Kurír - reggeli kiadás, 1995. március (6. évfolyam, 59-88. szám)

1995-03-12 / 70. szám

1995. március 12. A backstage: a kifutó mögötti világ. Mindaz, ami a színfalak hát­terében történik. Ott, elöl minden hibátlan, jól fésült, tökéletes. A backstage-en, a háttérben, lázas munka folyik, itt még legörbül­nek azok a szájak, amelyek elöl már mosolyognak. Hullámoznak ruhák, kedélyek, hogy néhány lépéssel odébb minden a helyére kerüljön, a ráncok fodrokká simuljanak, reflektorfényes, csillo­­gó-villogó legyen az egész. A kifutó mögött jelen lenni nem min­denkinek adatik meg, pedig hihetetlenül érdekes ez a sajátságos, egészen más dimenziójú tér, a divatbemutatók háttérvilága. A düsseldorfi gép pontosan indul Ferihegy II-ről. Irány a nagy né­met város, de a végcél Essen, Ruhr-vidék. A hajdani nagy ipari centrum, amely már nem éli fénykorát. Elhagyott gyárak, fel­hagyott bányák­ Ide, Essenbe ter­vezték meg Észak-Rajna-Vestfá­­lia tartomány fiatal divattervezői­nek versenyét. És sajátos szenzá­cióként egy magyar csoportot, a The Teamet hívták meg a kore­ográfus Norman Gábor vezetésé­vel, vendégként az eseményre. A The Teammel magyar modellek utaznak a bemutatóra. Néhányan már odakinn vannak, előkészítik a munkát. A 737-esbe izgatottan száll be Rita, a The Team stylistja. Most modellként utazik, a németek úgy döntöttek, nem kell külön stylist. Két ember, a koreográfus és másik asszisztense is el tudja dönteni, kire milyen ruha, cipő kerüljön, milyen frizurát viseljen, jó-e a sminkje. A magas, fekete Rita, nemrég még maga is modell, cigarettáktól re­kedt hangon vezényli a társaságot. Munkájára mindenképpen szüksé­ge van Essenben a csoportnak. A gép fedélzetén kis feltűnést kelt a csoport: csupa magas lány, jóképű fiú. Padszomszé­k Anna­mária: Sudár, szép arcú, hosszú hajú. Nincs 18 éves. Olyan, mint egy igazi jól nevelt úrilány. A mozdulataiban, az arcában, keze formájában van valami arisztokra­tikus. A bemutatón kiderül, a ru­hákat is úgy viseli, mint egy hattyú. Vagy egy királykisasszony. Az ifjú hölgy egyébként éppen helyén van a pályán. A jelen a na­gyon fiataloké. A tiniké. De legin­kább a 14-15 éveseké, akiket for­málni lehet, hajlítgatni, gyerekar­cukat végzet asszonyává vagy kis álmaivá alakítani. Annamária a modelléletkort figyelembe véve nem meghökkentően fiatal, ám nem is közelít a pálya végéhez. Az iskolában magántanuló. Már jegy­zik a nevét. Már hívják, számon tartják. Ám nem lett még belőle elkapatott sztár és csalódott, par­kolópályán lévő csillagocska sem. A gép pontosan landol a düssel­dorfi repülőtéren, hogy aztán buszra szállva Essenbe jusson a csoport. Autóbusz sehol. Türel­metlenül várakozó fogadóbizott­ság sem lesi a kijáratot, vibráló te­lefonok. Rita kideríti, hogy a pon­tosságukról híres, jól szervező né­metek elnézték az érkezést. Csak­­csak megérkezik a jármű. Nyolc szabad ülés tizenegy embernek, így is elérkezünk a célig. A helyszín: mintha egy ipari múzeumban járnánk. Vörös téglá­ból készült épületek, csupa derék­szög, szabályos mértani formák. Egy felhagyott művelésű bánya felszíni épületei sorakoznak szigo­rú rendben egymás mellett, ez vi­gyázza a terepet, az őrnek kutyája van, természetesen német juhász, nem ül be a gazdája mellé a kocsi­ba, külön ebszállító alkotmányt kötnek a Ford mögé, azzal érke­­zik-távozik szolgálatba, szolgálat­ból a segítő alkalmazott. Az üzemcsarnokban már felépí­tették a kifutót. A díszlet a kör­nyező épületeket mintázza. Gá­bor, a koreográfus, Kati, aki jelen­leg mindenes, fogadja az érkező­ket. Fáradt szemek meg annak az érzése, hogy úristen, semmi nincs a helyén, hogy lesz ebből bemuta­tó? Fények - felannyi, mint ígér­ték­­, hangosítás, székek, öltöző, a