Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)

1996-03-24 / 82. szám

6 MAGAZIN 1996. március 24. PIACI HÍRNÖK Csőbe húzott párizsi Fotó: HEGEDŰS ÁKOS Ne tessenek megijedni, szó sincs arról, hogy valamelyik akármelyik zsarnokság elől a híres-hírhedt párizsi csator­na csőszövevényébe mene­kült gallról van szó. Még csak nem is az arrafelé clo- chard-oknak becézett csöve­sek valamelyikéről. Egyálta­lán nem erről szól a fáma, és még attól se ijedjen meg a tisztelt olvasó, hogyha a pá­rizsi feldarabolásával kezdi a hírnök, mert kis hazánkban nem a guillotine nevű szele­telővel dolgozunk. Bár a hasonlóság bizonyos konyhai, mészáros-, élelmi­szer-ipari készülékekkel két­ségtelenül megtévesztő le­het. Azért a mi szakembere­ink inkább a forgó késes, ké­zi vagy gépi előtolásos, a sze­letvastagságot milliméter pontossággal beállítható sze­letelő szerkezeteket részesí­tik előnyben a nehézkes, füg­gőlegesen alternatív mozgást (ki)végző monstrumokkal szemben. Ennek kicsinyített változatát inkább a jóízű, drágán illatozó dohányból csavart szivarok vágására használták a tehetősebb pol­gári körökben. De mára a szivarvágó is lassan múzeumi tárgy lett, hiszen a finom szi­varokat apró szopókákkal látják el, ne kelljen vesződni vagdosásukkal, köpködni' a leázott dohányvéget, „azt a leborult szivarvégét”, ami ki­sebb káromkodást jelez, ha pocakra hull a hamu. Mégis, akkor mitől csőbe húzott a párizsi? Kezdjük azzal, hogy a hó végi takarékoskodás nem en­ged nagy traktákat, drága, többfogásos lakomákat, és a húsvét közeledtekor külön­ben is jó, ha kicsit pihentet­jük gyomrunkat. A böjti sze­lek is feltámadának, hűvösen közelít az április. Jólesik ilyentájt egy kis finom speci­alitás, ami érdekességként szolgálhat az asztalon és vari­ációs lehetőségeivel kielégí- heti a család minden tagjának változékony ízlését. Nézzük, mi is kell hozzá? Mondjuk négy személy részé­re két közepes nagyságú kifli, húszdekányi párizsi, kénye­sebb gyomrúaknak marhából. Kevés, mondjuk öt deka valamilyen füstölt szalonna, kis fej vöröshagyma, két ge- rizd fokhagyma, egy csokor petrus. Sűrűre kevert pala­csintatészta, egytojásos, ke­vés reszelt sajttal megbolon­dítva. Két csomag parajkrém, sajnos még csak mirelitből, de mit csináljunk, ha így tud­juk tavaszi zöldigényünket kielégíteni, téli vitaminvesz­teségeinket pótolni. Azzal kezdjük, hogy a kif­liket egy jól irányzott, bátor vágással kettéhasítjuk. A bel­sejüket kifúrjuk, így egy kifli­ből két csövet kapunk. A kifli puha belsejét ne dobjuk el, a paraj sűrítésére kiváló lesz. A szalonnát apróra vágjuk, és zsírján a lereszelt hagymát, fokhagymát üvegesre dinsz- teljük. A kíméletlenül dobó- kockányira szelt párizsit hoz­záadjuk és picit pirosra süt­jük. Vigyázzunk, olyan hirte­len történik az egész, hogy nem árt a fokozott éberség, nehogy a szerencsétlen pári­zsi méltatlan tűzhalált szen­vedjen. Ezek után a tűzről le­vesszük, hozzákeverjük a fel­aprított petrezselymet, és az egészet a kiflikbe gyömöszöl­jük. Kis darab párizsit még elébb dugóra formáztunk, és azzal eltömjük a kiflicső nyí­lását. Villára feltűzve meg- mártóztatjuk a palacsinta- tészta-fürdőben. Jól lecse­pegtetjük és forró olajban