Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)

1996-03-24 / 82. szám

Krokodilt is eszik Lendületesen megjelenik, majd könnyed eleganciá­val eltűnik. Aztán laza mosollyal újra a képernyőn vibrál és csak mondja, mondja, mondja... Fiatalosan dinamikus, olykor derűsen csipkelődő, mégis ked­ves. Olyannyira, hogy egyik rajongója órákig beszélt róla, pedig még soha nem találkozott vele. Mégis el tudta hitetni, hogy ismeri. Ha valaki képes ilyen ér­zéseket kicsalogatni a tévé vagy rádió nézőiből, hallgatóiból, akkor nagy kincs birtokában van. Már csak élnie kell vele. Bochkor Gábor, a Koktélbár, a Clipmix, valamint a Danubius Rádió műsorvezetője. - Szerencsére optimista beál­lítottságú vagyok és erősen hi­szek abban, hogy szakmailag el fogom érni azt, amit akarok. - És a magánéletben? Re­ménykedhetnek a rajongóid, hogy egyszer, talán...? - Tudom, mire célzol. A magánélet egy másik történet. Az életemnek azon a területén inkább a véletlenek irányítot­tak. Sajnos nem a legjobb irányba. Volt egy komoly, mai napig tartó traumám, de erről nem szeretnék beszélni. A ra­jongók viszont elvileg remény­kedhetnek, mert éppen nincs senkim, se feleségem, se élet­társam. Azokkal, akik rajonga­nak értem, még soha nem tud­tam igazi kapcsolatot létesíte­ni, ők ugyanis nem azt látják bennem, aki valójában vagyok. Néhány együttlét után mindig kiderült, hogy egyfajta sztárt akarnak maguk mellé nap mint nap, és nem engem, akinek, ha van ideje, tévét néz, olykor két órát ázik a kádban, vagy éppen csak beül az autójába és el­megy valamerre. Vagyis nem élek izgalmas, nagyvilági éle­tet, nincsenek fényes, éjszakai partik. Éppen ezért a rajongók csalódnak bennem, mert az el­képzelésükhöz képest néha akár unalmasnak is tűnhetek.­­ És fantasztikusan barná­nak. .. - Végre nyaraltam két he­tet a télben. Kubában voltam, majd onnan elmentem Me­xikóba és a Bahamákra. Sze­relmes vagyok Havannába. Sokaknak nem tetszik, mert kopott, mert úgy néz ki, mint­ha most ért volna véget vala­milyen háború. Nincsenek ablakok a házakon, hullik vakolat. - H­a mindezt így látod, akkor hol a tárgya a szerelemnek? - Bája van annak az ország­nak. A kubai emberek jókedve egyedülálló. És olyan épülete­ik vannak, amilyet egyetlen európai országban sem láttam. Csak tudni kell észrevenni azokat. Mindig kimegyek a központból az, úgynevezett gettórészekbe. És imádok be­ülni olyan kocsmákba, ahol még turista nem járt. - Azt rebesgetik, hogy imádsz enni, bár nem látszik rajtad. - A kaja a gyengém. Való­ságos élvezetet jelent számom­ra egy-egy indiai vagy thaiföldi specialitás. Kubában ettünk krokodilt, Mexikóban pedig csilit. A tequilával variálva most talán túllőttem a célon, mert háborog a gyomrom. De imádom a tengeri herkentyű­ket, a langusztát, a rákot, a­­ kagylót. Japánban mindezt­­ megkóstoltam nyersen is. És persze lelkesen jegyzetelek, hogy mi az, amit itthon szíve­sen megpróbálnék saját ma­gam előállítani, ugyanis főzni is szeretek. - Viszonylag fiatalon kerültél ki az akkori NSZK-ba. Ott éltél, ott jártál iskolába. Milyen érzés volt hazajönni úttörőnek? - Valóságos trauma ért. Ugyanis kinn abszolút szaba­­­don neveltek a szüleim, és az is­kolában is teljes értékű ember­ként kezeltek bennünket. Meg­tanultam vitatkozni, érvelni és szabadon gondolkozni. És eb­ből a világból átcsöppenni egy visszafogott, uniformizmuson edződött légkörbe! Nem volt könnyű. Adódott is belőle problémám éppen elég. Olyan tudathasadás ez, mint a német foci után látni a magyar fut­ballt, vagy a német politika után rácsodálkozni a magyar politikára. - Vagyis? - Hát amatőrnek és nevet­ségesnek tűntek. A mai napig hiányolom a magyar parla­menten belül a szórakoztató értéket. Mert ha én 13 évesen végig tudtam nézni a Bundes­tagot, a­kkor az jelent valamit, nem? És egyszerűen magával ragadott Helmut