Kurír - reggeli kiadás, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)
1993-08-22 / 228. szám
G MAGAZIN PIACI HÍRNÖK Zúzapörkölt Egyem a zúzádat! felkiáltással sokszor ölelgetik a kisgyermekeket kedves idősebb hozzátartozók, ismerősök. Olyankor a gyermekek csodálkozó szemekkel tekintenek le a magasból, ahová felrepítették őket az erős, szerető karok. Fogalmuk sincs, miről van szó, még hogy a zúzájukat, amikor azt sem tudják, mi az. Aztán később tovább erősödik az értetlenkedés, hiszen amikor a vasárnapi tyúkhúslevesből kihalásszák tányérjukra a máját és zúzáját a szóban forgó baromfinak, akkor végképp teljes lesz a természettudományos káosz. Mert ha megkérdik, hol a májuk, akkor a gondos szülői felvilágosítás egyetlen mozdulattal megmutatja azt. De a zúzával már bonyolódik a helyzet, mert ugye azt nehéz egy gyermeknek megmagyarázni, hogy a nagy szeretetteljes felkiáltásban szereplő zúza olyan dolog, ami az emberben nincs is, mégis szívesen bekebeleznék csupa odaadásból azok a fránya felnőttek. De ahogy telt-múlt az idő, a piaci hírnök is ott lábatlankodott édesanyja mellett a konyhában, amikor a „csirkemadár” boncolása történt, még nem lévén bontott csirke. Akkor, ott a vágódeszkán heverő, egyre több részre vagdalt baromfi kibelezésénél mutatta meg neki anyukája, hogy „ez pedig itt a csirke zúzája”. Nézett is nagyot a cseperedő hírnek, hogy mi van ezen olyan nagyon enni való, amikor kapargatták ki az apró, sárgás kavicsokat, tisztítván a zúzát. Később aztán, hála a további természettudományos felvilágosításnak, már azt is megtudta, hogy a zúza a belsőségekhez tartozik és ennek elfogyasztása bensőséges kapcsolatokat sejtet. Hiszen az egészséges növekedést, fejlődést segítőn kínálják nemcsak a beteg, hanem az egészségtől igencsak kicsattanó srácoknak is. Mégis addig, amíg csak a levesben főve látta, ette, addig fogalma sem volt, hogy a későbbi gasztronómiai kalandozások során a pacal, a tüdő, a vese, a máj - a kakasheréről már nem is beszélve - után belebotlik a zúzapörkölt kínálta csodás élvezetekbe is. Ehhez persze idő kellett. Mert ahogy a pacalhoz, úgy a zúzapörkölthöz is elég sok idő kell. Nemcsak az elkészítésükhöz, de a beszerzésükhöz is. Bár nagy különbség van a baromfiak sok kicsi zúzájának összegyűjtéséhez szükséges és egy óriási barom százrétű gyomrának ezerfelé kaszabolására szükséges idő között. Nem úgy a főzési időben, mert az bizony hosszadalmas, sok veresbort felemésztő foglalatosság. De a végeredmény megéri a fáradságot, a türelmet. A zúzapörkölthöz adhatunk galuskát, ritkábban főtt krumplit, de igazán csigatésztával ajánlatos. És mire idáig érkezünk az élvezkedésben, már sejthetjük, mire fól hangzik el az „egyem a zúzádat!” hízelkedő össznépi mondás. Mégis, ahogy mondani szokás, nem hagyja békén a kis ördög a hírnök rosszmájúságát. Mégpedig drága anyanyelvünk csodás leleményeit illetően. Ugye a zúza valószínűleg azért kapta elnevezését, mert a sok kis lenyelt apró kaviccsal összezúzza a benyelt zöldet, magvakat meg ki tudja még miféle, baromfinak oly drága étkeket. De az emésztést elősegítő zúzás nagyon fontos technológiai folyamat. Aztán már a többit elvégzik a nedvekből kiválasztott savak, lúgok a „belek országútjain”. Laikus etimológiai találgatás csak a hírnök