Kurír - reggeli kiadás, 1996. február (7. évfolyam, 31-59. szám)

1996-02-04 / 34. szám

G MAGAZIN P­IACI HÍRNÖK Valamikor a Vámház téri Duna-parton hatal­mas dereglyék, bárkák kötöttek ki és ontották magukból a folyó bőséges haltermését. Már amit a magyarok, rácok, szerbek, szászok képe­sek voltak lafogni. És ahogy a korabeli leírások tudtul adják, bizony jól megéltek a halászatból Győrtől Mohácsig nemcsak a halászok, hanem a kereskedők, vendéglősök is. Hiszen akkor még olyan - ma már ritka vagy egyáltalán nem is létező - halakat nevelt a folyó, mint a viza, a tokhal vagy a dunai kecsege, a márna, a csendesebb holt­ágakban az óriási harcsák vagy a szinte már mesébe illő nevű mennyhal. Nem is volt híresebb a mosoni, győri, budai, kömlő­­di, paksi, bajai halételeknél, még a tiszai híres­ségekkel is felvették a versenyt, főleg, hogy a kalocsai őrölt csípős pirospaprika is a folyóhoz közeli földeken termett, és különös, pikáns íze­ket varázsolt a vörösen izzó halászlébe. Aztán a marhákat, amiket az alföldi óriás le­gelőkről hajtottak a nyugati határszélek felé, jócskán megtizedelték a pesti vágóhidakon. Természetes, hogy a ferencvárosi vágóhíd is kö­zel volt a folyóhoz, csakúgy, mint a Vámház téri Nagycsarnokhoz és a ráckevei Kis-Duna partjá­ra telepedett Nagyvásártelephez is. És amikor a marhákat egy jól irányzott homlokütéssel a­ mé­szároslegények megszabadították az életüktől, akkor gyorsan megkönnyebbítették őltelmüket bőrüktől is. Ezeket aztán megint csak a folyó hátán az újpesti, megyeri tímárok cserzőkádjai­ba továbbították. Volt is bűz a környéken, de arra még a büdös sajt, a kvárgli vagy a lágyabb pálpusztai is csak úgy csúszott, ha éppen északi szél fújt, egyenesen a kiskocsmák, szőlőlugasos kisvendéglők, hordós borokat decinként mérő koccintók felé. Ezen vendéglők tűzhelyein fe­jezte be földi létét a marha kispörkölt formájá­ban, de csak az ínyenceknek, hiszen a magyar gyomor inkább a disznót részesítette előnyben minden mással szemben. Még a tejföles csirke-, tyúkpörkölt is olyan asszonyféléknek kijáró étel volt, kivéve talán a jó palócok földjén, ahol ha valami tejföles, túrós, savanykás, akkor már biz­ton számíthatott elismerésre. Igaz, a pesti polgárasszonyok cselédei páro­sával vitték a rántani való csirkét, négyesével a gyönge húsú galambot, de a hízott pulykát, li­bát azt már a legénnyel vitették haza. Volt is bőven baromfi a Nagycsarnokban, hiszen a fi­nom ízlés belopta már magát a polgári kony­hákba, illett franciásan étkezni, kerülni a túl zsí­ros étkeket, még ha összetűzésbe is kerültek a ház urával. Sokszor mégis csak az asszonyi fur­­fang és kitartás győzött, azt kapta a férj, amit még csak fel sem ismert, nem volt a gasztronó­miai ismeretek teljes birtokában, ezért aztán ta­lálgathatott, mi is az a majonéz, a tartár, a besa­­melről már nem is beszélve. Ki is lopakodott estebéd után minden valamire való atyafi a spejzba, hogy egypár karika vastag kolbásszal, erős, ecetes paprikával öblítse le az előkelő hi­degkonyhai készítményeket, mielőtt valamilyen feneséget okozna gyomruknak az a sok sápadt, ömlesztett, édeskés micsoda. Hát még amikor a jóféle erdei gombákat csúfítják el mindenféle töltelékekkel, lelocsolják olyan geremicékkel, amelyektől végképpen elveszíti azt a jó kis er­dei, humuszos illatát, erdőszéli fanyar ízét, így a gombát vagy rántva, de