helyszínen minden más, mint a papírokon. Gábor három napja nem aludt, Kati sem, a három sző­ke grácia, Ildi, Eva, Cseri arra pa­naszkodik, hogy itt folyton esik az eső. Lola mosolyog, a szépséges Krisztina, mint egy makrancos hercegnő, rosszkedve telét éli. Próbálni kell. Gábor rágyújt az aznap ki tudja, hányadik cigarettá­ra, int, és kezdődik a produkció. A lányok, a fiúk most ismerkednek a hellyel, a helyszínnel, az öltözé­kekkel. Egymást ismerik. Adrien. Karcsú és barna és hosszú évek modellkedése a háta mögött. A három szőke lány, Ildi, Eva, Csőri mintha ikrek lennének. Olyan csupa apró csigás, angyar-bün­­gyür frizurát csináltak nekik. Süni, mint a beceneve. Vörös, alig hajsi­­sak. Szép koponyaforma, szép sze­mek. Andi szellőfinomságú, vé­kony lány, hosszú, barna haj, sötét pupilla. Orsi főleg külföldön dol­gozó magyar modell. Olyan, mint egy szép, egészséges, amerikai lány. Karcsú derék, nőies formák, kék szemek, valódi, hosszú, szőke haj. A főiskolás István, aki tininek tűnik vállig érő hajával. Roland, a lendületes, aki minden jelenetnek ritmust ad, mókás orr, vidám ter­mészet. Józsefet alig lehet észre­venni, olyan csendes. Sacha, a né­met fiú, aki alkalmazkodik a cso­porthoz. Iris, a német lány, aki vi­szont előkelő idegenként fön­­m­egy, késik, nagy, ártatlan sze­mekkel bámul, és nem akarja érte­ni, hogy sztárgázsihoz elvárható a pontosság. És Gábor, a valódi fér­fisztár, a barna hajú, barna szemű, pontos, udvarias, intelligens mo­dell, akit külföldön ugyanúgy je­gyeznek, mint idehaza. Nagy a díszlet, nagy a kifutó, újra és újra ismételni kell. Gábor fáradt és türelmes. Katinak sí­rásra áll a szája. Az öltözőben fogy a kóla, egyelőre dugig a hű­tő - a Cola a verseny egyik tá­mogatója. Feltűnik a szőke Su­sanne, ő az esemény fő szervező­je. Fotósok, érdeklődők ülnek le itt-ott a teremben. Nem lehet tudni, aki sörért nyitja hátul a hűtőt, ruhatervező-e vagy egy­szerűen élelmes. A szervezők pizzát hozatnak a modelleknek. Az evés nagyon érdekes. A mo­dellek vigyáznak minden gramm súlyváltozásra. Lehet, hogy na­ponta többször is mérik magukat. A centiméterek, a­ ruhaméretek nem változhatnak. És saláták, gyü­mölcsök, ásványvíz, koplalás, ez az, ami megy. No de amikor próba van! Ilyenkor mintha farkaséh­ség törne ki mindenkin. Jogosan. Ilyenkor többszörös a fizikai és lelki igénybevétel. Talán ezért nem számolgatja próbanapokon senki a kalóriákat. Ami van, azt megeszik, megisszák. Ahogy le­mennek a tourok, ahogy helyére kerül minden ruha, táska az áll­ványokon - ez is Kap dolga már késő estére jár. És minden lány és minden fiú arról beszél, hogy el kéne menni, valahová egy rendeset enni. Ám ahogy közeledik Gelsenkirchen, a kis­város, jó háromnegyed órányira Essentől, már itt a Hotel Swann, a szállás, valahogy mindenki helyben marad. Reggel a hattyúkkal díszített, hangulatos, kis antik szállodai ét­termében ülik körül a lányok, a fiúk az asztalt. Nincs az a mennyiség, ami el ne fogyna a svédasztalról. Dugiszenavicsek készülnek vészhelyzetre, mert már itt is van a busz, a VIP Lan­cia gépkocsik, a járókelők meg­bámulják, milyen fontos embe­reket visznek, vajon hová? A modellek kicsit rá is játszanak a dologra. Nehéz nap elé néznek amúgy. Ez a bemutató napja. A szép, sudár lányoknak nincs frizurájuk. Fejükön törülköző. Fodrászra várnak a gondosan, ala­posan megmosott hajak. Ezekkel a turbánokkal járják le a tourokat. Gábor is beáll. Iris, a barna Iris, aki nagyságrendekkel több pénzt kap, mint a magyar lányok, nincs sehol. A koreográfus helyettesíti. A szünetekben a modellek pénzről beszélnek. A szégyenletesen ala­csony hazai próba-, bemutató- és fotózási díjakról. Aki mellett