részéről, hogy a zúza volt-e elébb vagy a zúzda? Amit azért ötlött ki az emberi találékonyság, hogy megsemmisítse azt, amire már nincs szüksége, vagy olyan állapotba hozza az anyagot, mintha nem létezett volna. Ezért eljátszhatunk a gondolattal, hogy pörköljünk csak oda azoknak a mindenféle zúzdáknak, ahol a valós vagy vélt igazságú, neves vagy névtelen recepteket gyártják, majd megsemmisítik. Mert lassan elterjedhet a nagy pénzű búcsúban a fegyverektől, hogy „egyem a zúz(d)ádat!” vagy a „zúz(d)apörkölt udvari ember módra”. Csak legyen, aki megeszi, mondaná a hírnök, de ilyen odapörkölt étket nem tesz az asztalra. T. SZ. E. Fotó: BEGE NÓRA Az ötvenes évek elején az Artista Varietén kívül - kizárólag nyáridényben - még két hasonló műintézet működött a főváros területén: a Népvarieté és a Kis Varieté. Mindkettő a lebontásra ítélt, de akkor még virágzó városligeti vurstliban. A Népvarieté színpadán kiváló artisták és énekesek mellett élvonalbeli színészek is felléptek. A sztárok eljöttek komédiázni a kispénzű ligeti közönség örömére, talán éppen a romantikus miliő, nevezzük nevén: a hamisítatlan brezdihangulat volt az, ami kicsalta őket a Városligetbe, hogy megfürdessék lelküket a vurstli forgatagában. Naponta nyolc-tíz előadást tartottunk, ami nem semmi! Persze gázsiban sem... Igaz, már kora délután elkezdtük. A másik ligeti varieté, a Kis Varieté deszkáin - eltérően a Népvarietétől - a kabarészínészek csupán társbérlőként szerepeltek a rendkívül népszerű liliputi főbérlők mellett. Azon a nyáron, amikor én voltam a két varieté igazgatója, folytonosan ingáztam a két műintézet között. - Milyen ház van? - faggattam Arany Manót, a Népvarieté legendás hírű kikiáltóját. - Akkora a siker, hogy az első előadás végén a közönség állva távozott a nézőtérről dicsekedett fátyolos hangon, aztán újra szájához emelte kézi mikrofonját, és tovább folytatta hírverő tevékenységét. Arany Manó tudta, mit beszél. Egy alkalommal az állóhelyen egy pasasnak, miközben lelkesen tapsolt, lelopták hátáról a rávetett kabátot... Ennél nagyobb sikerre nem emlékszem. A Kis Varieté kikiáltója, Csokonai Mihály valaha jó tollú sportújságíró volt, de a nehéz élet a könnyű műfajba sodorta. Rendkívül sokoldalú ember lévén, kitűnően hasznosította magát a művészeti adminisztrációban, értett a reklám- és propagandához, sok mindenhez értett, csak a kikiáltáshoz nem. Jó ég tudja, kinek a fejében született meg a gondolat, hogy Csoki (így becéztük) legyen a Kis Varieté kikiáltója. Ő is érezte, hogy ingoványos posztra állították, ahol csak úgy tud helyt állni, ha nem akarja megváltani a világot. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy esze ágában sem volt versenyezni Arany Manóval, aki már a húszas években recommandeur volt, pedig akkor még Goldfingernek hívták... Csoki eltekintett a cifra frázisoktól, nem viccelt, nem harsogott, hanem rendkívül decensen - némi rezignációval - a következő saját termésű szöveget ismételgette, tíz másodpercenként a mikrofonba: „Élmény, szórakozás a Kis Varieté új műsora!” Hallottam már ennél izgalmasabb invitálást is, a liliputi művészek azonban beérték ennyivel, mert a közönség rajongva szerette őket. Kiváltképp a társulat bonvivánját, a mindig elegáns, ragyogóan táncoló, szteppelő Komáromi Istvánt és