nem túl hirtelen pirospozs­gásra sütjük. A parajkrém mellé adjuk feltétként. És hogy ne érhesse szó a ház elejét, próbálkozzunk meg az egész miskúlancia megfordításával. Azaz kifor­dítom, befordítom, mégis bundás a kifli. De mi rejtőzik titokzatos belsejében, ha a család min­den tagja hiába keresi a pa­rajkrémet, gúvadt szemekkel pásztázva tányérján. No, most csak annyit lát, hogy egy-egy ujjnyi vastag párizsiszeletben, amit nem fosztottunk meg bőrétől, egy-egy sárgán virító tojás tükröződik. Ez a párizsi ko­sár. De hol a paraj? Nos, azt töltöttük bele a kiflibe, amit most fokozot­tabb gondossággal dugaszol­tunk be, nehogy a sütés köz­ben kibuggyanjon. Termé­szetesen ilyenkor még sű­rűbbre főzzük a krémet, és egyáltalán nem fukarkodha­tunk a fokhagymával. Bár­melyik változatát is készítjük el a töltött kifliknek, az biz­tos, hogy csak első látásra fogják a családtagok csőbe húzottnak érezni magukat. De aztán, miként a külön­leges, meglepetéssel szolgáló étek fogy, úgy kerekedhetnek tágra a tekintetek, és hízhat a háziasszony mája. Persze csak úgy képlete­sen, mint mondani szokás, a jó gazda szeme is hizlalja a jószágot. T. SZ. E. INTERAKTÍV gyerekbe Régen rájöttek már, hogy a gyerekek a legjobban azo­kat a játékokat élvezik, amelyek révén kiélhetik fantá­ziájukat, amelyeket ók maguk alakíthatnak kedvük szerint, vagy egyszerűen maguk is belekerülhetnek a játékba. Ez a telismerés adta az alapötletét az első in­teraktív kiállításoknak, amelyek immár nálunk is egyre gyakrabban feltűnnek. Most a Globe Színházban a Pári­zsi Centre de La Villette-ból érkezett e „tárlat” többsé­ge. Az ottani központ vezetőjével, Marie-Christine Her- gault asszonnyal beszélgettünk.- Éppen tíz éve működik már a Centre de La Viliette.- A jelenlegi központ helyén eredetileg vágóhidak voltak. Mi­vel a 60-as évek végén a vágóhi­dakat áttelepítették, maradt egy hatalmas tér, amire ki kellett ta­lálni, valamit. Akkor Amerikában és Észak-Európában már mű­ködtek interaktív tudományos központok, és így jött az ötlet, hogy nálunk is meg kellene pró­bálni. Az alapokat megőriztük, szinte a vágóhidakat öltöztettük új köntösbe. Vannak benne kor­társ képzőművészeti kiállítások, koncerttermek is.- Manapság gyakran elhang­zik, hogy a mai gyerekeknek szinte mindent „szájbarágnak”, mintha az őket körülvevő' világ egy nagy gyorsétkezo" lenne. Fel lehet-e még ébreszteni a kreatív szellemüket?- A Cité des Sciences-ban (a próbálják is ki az ott látottakat. Es nem csupán arról van szó, hogy mechanikusan játsszanak, gombo­kat nyomogassanak. A nagyob­baknak szóló teremben van példá­ul egv részleg, amely a világ nyel­veiről szól. Ez segít abban, hogy kilépjenek a maguk kis környeze­téből és elhelyezzék magukat a vi­lágban. Az a tapasztalatunk, hogy igen hamar beletanulnak ezekbe a játékokba, pillanatok alatt kezde­ményezőkké léphetnek elő. Az in­teraktív kiállítások nem pótolják az iskolát, tulajdonképpen ugya­nolyan „kiegészítők”, mint példá­ul a Eurodisney, de itt nem csu­pán a szórakoztatás a cél.- Lehet-e ez a módszer a jövő a múzeumok számára?- Ez már a jelen.- De a felnőttmúzeumok eseté­ben is?