inkább jó paprikásán, pörköltnek ette még a pesti polgár is, lehetőleg galuskával, ha nem szégyellte, kanállal. Volt is felhozatal. A hatalmas standokon óriá­si kupacokban illatozott a csiperke, a szekfű, a tinóra, a róka, az elhízott pöfeteg, a hetyke kucsmagomba. Persze az idő haladtával ezeket már mind tanult bevizsgálók hitelesítették, lát­ták el kézjegyükkel, hogy nincsen köztük gyilkos galóca vagy más, emberre veszélyes fajta. Aki­nek biztos helyről származó, tisztességes, min­den mérgezést kizáróan felülvizsgált, megbízha­tó minőségű gomba kellett, az a Nagycsarnok­­barj mindig talált konyhájának megfelelőt, így alakulgatott a Nagycsarnok nimbusza, amíg végre az újjászületést is megérte, szépen felújították az évszázados falakat, kitágították a tárolókat, zümmögő hűtőtermekben fagyosko­­dik az áru, liftek, szállítószalagok cipekednek nagy mennyiségben. A háziasszonyok, lett lé­gyen kisnyugdíjas vagy nagycsaládos, netán kurrens tengeri hal, japán, kínai fűszereket kaj­tató nagyasszony, bátran állhat a mozgólépcső­re, majd az felrepíti emelkedett magasságokba, ahol mindent, mi szem-szájnak ingere, megkap­hat. Hacsak? No csak, hátrébb az agarakkal meg azzal a fránya bátorsággal. A magasságba emelkedésről nem is szólva. Félelem lengi be a mostanában a Nagycsarnok hangárnyi légterét. Bombariadóra vonulnak ki a tűzszerészei­, vá­sárlókat hajtanak biztonságos helyekre, kofák zárják standjaikat, a hangosbemondó távozásra szólít fel mindenkit. Csikorogva záródnak a vas­ajtók. Feszült várakozás. A tűzszerészek léptei­től visszhangzik a csarnok. Immáron vagy tizen­ötször vonultak ki hiába, mert csak vaklárma volt az ismeretlen telefonáló bejelentése. Mondhatnánk, bomba felfújt. A recept ismerte­tésétől most eltekint a hírnek, nehogy mások is megpróbálkozzanak félelmet, bizonytalanságot kelteni tisztes vásárlók és eladók között s akkor még az is kérdés, hogy ki fizeti a tűzszerészt? T. SZABÓ ERVIN Bombás felfújt fogot a szeretőknek! Még a szabados gondolkodású franciák is megdöbbentek, amikor Francois Mitterrand elnök teme­tésén nemcsak özvegye és két fia jelent meg, hanem eljött barátnő­je, Anne Pingeot és közös szere­lemgyerekük, Mazarine is. Ez az elhunyt végakarata volt. Mi több, Danielle Mitterrand és Anne asszony közösen perelték be a Pa­ris Matchot - mert a bulvárma­gazin közölte az elnökről a halálos ágyon készült fotókat -, valamint az államfő egykori orvosát, aki egy könyvben kiteregette Mitter­rand 14 éves küzdelmét a rák el­len. Azt jelenti-e ez, hogy Anne-t és Mazarine-t is ugyanolyan csa­ládtagnak tekintik, mint a törvé­nyes família képviselőit? Eljön végre az egyenlőség a sokszor rej­tegetett, szégyellt szeretők számá­ra, akik csak a hátsó ajtón közle­kedhettek, és tilos volt nekik részt venni az erkölcsösnek mondott társaság életében? Sokan azt mondják: Mitterrand életművének legfontosabb része nem a nagypolitika, hanem az, hogy intézményesítette a megvál­tozott erkölcsöket. Janine Mos­­suz-Lavau politológus, aki a nők­olitikai szerepével foglalkozik h­angsúlyozza: két család össze­hozása némi modernséget vitt a francia társadalomba, abba a világ­ba, amelyet eddig a képmutatás és a csend irányított.