nem állnak a szülei, akinek nincs barát­ja, szerelme, férje, aki egyedül bé­relne lakást, annak a helyzete le­hetetlen. És szó esik szerelmekről. Meg­talált és elveszett szerelmekről. Van, aki éppen lángol. Másoknál most ért véget egy hosszú kapcso­lat. Ezt az életformát nem lehet egyedül bírni. És mással együtt él­ve is nehezen. Még van egy évem, mondja az egyik lány. Talán kettő, teszi hozzá a másik. Huszonéve­sek. Huszonhárom-huszonnégy esztendős, szépséges leányzók ér­zik súlyosnak ezt a kort. Itt hamar szalad az idő, és jönnek az újak. A tizennégy évesek.­­ Gyantáztatok. Havonta gyantáztatok - osztja meg titkait egy modell a többiekkel. Egy fiú­­modell. Bozontos mellkassal kiáll­ni félmeztelenül a kifutóra ugyanis lehetetlen látvány. Kozmetikusok­ról esik szó. Sztárfodrászokról. Fodrászsztárokról. Hogy itt há­romezer a melír, ott négyezer. És igazán nem mindegy, hogy ki hová jár. Ez sajátosan ktalakult kör. Ugyanazok az arcok bukkannak fel ugyanazokon a helyeken. A magyar modellek felkapott fodrá­szokkal járnak. Legalábbis néme­lyikük. Mert itt nincs akkora sztárvilág, mint Nyugaton. Mint Amerikában. Az, aki ruhabemuta­tókon vesz részt, fodrászmodellke­­dik is, és ahol lehet, megjelenik. Bulikon. Acid partyn. Itt, most, Essenben, az üzem­csarnokban, egyelőre a munka van. Meg hideg. Tudniillik a hát­térben állandóan nyitva hagyott ajtóknál sörbárt építenek az esti fogadásra. Edényeket hoznak, po­harakat. A modellek próbálnak. Időnként pedig ülnek. Jegyzetel­nek. Annyit jegyzetelnek, mint egy szorgos egyetemista a délutáni szemináriumon. Lapok vannak a kezükben. Toll. És a lapok egyre telnek. Ide írják fel a tourokat. A sorrendeket. Hogy ki, hol, mikor jön be, mikor megy ki. A papír na­gyon fontos. De a jó memória még inkább, bár vannak legendá­san felejtő modellek, akik minden tour előtt izgatottan kérdezgetik, mi jön. És mennek, amerre gon­dolják. Amerre vezetik őket. Ez csapatmunka, aki téveszt, az a töb­biek munkáját teszi tönkre. Iris, a német Iris, megérkezik. Jó kétórás késéssel. Újra kell kez­deni a próbát miatta. És most már látszik, hogy alakulnak a dolgok. A nyitójelenetben Eva fantasztikus sellő lesz. Abban a hosszú, szépsé­ges, kék ruhában. És milyen fur­csa, azokban a lehetetlen fajelme­zekben a finom, elegáns Adrien jól érzi magát. Annamária nem szere­ti a magnószalagruhát. A jelmeze­kért pedig mindenki rajong. Csak Kriszta szenved a hatalmas, ab­­roncsos, háromarcú tündérkirály­­nő-holmiban. Lola a tükör előtt nevet. Arcokat vág. Hogy minél természetesebb őslény-krokodilnő legyen, pórázon vezetve a helyes kis krokodilbébit. No és az utca­lányjelenet! Itt mindenki belen­dül. Régóta dolgoznak együtt? - kérdezik a nejlonkabátot, fényes pólókat-nadrágokat tervezők. Hogy ilyen összeszokottak. Min­denki a helyén van. Lola, a fan­tasztikus Lola méteres tűsarkakon egyensúlyoz. Mosolyogva. Csak a többiek tudják, hogy alig négy számmal kisebb a cipő a méreté­nél. Lola „ökölbe szorítja a lábát”. Kibírja. Egy emeletes talpú alkot­mány meg úgy válik ketté, mint egy cápa szája. Más darabot kell keresni helyette. Megérkeznek a fodrászok. Ebédszünet, spagetti, rövid cső­tészta és hat figaró. Göndörítik, böngyölítik a hajakat, fésülnek, csavarnak, nem, nem lehet kiven­ni a hajakból semmit, mert akkor nem állnak úgy a bemutatón, ahogy kell. Sünivel nincs gond. Sisakhaja követi szép feje vonalát. A lányokban él egy hol fellobba­nó, hol elhalványuló vágy. Kopa­szok szeretnének lenni. A gyö­nyörű, nagy szemű, haj nélküli sztár, Sinéad O’Connor miatt örök a kísértés. Süni volt már ko­pasz. Munkát csak a talkshow­­ról ismert tévésztártól kapott, így aztán némileg megnövesztet­te a