- Igen, és ezt éppen a Centre pik jöjjenek rá: miként lehet in­- Ma már a számítógép szinte nélkülözhetetlen eszközzé vált. Az iskolákban is oktatják, nálunk is. Mi még nem. ebben nőttünk fel. De mi lesz a hagyományos játékokkal?- Szerintem nem kell a ha­gyományos játékokat sem kidob­ni, sem pedig vitrinbe tenni, mert ma is képviselik azokat az értékeket, amelyekért eredetileg létrehozták őket. És hasznos tár­gyak maradhatnak a gyerekek kezében, még akkor is, ha a já­tékszenvedélyek a jövőben más irányúak lesznek. De nem abszo­lutizáljuk a számítógépet sem, eszköznek tekintjük, nem célnak.- Mit ajánl a magyarországi kiállításból a nézőknek?- Van több informatikai játé­kunk, köztük egy olyan, amely egy kicsit sakkszerű afrikai játé­kon alapul. De a fűnyírás is igen izgalmas.- Vándorkiállítást látunk. Ho­vá vezet az anyag útja Magyaror­szág után?- Jelenleg hat különböző té­mával járjuk a világot. Az egyik­kel például Dél-Amerikát. Égy másik, amelynek középpontjában a környezetvédelem áll, éppen Madridban látható. Tavaly öt ilyen kiállítás licencét adtuk el Japánnak. így kell tükörbe rajzolni Tudományok Városában) két ha­talmas termet is gyerekeknek szántunk, az egyiket a 3-5, a má­sikat a 6-12 éveseknek. Az első kor éppen az ébredés kora, ami­kor a gyerek mindent meg akar fogni, mindent szét akar szerelni, ismerkedik a vízzel, a földdel, az állatokkal. A nagyobbaknál, már a tudás megalapozása a cél. És eze­ken a kiállításokon azt kérjük a gyerekektől, hogy ne csak nézzék: bizonyítja, hogy a felnőtteket is rá lehet szoktatni arra, hogy másképp viszonyuljanak a mű­tárgyakhoz. Kicsit lassabban, mint a gyerekeket, mert ők már „jólneveltek”. Persze nem hi­szem, hogy a jövőben lehet majd Goya- vagy Rembrandt- képeket simogatni, de a felnőt­teknek itt vannak a CD-ROM- ok, amelyeket meg kell tanulni kezelni, irányítani, hogy ők ma­- Milyen elképzeléseik vannak a Centre de La Viliette továbbfej­lesztésére?- Az új médiahálózatokat sze­retnénk bevonni, mint az Inter­netet, hogy folyamatos lehessen a kapcsolatunk a világ hasonló jellegű múzeumaival. Legújabb nagy tárlatunkat pedig a legkü­lönbözőbb mértékegységeknek szenteltük, ez év végéig látható., GÖBÖLYÖS N. LÁSZLÓ NAGY VOLT Örvendjünk már picit, örökké csak a sí­rás, rívás, fogak csikorgatása, hogy az országban nem történik semmi, hót una­lom. Pedig nagy hét áll mögöttünk. Nem Tárgyán uramék gyűlésére gondolnék, hogy itt liberális és alliberális férgek rág­ják drága földünk, sőt még dögkeselyűk is lakmároznak. Ami, lássuk be, együtt nem kevés. A beszédből némi szülőzés lett, hogy mondta jó Bubu doktor, vagy nem mondta, és ha nem tnondta, hogyan mondta, minek okából a nyugalmárólhíres kisgazda köve­telte, vetítsék le a beszédét, akkor minden világos lesz. Igaza van, tisztázatlan kérdések, elvar­ratlan szálak sokasodnak, lehetetlen hely­zet, hogy liberális és álliberális férgek egy­szerre csócsikálják a szent humuszt, ezek a férgek nyilván baromira nem kedvelik egymást, kizárt, hogy egyszerre lakmároz- zanak. Úgy lehet ez, mint az üzemi üdü­lőben, van A turnus, B turnus. És akkor a dögkeselyűkről nem szól­tunk. Szóba sem hoznám az egészet, ha ez a „mondta, nem mondta vita ” nem fajult volna odáig, hogy doktor Szekeres nem kapja fel