­ A franciák az elmúlt évtized­ben csak „mellékutcának” nevez­ték a szeretőtartást, egy 1941-es amerikai film címe után (amely­ben mellesleg a férfi főszerepet francia színész, Charles Boyer alakította). Holott a házasságtö­résnek, a libertinizmusnak, a ket­tős életnek igencsak nagy és ne­mes, évszázadokra visszanyúló hagyományai vannak az ország­ban, és a félrelépéseket jobban tolerálták, mint például az ame­rikaiak, ahol több neves politi­kusnak tette tönkre karrierjét a hűtlenség, Ted Kennedytől Gary Hartig (most éppen Bill Clintont fenyegeti ez a veszély). Persze az elnéző magatartás Franciaor­szágban is csak a férfiakra vonat­kozott - emlékezzünk csak, mekkora cirkusz lett Anna ki­rályné, XIII. Lajos neje és Bu­ckingham herceg viszonyából... Ma már nem sokan tudják a sze­relem hazájában, hogy ki volt a királyné XIV. Lajos oldalán, de azt minden iskolás gyerek kívül­ről fújja, hogy szeretője, Mme de Maintenon teljesen hatása alatt tartotta a Napkirályt, és az ural­kodó, aki kijelentette: az állam én vagyok, minden döntését vele konzultálta meg. XV. Lajos, aki­től az „utánam az özönvíz” örök­becsű mondás származik, már nem is foglalkozott az állam­ügyekkel, elvégre ott volt neki Mme de Pompadour és Mme de Récamier, akik cselekedtek és ke­gyeket is osztottak helyette. Na­póleon szerelmeit már számta­lanszor megírták, megfilmesítet­ték - érdekes módon senkinek nem jutott eszébe, hogy két fele­sége, Josephine de Beauharnais vagy Mária Lujza filmhősnő le­gyen, ezzel szemben Walewska f­rófijőt, Désirée-t és Paulina orghesét, a császári Vénuszt an­nál inkább piedesztálra állították, olyan színésznőkkel, mint Greta Garbo, Jean Simmons (akit nem­régiben a Hamlet Oféliájaként láthattunk) vagy Gina Lollobri­­gida. Garbo Napóleonja külön­ben szintén Charles Boyer volt. Lajos Fülöp király ellenben hű­séges, monogám hajlamú ember hírében állt, és mint ilyent, unal­masnak tartották alattvalói. Ezzel szemben 1899-ben egy ország könnyezett azon, hogy Félix Faure köztársasági elnök kedvese karjai között lehelte ki a lelkét. Korunk is produkált hasonló eseteket. 1981-ben az elnökvá­lasztási kampányban meglehető­sen sokat piszkálták a hivatalban lévő elnököt, Valéry Giscard d’Es­­taing-t bizonyos zavaros pénz­ügyek miatt, azon azonban még a politikai ellenfelek sem akadtak fenn, amit fél Párizs suttogott: VGE állítólag többször is egy tej­szállító furgonnal furikázta haza hajnalok hajnalán szeretőjét. És lám, az őt kiütő Mitterrand elnök­nek is volt a háttérben „bizalma­sa”, és szerelmüknek szép gyü­mölcse is lett. Vannak persze olya­nok, akik szerint a méltóságteljes­sége, rendíthetetlen nyugalma mi­att csak szfinxnek becézett államfő túlságosan messzire ment kedvese vállalásában, a többség azonban „friss lélegzetnek” tekinti e lépést - talán sokan önös érdekből. Akkor most már törvényes lesz a poligámia Franciaországban? Aligha, véli Marie-Thérèse Gui­­chard újságírónő, aki Az elnök, aki szerette a nőket című könyvé­ben megírta Mitterrand viszonyát a szebbik nemhez az életben és a politikában. - A házasságon kívüli kapcso­latokban éppen az az izgalmas, hogy a felek többnyire titokban csinálják - véli. - Amennyiben „hivatalosan” is lehetne minden­kinek szeretője, kit érdekeljen , GÖBÖLYÖS N. LÁSZLÓ Jelenet a Mellékutca című filmből ­ Meg vagyunk húzatva Nemsokára jó lesz, mehet az egész család fogászatra, a felnőttek is ingyen. Sajnos kormányunk egy darabig megfosztott ben­nünket ettől az élvezettől, és persze nem csak bennünket. Ám