Kurír - reggeli kiadás, 1994. november (5. évfolyam, 300-329. szám)

1994-11-16 / 315. szám

1994. november 16. Pandulpho egy napja Pandulpho bíboros, János király ellenlábasa Dóczy Péter szímű­­vésznek álcázva magát, mint ren­desen, azon a keddi napon is hat órakor felkelt. A lakásban még ja­vában aludt színésznő felesége, Román Judit és az ötéves Julcsi. Komótosan felöltözködött, torna­cipőt húzott, megivott egy forró teát és útnak indult. A hatodik ke­rület vakolathomlotta házai sava­nyú szagot árasztottak. Nem volt messze a kocsi. Slusszkulcs, indító, kuplung, gáz. Még kihalt volt a város. Valami zene kéne aláfesté­sül. Mondjuk Mozart, de lehet va­lami jó dzsessz is. A hídhoz érve még ködbe borult a város. Irány a Normafa. A nyak köré sál kerül, futás indul. A fák már ismerősek. A nap hosszú fénycsóvákkal kö­szönti itt-ott a felhők mögül. Jó ez a levegő. Jó ez a csönd. Jó ez a tempó. Pandulpho bíboros, János király ellenlábasa Dóczy Péter színművésznek álcázva magát éli a XX. század végi ember mindenna­pi életét. Mikor hazaér, Julcsi már a ka­kaóját issza. Belelapoz a frissen vá­sárolt Törökfürdőbe, átfutja, ben­ne van-e kedvenc költője, Térey János, majd oviba megy Julcsival. Szereti ezeket a perceket. Julcsi nagy ajándék neki. Örök élmény az a pillanat, amikor ott lehetett a szülőszobában feleségével, Judittal. Az oviból a Kolibri Pince felé veszi az irányt. A másnap esti elő­adást egyeztetné, számba veszi a bútorokat, a plakátokat hiányolja, hiszen Szilágyi Domokos megérne ennyit, legalább ott, ahol előadják. 1975-ben fedezte fel magának Brassóban a kötetét. Azóta hurcol­ja magában, majd tíz évvel ezelőtt Antwerpenben egy hajón Lő­­rinszky Attilával egy,éjszaka meg­mozdult bennük. Úgy lüktetett vers és zene, bőgő és emberi hang, ahogy csak kivételes pillanatokban szokott. Ezzel a műsorral járják az országot most is. Minden előadás külön szülés és születés. Mindig más és más lényegi része türemke­­dik ki az improvizációs zene hatá­sára, csak a mondanivaló ugyanaz. A kényszerleszállópálya-építés. De ezt most hagyjuk. Tehát plakát, asztal rendben. Palást a helyén, hát újra egy kis séta a zegzugos hatodik kerület­ben, otthon néhány írás elolvasása a Törökfürdőből: Ficskó Pál, Du­dás Attila, Zilahy Péter. Talán va­lami ebédféle, egy kis kotyogós kávé. Aztán újra lépcsőn le, indító, slusszkulcs, kuplung, gáz, irány a Kurír. Az újságírónő még faxol egyet, zaklatott kicsit, megnyugtató mo­soly, cuppanós puszi, kuplung, gáz, át a városon. Irány Békéscsa­ba. Talán egy éve ismerik egymást. Az újságírónő egy avantgárd szín­házi előadásban látta először. A Tranz Danz társulatával játszott az Ideiglenes rímben. Arcát kemény fehérre, száját élénk vörösre fes­tette, eszelősen­ erőteljesen ját­szott, és minduntalan azt harsogta: A szeretet veszélyes, édes! A szeretet veszélyes, édes! Meg azt, hogy: Minden csak látszat, minden ember játszhat. Erre biztosan emlékszik az újságírónő. Aztán egyszer a Szi­lágyi-est miatt beszélgettek is. Nagyon jót. Tisztát. Ak­kor úgy bújtak elő belőle a szavak, mint a virág, csak bólintani tudott rájuk az újságírónő. A helyszűke miatt akkor csak rövid információkra fu­totta, de fontos volt az is, mint ahogy fontos ez a mai nap is. Bé­késcsaba. Dürrenmatt János király című darabja, ahová vendégsze­replőnek hívták. Hát gurul az autó. Szórványos beszélgetés folyik arról, hogy mint rendesen, minden reggel hatkor tornacipőt húz, meg a fákról, a napfényről és Julcsiról. És ahogy fut a táj, ahogy az őszi nap itt-ott átvilágítja a fasort, szó kerül a naplementékről is. Fantasztikus vonzalmáról ehhez az égi jelen­séghez, amit mániákusan fotózott, mert a fotó és a film régi szere­lem, akár az irodalom. Micsoda filmeket forgattak barátjával, Pa­­kosz Györggyel super 8-asra. A fotónagyítások most is ott dísze­legnek lakása falán. Egyszer még filmet csinál, biztos benne. Olyan bizonyosság ez, mint az a tudás, amit a piaristáktól tanult. Jeleníts István tanár úr meghatározó volt az életében. Ormán a versek iránti vonzalom. Volt már Hamvas Béla- és Pilinszky