Kurír - reggeli kiadás, 1993. augusztus (4. évfolyam, 208-237. szám)

1993-08-22 / 228. szám

G MAGAZIN P­IACI HÍRNÖK Zúzapörkölt Egyem a zúzádat! felkiáltással sokszor ölelgetik a kisgyermeke­ket kedves idősebb hozzátarto­zók, ismerősök. Olyankor a gyermekek csodálkozó szemek­kel tekintenek le a magasból, ahová felrepítették őket az erős, szerető karok. Fogalmuk sincs, miről van szó, még hogy a zúzá­jukat, amikor azt sem tudják, mi az. Aztán később tovább erősö­dik az értetlenkedés, hiszen ami­kor a vasárnapi tyúkhúslevesből kihalásszák tányérjukra a máját és zúzáját a szóban forgó barom­finak, akkor végképp teljes lesz a természettudományos káosz. Mert ha megkérdik, hol a májuk, akkor a gondos szülői felvilágo­sítás egyetlen mozdulattal meg­mutatja azt. De a zúzával már bonyolódik a helyzet, mert ugye azt nehéz egy gyermeknek meg­magyarázni, hogy a nagy szere­tetteljes felkiáltásban szereplő zúza olyan dolog, ami az ember­ben nincs is, mégis szívesen be­kebeleznék csupa odaadásból azok a fránya felnőttek. De ahogy telt-múlt az idő, a piaci hírnök is ott lábatlankodott édes­anyja mellett a konyhában, ami­kor a „csirkemadár” boncolása történt, még nem lévén bontott csirke. Akkor, ott a vágódeszkán heverő, egyre több részre vag­dalt baromfi kibelezésénél mu­tatta meg neki anyukája, hogy „ez pedig itt a csirke zúzája”. Nézett is nagyot a cseperedő hírnek, hogy mi van ezen olyan nagyon enni való, amikor kapar­­gatták ki az apró, sárgás kavicso­kat, tisztítván a zúzát. Később aztán, hála a további természet­­tudományos felvilágosításnak, már azt is megtudta, hogy a zúza a belsőségekhez tartozik és en­nek elfogyasztása bensőséges kapcsolatokat sejtet. Hiszen az egészséges növekedést, fejlődést segítőn kínálják nemcsak a be­teg, hanem az egészségtől igen­csak kicsattanó srácoknak is. Mégis addig, amíg csak a leves­ben főve látta, ette, addig fogal­ma sem volt, hogy a későbbi gasztronómiai kalandozások so­rán a pacal, a tüdő, a vese, a máj - a kakasheréről már nem is be­szélve - után belebotlik a zúza­pörkölt kínálta csodás élvezetek­be is. Ehhez persze idő kellett. Mert ahogy a pacalhoz, úgy a zúzapörkölthöz is elég sok idő kell. Nemcsak az elkészítésük­höz, de a beszerzésükhöz is. Bár nagy különbség van a baromfiak sok kicsi zúzájának összegyűjté­séhez szükséges és egy óriási ba­rom százrétű gyomrának ezerfe­lé kaszabolására szükséges idő között. Nem úgy a főzési idő­ben, mert az bizony hosszadal­mas, sok veresbort felemésztő foglalatosság. De a végeredmény megéri a fáradságot, a türelmet. A zúzapörkölthöz adhatunk ga­luskát, ritkábban főtt krumplit, de igazán csigatésztával ajánla­tos. És mire idáig érkezünk az élvezkedésben, már sejthetjük, mire fól hangzik el az „egyem a zúzádat!” hízelkedő össznépi mondás. Mégis, ahogy mondani szokás, nem hagyja békén a kis ördög a hírnök rosszmájúságát. Mégpedig drága anyanyelvünk csodás leleményeit illetően. Ugye a zúza valószínűleg azért kapta elnevezését, mert a sok kis lenyelt apró kaviccsal összezúzza a benyelt zöldet, magvakat meg ki tudja még miféle, baromfinak oly drága étkeket. De az emész­tést elősegítő zúzás nagyon fon­tos technológiai folyamat. Aztán már a többit elvégzik a nedvek­ből kiválasztott savak, lúgok a „belek országútjain”. Laikus eti­mológiai találgatás csak a hírnök