a munkahelyeket, a lakásokat. Hát vétek ez? - kérdezi. Számára a jövő egy cigánymentes övezetet jelent. Rezervátumot, ahol csupán a fehér bőrszín képviselői élnek. A nem oda valók szerinte elkülönítendők. Iskolába nem jár, felvételije a szakközépbe nem sikerült, fizetett gimibe nem akar menni. Napjait semmittevően tölti, az esték jelentik számára, illetve haverjai számára az életet. A jövőtől nem félnek. Nem aggódnak, nem teszik fel a kérdést maguknak, hogy meddig mehet ez így, hogy mi lesz belőlük? Bizakodnak. „Egyszer a mi időnk is eljön” - figyelmeztetnek a mindennapi sörözés közben... S. I. H.