János-estje is. Hívő ember, a szó istenkereső értelmé­ben. Számára a hit belső erkölcs­rendszer, amely lényeges pillana­tokban önmagától működik, arra­felé megy, amerre kell. Nincs köze ahhoz, milyen szerepet játszik ép­pen. A mesterségbeli tudáshoz persze nagyon sokat adott Ná­­dasdy Kálmán tanár úr is a főisko­lán, aki azt mondta: keressétek meg a dolgok lényegének zenéjét, a belső ritmust! Ássátok le a gyer­mekkorig, mert ha meglelitek a ritmust, akkor már képessé váltok bármivé átalakulni. És Pandulpho bíboros, János király ellenlábasa Dóczy Péter szí­­művésznek álcázva magát néhány előzés után bal lábát a kuplungon, jobbat a gázon tartva mesél az édesapjáról meg öt testvéréről, és arról a mélységes fájdalomról, ami gyerekként érte, amikor szülei el­váltak, és ők édesapjukkal marad­tak. Aki soha egy rossz szót se, aki végtelen türelemmel, iszonyú erős hittel tudta a sorsát felvállalni. Mert mindig újrakezdjük - mond­ja Szilágyi. - A titkok titka ez, az újrakezdés. Egy kis kitérő, útpadka, nádbú­­torbojt. Julcsi szobájába kellene fiókos polc meg karosszék, de a vásárlás kudarcba fullad. Pandulp­ho bíboros drágának találja az in­donéz csodákat. Gurul az autó, már csak néhány tíz kilométer a cél. Persze az újságírónő is beszél, de erre itt senki nem kíváncsi. Ta­lán Pandulpho bíboros sem, hi­szen jobb lenne bizonyára végig­gondolni a legfontosabb monda­tokat. Mi ez a fecsegés. Meg aztán meg is kell majd borotválkozni, csupa borosta ez a bíboros. Aztán ott, a pillanatnyi csöndben persze, előbújik a darab egyik sarkalatos monológja: Bajban minden király népre vágyik. Mint János. A népben hisz. A népről álmodik. A népet di­cséri. Népszabadságot akar,­ és szociá­lis egyházat, és Istent okol. De ezt az újságírónő még nem tudja. Welcome in Békéscsaba. Gyö­nyörű színház, patinás cukrászda, finom kávé, majd úticsomag le­­pottyantva a színészbüfében, rá­bízva jóságos Simon József segéd­rendezőre, és Dóczy Péter szín­művész Pandulpho bíborosnak, János király ellenlábasának álcázva magát tűzpiros kalapban és palást­ban színre lép. Kemény, ravasz ró­kát alakít, aki mindenáron érvé­nyesíteni szeretné az egyház hatal­mát. Hát ez is ő? Bizony, mondta, csak elfelejtettem, még a Téka-tá­borban angyalt akartak faragni az arcából, s míg készült a szobor, ör­dög lett belőle. Most is ott dísze­leg a sátor tetején. És véres csaták folynak a színpadon. Trónbitorlá­sért, országlásért való küzdelem. Pandulpho bíboros nem tágít, csak magányos pillanataiban lát­szik, hogy éppúgy szenved, mint ellenfelei. Mert Dóczy Péter szín­művésznek éppen ez a célja: azt keresi az emberben, ami jó, csak valamitől nem vesszük észre. Min­denkinek a saját igazát kutatja, mert tudja, a világnak meg kell újulnia a rossz áron is. Ragadozó­ketrecbe zárva élünk - mondja Pandulpho. - Vérszomjas minden, az egyház is az, az én ruhám is vér­től ragacsos. És beborít mindent a piros palást, és hajlong színész, közönség tapsol, Szabó István ren­dező elégedett. Pandulpho bíboros, János ki­rály ellenlábasa Dóczy Péter szín­művésznek álcázva magát a szí­nészbüfében rántott sajtot eszik. Mellette János király, Bregyán Pé­ter ül álruhában. Az újságírónő gyümölcslevet szürcsöl, majd ér­zékeny búcsú, slusszkulcs, indító, kuplung, gáz. Irány Budapest. Szőke István jókat dudorászik, fe­lesége néha vele énekel. Nincs nagy forgalom. A hold tisztán mu­tatja magát, sok a csönd, bár in­kább csacsognunk kéne, el ne aludjon ez a bíboros. Aztán arról beszélnek, hogy nemsokára, no­vember 22-én Pesten is bemutat­ják a darabot a Művész Színház­ban. Mit kellett szervezkedniük ahhoz, hogy azokat a hatalmas díszleteket felhozathassák. És míg surrog a kerék, cikázik a szagga­tott savjelző, beúszik a Szilágyi-est záróakkordja. Ha ember volnék, mondom, ember, szereznék egy talaj­­gyalut, hogy kényelmes leszállópályát építsék eljövendő kényszerleszállók­nak. Éjjel egy óra. ZENTAI MARI Fotó: TULOK ANDRÁS V A WHEREVER PARTICULAR PEOPLE CONGREGATE AMERIKAI MIN 97 FT c_ Ajánlott fogyasztói ár­­­írtékra . A dohányzás káros az egészségre! INTERJÚ 17

Next