részéről, hogy a zúza volt-e elébb vagy a zúzda? Amit azért ötlött ki az emberi találékony­ság, hogy megsemmisítse azt, amire már nincs szüksége, vagy olyan állapotba hozza az anya­got, mintha nem létezett volna. Ezért eljátszhatunk a gondolat­tal, hogy pörköljünk csak oda azoknak a mindenféle zúzdák­nak, ahol a valós vagy vélt iga­­zságú, neves vagy névtelen re­cepteket gyártják, majd meg­semmisítik. Mert lassan elterjed­het a nagy pénzű búcsúban a fegyverektől, hogy „egyem a zúz(d)ádat!” vagy a „zúz(d)apör­­költ udvari ember módra”. Csak legyen, aki megeszi, mondaná a hírnök, de ilyen odapörkölt ét­ket nem tesz az asztalra. T. SZ. E. Fotó: BEGE NÓRA Az ötvenes évek elején az Artista Varietén kívül - kizárólag nyáridényben - még két hasonló műintézet működött a főváros területén: a Népvarieté és a Kis Varieté. Mindkettő a lebontásra ítélt, de akkor még virágzó városligeti vurstliban. A Népvarieté színpadán kiváló artisták és énekesek mellett élvonalbeli színészek is felléptek. A sztárok eljöttek komédiázni a kispénzű ligeti közönség örömére, talán éppen a romantikus miliő, nevezzük ne­vén: a hamisítatlan brezdihangulat volt az, ami kicsalta őket a Városligetbe, hogy megfürdessék lelküket a vurstli forgatagá­ban. Naponta nyolc-tíz előadást tartot­tunk, ami nem semmi! Persze gázsiban sem... Igaz, már kora délután elkezdtük. A másik ligeti varieté, a Kis Varieté desz­káin - eltérően a Népvarietétől - a ka­barészínészek csupán társbérlőként szere­peltek a rendkívül népszerű liliputi főbér­lők mellett. Azon a nyáron, amikor én voltam a két varieté igazgatója, folytono­san ingáztam a két műintézet között. - Milyen ház van? - faggattam Arany Ma­nót, a Népvarieté legendás hírű kikiáltó­ját. - Akkora a siker, hogy az első előadás végén a közönség állva távozott a nézőtér­ről­­ dicsekedett fátyolos hangon, aztán újra szájához emelte kézi mikrofonját, és tovább folytatta hírverő tevékenységét. Arany Manó tudta, mit beszél. Egy alka­lommal az állóhelyen egy pasasnak, mi­közben lelkesen tapsolt, lelopták hátáról a rávetett kabátot... Ennél nagyobb sikerre nem emlékszem. A Kis Varieté kikiáltója, Csokonai Mi­hály valaha jó tollú sportújságíró volt, de a nehéz élet a könnyű műfajba sodorta. Rendkívül sokoldalú ember lévén, kitűnő­en hasznosította magát a művészeti admi­nisztrációban, értett a reklám- és propa­gandához, sok mindenhez értett, csak a ki­kiáltáshoz nem. Jó ég tudja, kinek a fejé­ben született meg a gondolat, hogy­ Csoki (így becéztük) legyen a Kis Varieté kikiál­tója. Ő is érezte, hogy ingoványos posztra állították, ahol csak úgy tud helyt állni, ha nem akarja megváltani a világot. Ez a gya­korlatban azt jelentette, hogy­ esze ágában sem volt versenyezni Arany Manóval, aki már a húszas években recommandeur volt, pedig akkor még Goldfingernek hívták... Csoki eltekintett a cifra frázisoktól, nem viccelt, nem harsogott, hanem rendkívül decensen - némi rezignációval - a kö­vetkező saját termésű szöveget ismételget­te, tíz másodpercenként a mikrofonba: „Élmény, szórakozás a Kis Varieté új mű­sora!” Hallottam már ennél izgalmasabb invitálást is, a liliputi művészek azonban beérték ennyivel, mert a közönség rajong­va­ szerette őket. Kiváltképp a társulat bonvivánját, a mindig elegáns, ragyogóan táncoló, szteppelő Komáromi Istvánt és