bájos feleségét, Pötyikét, akik a műsor attrakciójának számítottak. Csoki pedig boldog volt, hogy túlélte a háborút, a társadalmi helyzetében beállott változás nem zökkentette ki nyugalmából. Elmondom, miért. Egy elképesztően szerencsés véletlennek köszönhette, hogy megúszta a hadifogságot. Az ostrom utáni napokban, egy romos ház előtt orosz járőrbe ütközött az utcán. Már éppen indulni akartak vele a boldogtalanság felé vezető úton, amikor a félig összelőtt ház falán megpillantotta a Kamyóné előadását hirdető színházi plakátot. Rámutatott az író nevére, és elővette személyi okmányait. Az orosz tiszt - van Isten! - „készült az anyagból”. - Aktor?! - kiáltott fel örömmel, és ölelgetni kezdte Csokit. Nem kis időbe került, amíg Csoki megmagyarázta neki, nem ő írta a darabot, hanem leszármazottja a XVIII. századi, híres magyar írónak. Mindez elég volt ahhoz, hogy a tiszt felmentse őt szibériai tornából. Csoki egyébként igazat mondott, s bár nem volt vitéz, mint nagynevű elődje, mégis vitézül kivágta magát szorongatott helyzetéből. A Teréz körúti Artista Varietében 1952-ben áttértünk a nonstop műsorokra. Nem a saját jószántunkból jutottunk erre az elhatározásra, hanem áttérítettek bennünket. Ez volt pályafutásom leghajszoltabb időszaka. A nonstop azt jelentette, hogy kéthetenként (!) új műsort mutattunk be. Amikor a premieren felment a függöny, már az íróasztalomon hevert a következő műsor plakátjának nyomdai korrektúrája. Később kiharcoltuk, hogy csak négyhetenként cseréljük a műsort, bár ez is ellentmondott a józan színházi gyakorlatnak. Hiába kelt el minden jegy a pénztárban, a negyedik hét végén „könyörtelenül” sor került az új bemutatóra. Ez az áldatlan állapot személy szerint engem is sújtott. 1953 elején került színre - a műsor második részében - a Bodor testvérek, Majláth Júlia és csekélységem első (és utolsó) kisoperettje, a Totón nyert boldogság. Állandóan zsúfolt ház előtt játszottuk. Először csapott meg bennünket a siker forró lehellete, nem csoda, ha megrészegültünk tőle. A szívünk szakadt meg, amikor a negyedik hét végén le kellett vennünk a műsorról. Mindnyájan éreztük, hogy több van benne, mint négy hét, talán két-három hónapig is elment volna. Az itt látható fénykép a kisoperett szereplőit és boldog szerzőit ábrázolja. A tablót a Bodor testvérek „keretezik”, balról jobbra Varga D. József, Tihanyi Magda, középen én, mellettem pedig Nagy Csilla és Körössy Zoltán domborít. Külön említem az előttünk ülő Dajbukát Ilonát, seregnyi magyar film hajdani főszereplőjét, az előadás népszerű sztárvendégét. Engem a darab annyira lenyűgözött, hogy nem untam meg estéről estére végignézni, csak azért, hogy hallhassam, amikor a bonviván a primadonna fülébe énekli örökbecsű versikémet: „Mit szól hozzá, Esztike, velem eleresztik-e...?” Mérhetetlen szerencséje az olvasónak, hogy a dalszöveg többi részét már elfelejtettem... SZILÁGYI GYÖRGY Felmentés szibériai tornából 1993. augusztus 22. Mit mond az írás ? Füzes Mária grafológus segítségével folytatjuk a Kurírhoz „Grafológia” jeligével beküldött levelek írásvizsgálatának közlését. Szakértőnk ma két jeligés levelet elemzett. Jelige: „Vera” Barátságos, rokonszenves, ellentmondást, érthetetlenséget nehezen tűrő személy. Kedvességből az engedékenység nem