Schmidt és Willy Brandt beszéde 13 éve­sen! Végig figyeltem Gen­scher fejlődését: hogyan vált egy egészen jelentéktelen pali­ból egy ország külügyminisz­terévé. - Hogy lettél a popzenei élet tolmácsa itthon? A könnyűzenei műsorok vezetése szinte egybeforr a neveddel. - Régen az volt az álmom, hogy majd zenélek. Volt zene­karom is, de aztán ez az őrület elmúlt. A Danubiusnál német hírolvasással kezdtem, mára tel­jesen önállóan vezetem a Cap­puccino műsort, persze kiváló kollégáimmal együtt. Szeretek rádiózni, mert sokkal nagyobb szabadságom van és több a visszajelzés, mint a tévés sze­repléseknél. De ez nem azt je­lenti, hogy a televíziós munkát nem élvezem, sőt. Szerencsém volt, mert nyaranként a Sió Te­levízióban együtt dolgozhattam Somogyi G. Györggyel, alias Somával, akivel a barátság mel­lett egy lezser, laza, szólamon­dó munkakapcsolatom is kiala­kult. Ma már minden műsorát én vezetem, sőt időnként a Ba­laton Televízió műsorvezető­házigazdája is vagyok. - A Koktélbár mennyiben új műsor? - Nem új, csak a struktúrája változott. Tömörítettünk. Élő adás, amelyben fellépő zeneka­rok, könnyed beszélgetések, kisinterjúk, sztártalálkozók, koncertanyagok váltjáj­ egymást egészen hajnalig. És persze benne van a Sztáro(c)k. - Beszélgettél már Elton Johnnal, Jon Bon Jovival, Phil Collinsszal, Dr. Albánnal és még sorolhatnám. Irigyellek.­­ Már három éve minden hónapban csinálok legalább egy interjút. De nem egy könnyű műfaj­om! Hisz 20-25 perced van és futószalagon ke­rülsz a sztárok közelébe. Ami­kor intenek, hogy ennyi, akkor vége! Nem mondhatod, hogy jaj, most jutott csak eszembe, szeretném megkérdezni, hogy...! Éppen ezért precízen kell felkészülni. - Kialakulhat-e valamilyen kapcsolat ilyen rövid idő alatt? - Néha előfordul. A Europe énekesével az interjú után el­mentünk sörözni, Falcóval pe­dig, akivel ugye 20 percet ter­veztünk, háromnegyed óráig beszélgettünk, majd meghívta a stábot magához. - Nos, mit tölthetek? Sört, bon, pezsgőt vagy esetleg whiskyt? - Attól függ, hogy milyen bort, sört, pezsgőt, illetve whiskyt kínálsz. A kedvencem a Jack Daniels és persze a mojito. Ez egy kubai népi koktél. He­mingway kedvenc itala volt. In­kább most ezt kóstoljuk meg, egészségedre! Másként ver a szíve Miközben kuncogva kérdez és csevegve csicsereg, magabiztos pajkossággal csalogatja ki a szót bárkiből. Csisztu Zsuzsa ugyanis 26 évesen már csibésze­­sen profi. Elbizonytalaníthatatlan, de zavarba hozható. Leleményes, mégis meg­lephető, hiszen olykor naivan rácsodálkozik a dolgokra. És az a leplezetlen nyíltság megszelídítette a férfi riportereken edződött, igen kritikus nézőket is. Talán azért, mert ebben a fene nagy komolyságban még őszinte bírt maradni.­ ­ A Csisztu-mosoly híres. Akik is­mernek, kacarászás, kedélyes vígság nélkül el sem tudnak képzelni. - Pedig ha láttál volna az első képernyőre kerülésemkor! - Láttalak! Fegyelmezett, kicsit félszeg, tétova tekintetű kislány szoron­gatta kezében a beolvasandó híreket. - Jaj, ne! Szörnyű volt! Soha nem felejtem el. Szinte végig kí­vülről láttam, figyeltem magam. Azt sem tudtam, mit olvasok, mert az agyamig akkor nem ju­tott el semmi. Csak arra kon­centráltam, hogy minden betűt a lehető legartilailáltabban kiejt­sek, és még véletlenül se legyen rajtam semmi kivetnivaló. - A cserfes Csisztu Zsuzsi és a sztoikus higgadtság!? , - Két külön fogalom, ugye? Én világ életemben lebeszéltem a legyet a falról. Szerencsére a kép­ernyőn is hamar túljutottam a kezdeti nehézségeken. - Úgy gondolom, hogy ez alatt a szerkesztő­-riponer­ négy év alatt elénél oda, hogy valóban önmagad adod. - Pedig nekem egészen új és eddig ismeretlen világgal kellett megbarátkoznom, hiszen előtte tizenhét évig versenyszerűen szertornáztam. Valóságos burok­ban éltem... - Talán éppen ebből a burokból táplálkozik a