ennek vége, újra visszajön valami, amit elvettek tőlü­nk, kis­vártatva indulhatunk hosszú, tömör sorok­ban a fogászatra. Bocs, csak odafelé lesz hosszú, visszafelé viszont tömött. Sőt ha szerencsénk van, gyökértömött, annál többet lehet majd spórolni. Kérdezem is feleségem­től, ehhez mit szól? Pedig állítólag a Bokros majdnem lemondott emiatt, olyan ez neki, mintha a fogát tömnék, esztékaalapon. A nejem kutat az emlékezetében, tényleg, az emberek korábban mennyire szerettek fog­orvoshoz járni, de ezek ott sem­ elvették még ezt az örömöt is. Most aztán törhetik a fejüket, mert a nép illő módon válaszolt, időarányosan csaknem feleannyian temet­tek, gyökereztettek, mint a szép világban. Ezt már ugye Hornék sem bírták tovább elviselni, szeretnék visszacsinálni. És mi lesz, szívem - érdeklődöm -, néhány hé­ten belül visszakapja a fogát mindenki, aki az elmúlt uszkve fél évben spórolásból kihú­zatta? Azt nem tudja a nejem, de abban biztos, hogy én meg vagyok húzatva. Nyilván, mint az autó. Az volt csak iga­zán meghúzatva. Hátha beindul. Nem vol­tam otthon, az asszony mesélte, hogy né­hány szomszéd nekifeszült a kocsinak. Hú­­zatták, vonatták, tolták, mégsem vált önjá­róvá. Pedig nincs sok baja. Amikor legutóbb említést tettem róla, még csak egy lámpa égett pirosan a műszerfalon. A múltkor vi­szont az indításkor az összes kigyulladt. Ez baj, egy nagy baj, bólogattam. Sőt ahogy én nézem, ez sok nagy baj. Hogy melyek azok a bajok, ne kérdezze az asszony, de higgyen nekem, nekem hivatalból értenem kell ezekhez a dolgokhoz, különben egy kukkot sem tudnék szólni férfitársaságban, ha a futballról meg a nőkről elterelődik a szó. Tudniillik akkor következik az autó. Legfő­képp az, amelyik nem megy. Hogy mi óha­ja. A nejemen látszik, hogy erősen gondol­kodik, mikor beszélgettem is valaha valaki­vel autóról. Erre pedig emlékezne, mert biztos jókat röhögött volna azokon a barom­ságokon, amiket én gépjárművekkel kapcso­latban említeni tudnék. Az már igaz, szí­vem, ebben lehet valami, ismerem el, ám felhívom figyelmét, milyen ügyesen tudok hümmögni meg igenezni olyankor, amikor fogalmam sincs, miről beszélgetnek velem. Ő igen, ezt már ő is tapasztalta, meg azt is, amikor azt sem tudom, saját magam mit beszélek, teszi hozzá, nem él nélkü­l. És lás­sam be, egy szemernyit sem értek az autók­hoz­­ se. Mert ugye, reméli, nem próbál­kozom neki elmagyarázni, a kocsi ugyan gyenge pontom, de alig várom, meghibásod­­jék a mosógép, a tűzhely, a gázkonvektor vagy bármi a házban, hogy bebizonyíthas­sam, mennyire értek ezekhez, s főleg a hiba elhárításához, ő úgy látja, hogy inkább az ilyenféle problémák elhárításához van te­hetségem, semmint a megoldásához. Bocsánat, vetem közbe, ez tévedés, leg­feljebb a megoldást nem magamban látom, persze csak e téren. Ez pedig dicséretes önis­meretre és önuralomra mutat. Mert mit csinálna egy meggondolatlan, hebehurgya férfi? Rögtön olajos ruhát öltene, szerszá­mosládáért indulna, de legelébb is az olaj­­szintmérőpálcát venné magához. Azt meg­mártaná a megfelelő helyen, gondosan meg­szemlélné, megállapítaná, van-e olaj vagy nincs. Akár így, akár úgy, látszódna rajta, komoly ember kezében van az autó, hisz ezt a műveletet rendkívül elegánsan el lehet vé­gezni, ugyanakkor egy korábban már meg­felelően bepiszkított ronggyal egyúttal össze is maszatolható a kéz, szerencsésebb