haját. Akkorára, amekkorára más levágatja. Sinéad száma az egyik tour ze­néje. Persze sajátságosan. Zsolt, a zseniális hangmérnök nem csu­­án átjátssza, át is írja a számo­­­t. Két, tenyérnyi Sony minidisc walkmant használ. Az egyik jó, a másik még jobb. Pontosan el tudja magyarázni, hogy mi miért tökéletes megoldás. Jobb, mond­ja, mint a CD. Nem ugrik a le­mez. Feliratozni,lehet rajta, sor­rendbe állítani. És Zsolt zenét is szerez. Az elmúlt nyár hazai ipar­­művészeti bemutató­ szenzációja, a Textivál főzenéje saját műve. Itt is szerepel a szám. Zsolt fáradha­tatlan, átvesz, rövidít, lassít, gyorsít, feliratoz. Ha pedig más­hol van dolga, hát zsebre vágja a walkmaneket. Százezres értékek. A nézőtéren egyre többen van­nak. Takarítók serénykednek. A backstage-en öltöztetők nyüzsög­nek a lányok és a fiúk körül. A mindig vidám Rolandnak biztató cédulákat írnak fel ruháira a né­met leányzók. Kati alig látszik ki a ruhák közül. Cipőket egyensúlyoz, kiegészítők között keresgél, áll a tervezők kívánságai elé. Ki a hibá­kat keresi, ki hisztisebb, mint egy Naomi Campbell. A legjobb fazo­nok a Raleth kosztümök duó. A legkisebb pontig tökéletesen ki­dolgozott jelmezek megalkotói nagyon eredeti figurák. Egy mini­mális hajú fiatalember, sportosan öltözve, valamint egy leginkább Hamlet, dán királyfi öltözékére emlékeztető holmikat viselő, hul­lámos hajú fiú, rengeteg, fantaszti­kus ezüstgyűrűvel. A két fiatalember már a bemu­tatóra készült. A hosszabb hajú, kunkori orrú cipőt öltött, bár­sonykabátját apró ezüstbilincsek fogják össze, hermelinmintás mű­szőrme béleli. Jobbról balról meg­­köpdösik a végtelenül fáradt, ám ugyanannyira nyugodt koreográ­fust, Gábort, szerencsét kívánva. És jelenetük minden szereplőjé­nek katicabogár formájú csokika­balát adnak át. A nézőtér teljesen megtelt. Mi­niszterek és államtitkárok, elvará­zsolt külsejű művészek néznek fel­felé, a kifutóra. Gábor fülhallgatót helyez a fejére, apró mikrofonon tartja a kapcsolatot Katival. Zene indul. Úsznak befelé a lányok. Gyönyörűek. Szemet festettek maguknak. Szájat. Frizurájuk van. Ér a kék lobbanás. Ildi úgy lépked, mint egy hercegnő. Lola meny­asszonyt, combokat villantó, frivol fehérben. Kriszta tűzmadár. Csőri középkorian pikáns. Félmeztelen, sapkás fiúk lépkednek kétoldalt. És jönnek egymás után a tourok, taps, nevetés. Siker. Díjkiosztás. Susanne a miniszter oldalán. Díje­ső. A nyertesek, többnyire a kon­zervatív holmik tervezői, kétéves használatra autót kapnak. Önálló divatbemutatóra lehetőséget. Meg pénzt. Hetvenezer márkát. Ha a mi tervezőink, fiatal iparművésze­ink összesen kaphatnák meg egyetlen díj értékét, forintban, a nyári kollektív bemutatóra, a Tex­­tiválra! Ha őket támogatná ennyi­re hivatal, szponzor, autós, ital-, kiállításszervező cég... A bemutatónak vége. Bankett. Fogadás. A modellekre várnak az autók, vacsora a Swannban. Szigor IÚ, kalóriákat számlálgató vacsora. És elindulnak az álmok. Sarkis, a Vogue-nak, Elle-nek dolgozó fotós tesztfotózásra hívott néhány lányt. Gábor, a koreográfus meg Kati, az asszisztens Susanne-nal tárgyal a következő évi bemutatóról. A reggel szürke, esős, józan. A fotózást lemondták. Várost nézni indulnak a lányok, vásárolni. Or­solya búcsúzik, Salzburgba tart. Lola Amerikába röppen. Anna­mária Tokióba készül. Peregnek a naptárak lapjai, jövő heti, jövő havi munkák villannak fel. Egy év múlva? Jó lenne, igen, jövőre is itt, Essenben, az NRW-verse­­nyen megint összejönni. Ahol már mindenki bizonyosan tudja, hogy ki az a Norman Gábor, ahol már nem ismeretlen a The Team, ahol az, hogy magyar mo­dell, már fogalom., TÓTH ILDIKÓ Indul a nagy előadás Rolandot öltöztetik a kifutó mögött MAGAZIN 27

Next