Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)
1996-03-24 / 82. szám
Krokodilt is eszik Lendületesen megjelenik, majd könnyed eleganciával eltűnik. Aztán laza mosollyal újra a képernyőn vibrál és csak mondja, mondja, mondja... Fiatalosan dinamikus, olykor derűsen csipkelődő, mégis kedves. Olyannyira, hogy egyik rajongója órákig beszélt róla, pedig még soha nem találkozott vele. Mégis el tudta hitetni, hogy ismeri. Ha valaki képes ilyen érzéseket kicsalogatni a tévé vagy rádió nézőiből, hallgatóiból, akkor nagy kincs birtokában van. Már csak élnie kell vele. Bochkor Gábor, a Koktélbár, a Clipmix, valamint a Danubius Rádió műsorvezetője. - Szerencsére optimista beállítottságú vagyok és erősen hiszek abban, hogy szakmailag el fogom érni azt, amit akarok. - És a magánéletben? Reménykedhetnek a rajongóid, hogy egyszer, talán...? - Tudom, mire célzol. A magánélet egy másik történet. Az életemnek azon a területén inkább a véletlenek irányítottak. Sajnos nem a legjobb irányba. Volt egy komoly, mai napig tartó traumám, de erről nem szeretnék beszélni. A rajongók viszont elvileg reménykedhetnek, mert éppen nincs senkim, se feleségem, se élettársam. Azokkal, akik rajonganak értem, még soha nem tudtam igazi kapcsolatot létesíteni, ők ugyanis nem azt látják bennem, aki valójában vagyok. Néhány együttlét után mindig kiderült, hogy egyfajta sztárt akarnak maguk mellé nap mint nap, és nem engem, akinek, ha van ideje, tévét néz, olykor két órát ázik a kádban, vagy éppen csak beül az autójába és elmegy valamerre. Vagyis nem élek izgalmas, nagyvilági életet, nincsenek fényes, éjszakai partik. Éppen ezért a rajongók csalódnak bennem, mert az elképzelésükhöz képest néha akár unalmasnak is tűnhetek. És fantasztikusan barnának. .. - Végre nyaraltam két hetet a télben. Kubában voltam, majd onnan elmentem Mexikóba és a Bahamákra. Szerelmes vagyok Havannába. Sokaknak nem tetszik, mert kopott, mert úgy néz ki, mintha most ért volna véget valamilyen háború. Nincsenek ablakok a házakon, hullik vakolat. - Ha mindezt így látod, akkor hol a tárgya a szerelemnek? - Bája van annak az országnak. A kubai emberek jókedve egyedülálló. És olyan épületeik vannak, amilyet egyetlen európai országban sem láttam. Csak tudni kell észrevenni azokat. Mindig kimegyek a központból az, úgynevezett gettórészekbe. És imádok beülni olyan kocsmákba, ahol még turista nem járt. - Azt rebesgetik, hogy imádsz enni, bár nem látszik rajtad. - A kaja a gyengém. Valóságos élvezetet jelent számomra egy-egy indiai vagy thaiföldi specialitás. Kubában ettünk krokodilt, Mexikóban pedig csilit. A tequilával variálva most talán túllőttem a célon, mert háborog a gyomrom. De imádom a tengeri herkentyűket, a langusztát, a rákot, a kagylót. Japánban mindezt megkóstoltam nyersen is. És persze lelkesen jegyzetelek, hogy mi az, amit itthon szívesen megpróbálnék saját magam előállítani, ugyanis főzni is szeretek. - Viszonylag fiatalon kerültél ki az akkori NSZK-ba. Ott éltél, ott jártál iskolába. Milyen érzés volt hazajönni úttörőnek? - Valóságos trauma ért. Ugyanis kinn abszolút szabadon neveltek a szüleim, és az iskolában is teljes értékű emberként kezeltek bennünket. Megtanultam vitatkozni, érvelni és szabadon gondolkozni. És ebből a világból átcsöppenni egy visszafogott, uniformizmuson edződött légkörbe! Nem volt könnyű. Adódott is belőle problémám éppen elég. Olyan tudathasadás ez, mint a német foci után látni a magyar futballt, vagy a német politika után rácsodálkozni a magyar politikára. - Vagyis? - Hát amatőrnek és nevetségesnek tűntek. A mai napig hiányolom a magyar parlamenten belül a szórakoztató értéket. Mert ha én 13 évesen végig tudtam nézni a Bundestagot, akkor az jelent valamit, nem? És egyszerűen magával ragadott Helmut Schmidt