esetek­ben az alkat is, hogy rögtön látszik: aki ezt az autót most megvizsgálja, igazi szakértő, és nem fél a munkám sem, hisz nem rest bepiszkolni magát. Rögtön ezután célszerű lenne ugyebár félig behajolni a felnyitott motorháztető alá, de nem ám odahasalni szinte derékszögben, hanem némi távolság­­tartással szemlélni azt, miről fogalmam­ sincs, egy-két csővéget megpiszkálni, ami kicsavarható, kicsavarni, ami becsavarható, becsavarni, meggyőződni ami, minden elég laza-e vagy minden elég feszes-e, aztán megkérni valakit, üljön már be, túráztassa egy kicsit a motort. Ha beindul, fél győze­lem, orbitális mázli esetén teljes. És ha nem? - az asszony arcán őszinte érdeklő­dés. Akkor tekerni kell egyet a törlőrongyon - folytatom -, a tisztábbik felével megdör­­zsölni a kezet, látszódjék, hogy amennyire csak lehet, még a tisztaságra is vigyáz az ember, mert az igazi mester környezetében tisztaság és rend honol. Ezután célszerű le­hetőleg inkább csak könyökkel manőverezve, kissé oldalt fekve behajolni a kocsiba, és jó erősen szemügyre venni a műszerfalat, a bent futó vezetékeket, mindent bekapcsolni és mindent kikapcsolni, amit csak lehet. A nejemen látszik, egyre kíváncsibb, és aztán? Ha még mindig semmi eredmény, meg kell állni az autóm egy-két lépésre, leguggolni, benézni alá, nem lóg-e ott valami, aminek nem kéne, kipufogódob, ilyesmi. Lefeküdni fölösleges, nagyon megfázhat az ember, s le­het, hogy fölöslegesen, mert mégsem ott a baj forrása. Hanem? - a feleségem hang­jában már gúny sincs. Hát akkor, szívem - világosítom fel -, meglehetősen elgondol­kodva ismét a motorházhoz kell baktatni, de nem belenézni, hiszen korábban már alaposan szemügyre vettük, kicsit esetleg csavarhúzóval megkocogtatni ezt-azt, hogy érezzük, biztos nem hiába cipeltük ki a szerszámosládát. És mindeközben meglehe­tősen gondolkodni, hogy lássák, épp most összegezi az ember a tapasztaltakat. S ha ezután sem mozdul az autó? Nos, akkor szívem - felelem könnyedén -, szerelőhöz kell fordulni. Erre nélkülem is rájött volna, közli a feleségem. Persze, válaszolom, miért is ne hihetné ezt? Lám, rávezettem a legjobb megoldásra, anélkül, hogy az előbb vázolt fölösleges tortúrán keresztül kellett volna es­ni. Ilyen okos férje van, bizony. BANYAI GYÖRGY 1996. február 4. Vészhelyzet magyar módra Ne legyünk elégedetlenek, most aztán volt minden, mint a búcsúban, a Vészhelyzet cí­mű sorozat ötödik epizódjában nemcsak a betegekben jártunk térdig, hanem érdekes helyzetekben is, még a vonósok sem kímél­ték magukat. Csak emlékeztetőül: volt bedili­­zett anyuka, infarktusgyanús szélgörcs, be­tegségét elhanyagoló, elfoglalt üzletember, aki tahofónján terelte az osztály elektromos berendezéseit. Volt aztán cserbenhagyásos gázolás téves halottazonosítással, főnök csuklójához bilincselt titkárnő, némi infark­tussal és feleséggel súlyosbítva. Nem ma­radhatott el a téves diagnózis és az ezt köve­tő lelkiismereti válság, szép doktor és szép főnővér viszonya is tovább feszülődött. De legfőképpen volt egy nagyon megszeppent és halálosan fáradt medikus, éppen a meg­szökés előtt egy perccel, amikor már majd­nem feladta a végérvényesen orvossá válást. A nehéz sorsú doktorpalánta előtti tisztelgé­sül hazai medikusokat kérdeztünk: ők mi­lyennek látják egyetemista jelenüket, szak­mai jövőjüket no és a sorozatot. K. V.

Next