bájos feleségét, Pötyikét, akik a műsor att­rakciójának számítottak. Csoki pedig bol­dog volt, hogy túlélte a háborút, a társa­dalmi helyzetében beállott változás nem zökkentette ki nyugalmából. Elmondom, miért. Egy elképesztően szerencsés vélet­lennek köszönhette, hogy megúszta a ha­difogságot. Az ostrom utáni napokban, egy romos ház előtt orosz járőrbe ütkö­zött az utcán. Már éppen indulni akartak vele a boldogtalanság felé vezető úton, amikor a félig összelőtt ház falán megpil­lantotta a Kamyóné előadását hirdető színházi plakátot. Rámutatott az író nevé­re, és elővette személyi okmányait. Az orosz tiszt - van Isten! - „készült az anyagból”. - Aktor?! - kiáltott fel örömmel, és ölelgetni kezdte Csokit. Nem kis időb­e került, amíg Csoki meg­magyarázta neki, nem ő írta a darabot, ha­nem leszármazottja a XVIII. századi, híres magyar írónak. Mindez elég volt ahhoz, hogy a tiszt felmentse őt szibériai torná­ból. Csoki egyébként igazat mondott, s bár nem volt vitéz, mint nagynevű elődje, mégis vitézül kivágta magát szorongatott helyzetéből. A Teréz körúti Artista Varietében 1952-ben áttértünk a nonstop műsorokra. Nem a saját jószántunkból jutottunk erre az elhatározásra, hanem áttérítettek ben­nünket. Ez volt pályafutásom leghajszol­­tabb időszaka. A nonstop azt jelentette, hogy kéthetenként (!) új műsort mutat­tunk be. Amikor a premieren felment a függöny, már az íróasztalomon hevert a következő műsor plakátjának nyomdai korrektúrája. Később kiharcoltuk, hogy csak négyhetenként cseréljük a műsort, bár ez is ellentmondott a józan színházi gyakorlatnak. Hiába kelt el minden jegy a pénztárban, a negyedik hét végén „kö­nyörtelenül” sor került az új bemutatóra. Ez az áldatlan állapot személy szerint en­gem is sújtott. 1953 elején került színre - a műsor második részében - a Bodor testvérek, Majláth Júlia és csekélységem első (és utolsó) kisoperettje, a Totón nyert boldogság. Állandóan zsúfolt ház előtt ját­szottuk. Először csapott meg bennünket a siker forró lehellete, nem csoda, ha meg­­részegültünk tőle. A szívünk szakadt meg, amikor a negyedik hét végén le kellett vennünk a műsorról. Mindnyájan éreztük, hogy több van benne, mint négy hét, talán két-három hónapig is elment volna. Az itt látható fénykép a kisoperett szereplőit és boldog szerzőit ábrázolja. A tablót a Bo­dor testvérek „keretezik”, balról jobbra Varga D. József, Tihanyi Magda, középen én, mellettem pedig Nagy Csilla és Kö­­rössy Zoltán domborít. Külön említem az előttünk ülő Dajbukát Ilonát, seregnyi magyar film hajdani főszereplőjét, az elő­adás népszerű sztárvendégét. Engem a darab annyira lenyűgözött, hogy nem untam meg estéről estére vé­gignézni, csak azért, hogy hallhassam, amikor a bonviván a primadonna fülébe énekli örökbecsű versikémet: „Mit szól hozzá, Esztike, velem eleresztik-e...?” Mérhetetlen szerencséje az olvasónak, hogy a dalszöveg többi részét már elfelej­tettem... S­ZILÁGYI GYÖRGY Felmentés szibériai tornából 1993. augusztus 22. Mit mond az írás ? Füzes Mária grafológus segítségével folytatjuk a Kurírhoz „Grafológia” jeligével beküldött levelek írásvizsgálatának közlését. Szakértőnk ma két jeligés levelet elemzett. Jelige: „Vera” Barátságos, rokonszenves, ellentmondást, érthetetlen­­séget nehezen tűrő személy. Kedvességből az engedé­kenység nem