és Willy Brandt beszéde 13 évesen! Végig figyeltem Genscher fejlődését: hogyan vált egy egészen jelentéktelen paliból egy ország külügyminiszterévé. - Hogy lettél a popzenei élet tolmácsa itthon? A könnyűzenei műsorok vezetése szinte egybeforr a neveddel. - Régen az volt az álmom, hogy majd zenélek. Volt zenekarom is, de aztán ez az őrület elmúlt. A Danubiusnál német hírolvasással kezdtem, mára teljesen önállóan vezetem a Cappuccino műsort, persze kiváló kollégáimmal együtt. Szeretek rádiózni, mert sokkal nagyobb szabadságom van és több a visszajelzés, mint a tévés szerepléseknél. De ez nem azt jelenti, hogy a televíziós munkát nem élvezem, sőt. Szerencsém volt, mert nyaranként a Sió Televízióban együtt dolgozhattam Somogyi G. Györggyel, alias Somával, akivel a barátság mellett egy lezser, laza, szólamondó munkakapcsolatom is kialakult. Ma már minden műsorát én vezetem, sőt időnként a Balaton Televízió műsorvezetőházigazdája is vagyok. - A Koktélbár mennyiben új műsor? - Nem új, csak a struktúrája változott. Tömörítettünk. Élő adás, amelyben fellépő zenekarok, könnyed beszélgetések, kisinterjúk, sztártalálkozók, koncertanyagok váltjáj egymást egészen hajnalig. És persze benne van a Sztáro(c)k. - Beszélgettél már Elton Johnnal, Jon Bon Jovival, Phil Collinsszal, Dr. Albánnal és még sorolhatnám. Irigyellek. Már három éve minden hónapban csinálok legalább egy interjút. De nem egy könnyű műfajom! Hisz 20-25 perced van és futószalagon kerülsz a sztárok közelébe. Amikor intenek, hogy ennyi, akkor vége! Nem mondhatod, hogy jaj, most jutott csak eszembe, szeretném megkérdezni, hogy...! Éppen ezért precízen kell felkészülni. - Kialakulhat-e valamilyen kapcsolat ilyen rövid idő alatt? - Néha előfordul. A Europe énekesével az interjú után elmentünk sörözni, Falcóval pedig, akivel ugye 20 percet terveztünk, háromnegyed óráig beszélgettünk, majd meghívta a stábot magához. - Nos, mit tölthetek? Sört, bon, pezsgőt vagy esetleg whiskyt? - Attól függ, hogy milyen bort, sört, pezsgőt, illetve whiskyt kínálsz. A kedvencem a Jack Daniels és persze a mojito. Ez egy kubai népi koktél. Hemingway kedvenc itala volt. Inkább most ezt kóstoljuk meg, egészségedre! Másként ver a szíve Miközben kuncogva kérdez és csevegve csicsereg, magabiztos pajkossággal csalogatja ki a szót bárkiből. Csisztu Zsuzsa ugyanis 26 évesen már csibészesen profi. Elbizonytalaníthatatlan, de zavarba hozható. Leleményes, mégis meglephető, hiszen olykor naivan rácsodálkozik a dolgokra. És az a leplezetlen nyíltság megszelídítette a férfi riportereken edződött, igen kritikus nézőket is. Talán azért, mert ebben a fene nagy komolyságban még őszinte bírt maradni. A Csisztu-mosoly híres. Akik ismernek, kacarászás, kedélyes vígság nélkül el sem tudnak képzelni. - Pedig ha láttál volna az első képernyőre kerülésemkor! - Láttalak! Fegyelmezett, kicsit félszeg, tétova tekintetű kislány szorongatta kezében a beolvasandó híreket. - Jaj, ne! Szörnyű volt! Soha nem felejtem el. Szinte végig kívülről láttam, figyeltem magam. Azt sem tudtam, mit olvasok, mert az agyamig akkor nem jutott el semmi. Csak arra koncentráltam, hogy minden betűt a lehető legartilailáltabban kiejtsek, és még véletlenül se legyen rajtam semmi kivetnivaló. - A cserfes Csisztu Zsuzsi és a sztoikus higgadtság!? , - Két külön fogalom, ugye? Én világ életemben lebeszéltem a legyet a falról. Szerencsére a képernyőn is hamar túljutottam a kezdeti nehézségeken. - Úgy gondolom, hogy ez alatt a szerkesztő-riponer négy év alatt elénél oda, hogy valóban önmagad adod. - Pedig nekem egészen új és eddig ismeretlen világgal kellett megbarátkoznom, hiszen előtte tizenhét évig versenyszerűen szertornáztam. Valóságos burokban éltem... - Talán éppen ebből a burokból táplálkozik a természetességed