jellemző magatartására, jóindulatú, szívélyes, a három lépés távolságtartás mellett. Biztonságos körültekintéssel álláspontját, kijelentését a legvégsőkig megvédi, tévedését nehezen fogadja el. Szigorú, esetenként összeférhetetlenségre hajlamos. Igényes bírálattal, határozottsággal él- és visszautasít. Mondanivalójának csomagolásához, finomkodáshoz az udvariasság keretén kívül nem ért. Kijelentései félreértésre lehetőséget ritkán adnak. Mások véleményére igényt tart. Gondolkodásmódja friss, gyors, mondhatni, slágfertig sokak számára fölösleges kétkedésnek hat. Nehezen befolyásolható, gyakran hajthatatlan, ez a tulajdonsága sokszor teremtett kellemetlen perceket életében. Titoktartása, önzősége diplomatikus magatartásán keresztül nem érezhető, egyszerűséghez szokott, kilétét, hovatartozását nem tagadja meg, önértékelése magas. Vigyáz, fölöslegesen sokat magáról, környezetéről ne beszéljen. Tevékeny, néha szeszélyes, hallgatásba burkolódzó magatartása nem engedi kiismerni. Életstílusán, szokásain nem változtat. A maga elé kitűzött célok érdekében elszánt. Logikusan gondolkodik, nem egyoldalú, praktikus, gyorsan, kapcsol, és kapcsolódik mások gondolatmenetéhez. Érzelmeiben mérsékelt, viselkedése egyenletes, rendszerető, kritikus. Mindent észrevesz, a maga jó szándékú, időnként nyersnek érezhető megnyilvánulásaival kritizál. Segítőkészségét nagy odaadással érvényesíti, amiben megtalálható az irányítási készség igénye is. Társaságkedvelő,, szellemes. Szeret mindennek megadni a módját. Észirányítás, önuralom, erős akarat jellemzi. Igazságérzete fejlett, megbízható, intellektuális képességei átlagon felüliek. Takarékos, javaira, értékeire nem különösebb gonddal, de vigyáz. Jelige: „KOS” Kedves Gyöngyi, írásából árad a hűvös tisztelet és komolyság. Barátságos magatartása mellett nehéz megközelíteni, lelkéhez közel kerülni. Mindennel szembe fenntartásai vannak, alapjában véve derűs, társaságkedvelő személy. Meglehetősen ambivalens, igényli a társaságot, de csak ha kedve van, érdekei megkívánják. Képességeit, adottságait tekintve átlagos, nem kiemelkedő, érdeklődő, rendszerező, egyértelműségre törekvő, befelé forduló ember. Magatartása gyakran elutasító, alaptermészete segítőkész, aprólékos, néha kellemetlen. Erősen fojtott indulata támadóan védekező magatartásban jut kifejezésre. Nagyon érti a szót csavarni, köntörfalazni, mindig talál kiutat. Az eszén nem lehet túljárni. Közvetlensége nem természetes, befolyásolni sem lehet. Kritikai érzéke fejlett, tárgyilagosságra törekszik, egykedvűségre, elkülönülésre hajlamos. Szerényen meghúzódó, kissé különc természet. A lehetőségeit kihasználja, ha kell, tud küzdeni, merész. Mozgása fesztelen, érdeklődési köre tág, erős az érvényesülési vágya. A külvilággal szembeni bizonytalan érzéseit tartózkodó magatartása is elősegíti. Érzelmeiben gazdag, ösztönélete korlátok közé szorított. Biztonságot akar mutatni, dolgaiba beleszólást nem tűr, nehezen dönt és különféleképp viszonyul, testében-lelkében nincs harmónia. Erősen fékezett, visszatartottság jellemzi, akaratában gátolt. Körülményeskedő természet. Kíváncsisága, hogy mit mond az írás, nem teljes értékű, reméli, van olyan dolog, ami nem érezhető. Anyagi biztonsága és annak a megteremtése nagyon fontos az ön számára.