jellemző magatartására, jóindulatú, szí­vélyes, a három lépés távolságtartás mellett. Biztonságos körültekintéssel álláspontját, kijelen­tését a legvégsőkig megvédi, tévedését nehezen fo­gadja el. Szigorú, esetenként összeférhetetlenségre hajlamos. Igényes bírálattal, határozottsággal él- és visszautasít. Mondanivalójának csomagolásához, fi­nomkodáshoz az udvariasság keretén kívül nem ért. Kijelentései félreértésre lehetőséget ritkán adnak. Mások véleményére igényt tart. Gondolkodásmódja friss, gyors, mondhatni, slágfertig­­ sokak számára fölösleges kétkedésnek hat. Nehezen befolyásolha­tó, gyakran hajthatatlan, ez a tulajdonsága sokszor teremtett kellemetlen perceket életében. Titoktartá­sa, önzősége diplomatikus magatartásán keresztül nem érezhető, egyszerűséghez szokott, kilétét, ho­vatartozását nem tagadja meg, önértékelése magas. Vigyáz, fölöslegesen sokat magáról, környezetéről ne beszéljen. Tevékeny, néha szeszélyes, hallgatásba burkolódzó magatartása nem engedi kiismerni. Életstílusán, szo­kásain nem változtat. A maga elé kitűzött célok érde­kében elszánt. Logikusan gondolkodik, nem egyolda­lú, praktikus, gyorsan, kapcsol, és kapcsolódik mások gondolatmenetéhez. Érzelmeiben mérsékelt, viselke­dése egyenletes, rendszerető, kritikus. Mindent észre­vesz, a maga jó szándékú, időnként nyersnek érezhető megnyilvánulásaival kritizál. Segítőkészségét nagy odaadással érvényesíti, amiben megtalálható az irányí­tási készség igénye is. Társaságkedvelő,, szellemes. Szeret mindennek megadni a módját. Észirányítás, önuralom, erős aka­rat jellemzi. Igazságérzete fejlett, megbízható, intel­lektuális képességei átlagon felüliek. Takarékos, javaira, értékeire nem különösebb gonddal, de vigyáz. Jelige: „KOS” Kedves Gyöngyi, írásából árad a hűvös tisztelet és ko­molyság. Barátságos magatartása mellett nehéz meg­közelíteni, lelkéhez közel kerülni. Mindennel szembe fenntartásai vannak, alapjában véve derűs, társaság­kedvelő személy. Meglehetősen ambivalens, igényli a társaságot, de csak ha kedve van, érdekei megkívánják. Képességeit, adottságait tekintve átlagos, nem ki­emelkedő, érdeklődő, rendszerező, egyértelműségre törekvő, befelé forduló ember. Magatartása gyakran elutasító, alaptermészete segítőkész, aprólékos, néha kellemetlen. Erősen fojtott indulata támadóan véde­kező magatartásban jut kifejezésre. Nagyon érti a szót csavarni, köntörfalazni, mindig talál kiutat. Az eszén nem lehet túljárni. Közvetlensége nem természetes, befolyásolni sem lehet. Kritikai érzéke fejlett, tárgyilagosságra törekszik, egykedvűségre, elkülönülésre hajlamos. Szerényen meghúzódó, kissé különc természet. A lehetőségeit kihasználja, ha kell, tud küzdeni, merész. Mozgása fesztelen, érdeklődési köre tág, erős az érvényesülési vágya. A külvilággal szembeni bizonytalan érzéseit tartózkodó magatartása is elősegíti. Érzelmeiben gazdag, ösztönélete korlátok közé szorított. Biztonságot akar mutatni, dolgaiba beleszó­lást nem tűr, nehezen dönt és különféleképp viszo­nyul, testében-lelkében nincs harmónia. Erősen féke­zett, visszatartottság jellemzi, akaratában gátolt. Kö­­rülményeskedő természet. Kíváncsisága, hogy mit mond az írás, nem teljes ér­tékű, reméli, van olyan dolog, ami nem érezhető. Anyagi biztonsága és annak a megteremtése na­gyon fontos az ön számára.

Next