és az igényességed. - Meg az otthonomból. Mert a tornászburok mellett ott volt az én mindenre nyitott művész családom. Nálunk a komolyzene, a költészet és a képzőművészet részévé vált a mindennapoknak. Édesanyám azon túl, hogy biztatva és reszketve áll mellettem mind a mai napig, a legnagyobb és legfontosabb kritikusom. Bár megjegyzem, nagyon nehezen viselem a kritikát, mert én valóban mindent megteszek azért, hogy jó munkát adjak ki a kezemből. S ha valami mégsem sikerül, akkor éppen eleget marcangolom magam. - Mégis, hogyan lett egy nemzetközi szintű tornászkislányból riporter hölgy? - Némi televíziós kóstolgatás után mint válogatott tornász kerültem ösztöndíjjal Amerikába. A torna ugyan még nagyon jól ment, de a barcelonai olimpiára nem tudtam kifogástalanul felkészülni, és végül úgy tűnt, nem kerülök be a kiutazó csapatba. Ekkor kaptam egy telefont Vitray Tamás megbízásából, hogy nem vállalnám-e el a szakkommentálást az olimpián. Örömömben felkaptam a telefont, futottam vele három kört, majd belesírtam nevetve, hogy: igen! Ez volt az első sikeres „fellépésem”, és mint,kiderült, életem leghálásabb feladata, amely Ónodi Henriettának is köszönhető, hiszen egy olimpiai aranyéremről tudósítani egyszerűen fantasztikus! - Ezek után visszamentél Amerikába? - Nem, pedig elvégeztem három évet egy amerikai egyetem bölcsészkarán, a nemzetközi kommunikáció és televízió szakon. Szerettem volna ott diplomát szerezni, de ennek az volt a feltétele, hogy még két évig aktívan kellett volna versenyeznem. És a sérüléseim, különösen a komoly térdműtétem után úgy éreztem, hogy nem bírnám végigcsinálni a még hátralevő két esztendőt. Tudomásul kellett vennem, hogy 22 évesen egyszerűen elhasználódott a szervezetem. - Mit csinált a szervezeted? - Az élsportra, az éltornára értettem. Mert ha én még egyszer megsérülök, tudom jól, hogy akkor nem úszom meg egyszerű ujjtöréssel vagy ficammal. És a következménnyel járó lelki gyötrelmeket már nem is említem. - Mi ropog ennyire? Te is hallod? - Ez csak az én bokám, de van még egy-két ilyen ropogós testrészem. - Már énem, mién döntöttél úgy, hogy nem vállalod a rizikót... - De ebben a döntésben óriási szerepet játszott Vitray Tamás, aki ekkor hívott, mondván, szükség lenne valakire, aki a Gyulai István által „elhagyott” sportágakat gondjaiba veszi. - Mit érez egy volt tornász egy tornaverseny tudósítása közben? - A mai napig másként ver a szívem. Amikor látom bevonulni a lányokat egy világversenyen, az egyik szemem sír, mert már nem vagyok köztük, és nevet, mert még mindig a legnagyobb élményt jelenti számomra a torna. Minden rezdülésre oda tudok figyelni. Ismerem a versenyzők lelkivilágát, tudom, mi forog a fejükben egy-egy gyakorlat előtt, alatt és után. És talán ezért sikerül néha a nézőt is megfertőznöm ennek a sportnak a szépségeivel. - A sponon belül is kalandozol. A közelmúltban készítettél interjút Magic Johnsonnal. Az öltöző előtt pillanatok alatt körbevették az emberek. Hogy vett észre az a hatalmas méretű férfi? - Muszáj volt neki, mert a kérdések hetven százalékát én tettem fel. A történet úgy zajlott, hogy aki gyorsabban észlelte, hogy Magic Johnson befejezte a válaszát és elsőként szegezte neki a kérdést, annak válaszolt. Egy őrült versenyfutás volt, hiszen végig nagyon észnél kellett lenni úgy, hogy közben gyors legyél és olyan kérdésekkel bombázd, amelyekre van kedve válaszolni. - Az élet egyéb szépségeire van időd? - Mostanában nagyon lehet a munkám, de remélem, hogy ez nem lesz mindig így. Mert a szakma, a karrier számomra csak akkor jelent értéket, ha van - lesz - hova hazavinnem, ha van kinek eldicsekednem. Az interjúkat készítette: STRAUSZ ÉVA „...ha valami mégsem sikerül, akkor éppen eleget marcangolom magam." Fotó: KASZA JÓZSEF