természetességed és az igényességed. - Meg az otthonomból. Mert a tornászburok mellett ott volt az én mindenre nyitott művész csalá­dom. Nálunk a komolyzene, a köl­tészet és a képzőművészet részévé vált a mindennapoknak. Édes­anyám azon túl, hogy biztatva és reszketve áll mellettem mind a mai napig, a legnagyobb és legfonto­sabb kritikusom. Bár megjegyzem, nagyon nehezen viselem a kritikát, mert én valóban mindent megte­szek azért, hogy jó munkát adjak ki a kezemből. S ha valami még­sem sikerül, akkor éppen eleget marcangolom magam. - Mégis, hogyan lett egy nemzetközi szintű tor­nászkislányból riporter hölgy? - Némi televíziós kóstolgatás után mint vá­logatott tornász kerültem ösztöndíjjal Ameri­kába. A torna ugyan még nagyon jól ment, de a barcelonai olimpiára nem tudtam kifogástala­nul felkészülni, és végül úgy tűnt, nem kerülök be a kiutazó csapatba. Ekkor kaptam egy tele­font Vitray Tamás megbízásából, hogy nem vállalnám-e el a szakkommentálást az olimpi­án. Örömömben felkaptam a telefont, futottam vele három kört, majd belesírtam nevetve, hogy: igen! Ez volt az első sikeres „fellépé­sem”, és mint,kiderült, életem leghálásabb fel­adata, amely Ónodi Henriettának is köszönhe­tő, hiszen egy olimpiai aranyéremről tudósítani egyszerűen fantasztikus! - Ezek után visszamentél Amerikába? - Nem, pedig elvégeztem három évet egy amerikai egyetem bölcsészkarán, a nemzetközi kommunikáció és televízió szakon. Szerettem volna ott diplomát szerezni, de ennek az volt a feltétele, hogy m­ég két évig aktívan kellett volna versenyeznem. És a sérüléseim, különösen a ko­moly térdműtétem után úgy éreztem, hogy nem bírnám végigcsinálni a még hátralevő két esztendőt. Tudomásul kellett vennem, hogy 22 évesen egyszerűen elhasználódott a szervezetem. - Mit csinált a szervezeted? - Az élsportra, az éltornára értettem. Mert ha én még egyszer megsérülök, tudom jól, hogy ak­kor nem úszom meg egyszerű ujjtöréssel vagy fi­cammal. És a következménnyel járó lelki gyötrel­meket már nem is említem. - Mi ropog ennyire? Te is hallod? - Ez csak az én bokám, de van még egy-két ilyen ropogós testrészem. - Már énem, mién döntöttél úgy, hogy nem válla­lod a rizikót... - De ebben a döntésben óriási szerepet játszott Vitray Tamás, aki ekkor hívott, mondván, szükség lenne valakire, aki a Gyulai István által „elhagyott” sportágakat gondjaiba veszi. - Mit érez egy volt tornász egy tornaverseny tudó­sítása közben? - A mai napig másként ver a szívem. Amikor lá­tom bevonulni a lányokat egy világversenyen, az egyik szemem sír, mert már nem vagyok köztük, és nevet, mert még mindig a legnagyobb élményt je­lenti számomra a torna. Minden rezdülésre oda tu­dok figyelni. Ismerem a versenyzők lelkivilágát, tu­dom, mi forog a fejükben egy-egy gyakorlat előtt, alatt és után. És talán ezért sikerül néha a nézőt is megfertőznöm ennek a sportnak a szépségeivel. - A sponon belül is kalandozol. A közelmúltban készítettél interjút Magic Johnsonnal. Az öltöző­ elő­tt pillanatok alatt körbevették az emberek. Hogy vett észre az a hatalmas méretű férfi? - Muszáj volt neki, mert a kérdések hetven szá­zalékát én tettem fel. A történet úgy zajlott, hogy aki gyorsabban észlelte, hogy Magic Johnson befe­jezte a válaszát és elsőként szegezte neki a kérdést, annak válaszolt. Egy őrült versenyfutás volt, hiszen végig nagyon észnél kellett lenni úgy, hogy közben gyors legyél és olyan kérdésekkel bombázd, ame­lyekre van kedve válaszolni. - Az élet egyéb szépségeire van időd? - Mostanában nagyon lehet a munkám, de re­mélem, hogy ez nem lesz mindig így. Mert a szak­ma, a karrier számomra csak akkor jelent értéket, ha van - lesz - hova hazavinnem, ha van kinek eldicsekednem. A­z interjúkat készítette: STRAUSZ ÉVA „...ha valami mégsem sikerül, akkor éppen eleget marcangolom magam." Fotó: KASZA JÓZSEF

Next