a vizet, hogy ő most baromira szégyenli magát, hogy ide jutott az ország, egyébként megszünteti a jó viszonyt a kis­gazdákkal. Mit mondjak, a szavakra szem nem maradt szárazon. Még ilyet, már az Imi is szégyenli magát, pedig nem szokása. Pedig érte mar csalódás, a veszprémi Vegyipari Egyetem 27 tagú KlSZ-bizottságaba sem választották meg. Sőt akkor sem szégyen­kezett, amikor a humanizmusáról ismert Pap János - megyei párttitkár, félisten - kegyeit kereste, azét a Pap Jánosét, akinek élete legnagyobb sikere az volt, hogy 1956-os múltjáért felakasztatott egy színházi rendezői, aki a légynek sem ár­tott, és doktor Szekeres sok ünnepséget vé­gigasszisztált, és beszélt, ahol sohasem fe­lejtették megemlíteni az ellenforradalmi csőcseléket, a sötétben bujkáló ellenséget, de doktor Szekeres egyszer sem találta azt mondani, hogy Pap elvtárs, ez marhaság, én szégyenlem, hogy a forradalmi élcsapat tagja vagyok, és rettenetes, amiket mi művelünk. De nem untatnám önöket, kit érdekel, hogy rágja földünket a féreg, a dögkese­lyűkkel egyetemlegesen, amikor rettenetes hír jön, Paluska, az MFC Svábhegy Re­hab tartalék kapusa a visszavonulását fontolgatja. Shakespeare sem csepegtethet­né ügyesebben az izgalmakat, mint ez a jelentős egyesületnél történik, már akkor aggódtunk, amikor a védelem tengelye meggyengült, a csupaszív Ganczer Matyi majanem labdarúgó megsérült. Nem volt szokványos seb, vasutascsapattal játszott a Rehab, a pályán ipari vágány húzódott a jobb oldaton, amikor a gárda az ötödik gólt kapta, Matyi megtepte a mellszőrét, ezt nem tűri, itten nincs több futás, és tartotta magát fogadalmához, sarabolt rendesen. No de amikor egy 424-es moz­dony érkezett a jobb szélre, Matyink ki­robbant keresztezni, roncstemetőbe rúgta a mozdonyt, de Matyink térde kimarjuk. Most meg itt van Paluska ügye, hat az ember kevesebbtől is megőrülj ezen még Lindmayer igazolása sem javít. Hanem a Rehabon is túltesz Mirci kandúrunk ügye. A macsák úgy keriilt a képbe, hogy nagyjából befejeződött a lakás felújítása, bágyadtan téglákon, cserepe­ken ültünk, hogy a trebakot még elhord­juk, a helyén lesz a fű. Nyár volt, szélvi­har hordta a szánkba a mészt, néha le­esett a tetőről egy cserép. Koszosán, mocs­kosán pihegett a teraszon a szent család, a gyerek, Kata, nejem, Nokedli, meg én, tiszta idill, és vérszerzó'dést kötünk, éve­kig ide sem ember, sem állat be nem teszi a lábát, legyen nyugtunk végre, és ami­kor ilyen szépen megfogadtitk, megjött a Mirci. A jött persze egy he túlzás, inkább ugrált, bár egyikünk sem Laricsev, meg­számoltuk, a kandúrnak mindössze há­rom lába van, ami, ha nem is kevés bán­tóan, nem is sok. Etessük meg, ajánlotta asszonykám, és ugyan jeleztük, egyszeri a dolog, a macska nem dúlhatja fel életünket, parizert dara­boltunk neki, s amíg a tejet szürcsölgette a cica, nejem kerített valami kosarat, abba valami kispárnát dobott, aztán erélyesen rászólt a macskára, hogy nem bánom, egy estét azért a teraszon tolthetsz. És Mirci beköltözött a kosárba. Néztük, hogyan nyalakodik, gömbölyö- dik, szuszog, titokban sajnáltuk is, hogy mindössze egy éjszakát tölthet a teraszon, de megegyeztünk. Nem bánom, mondta Nokedli, még egy este, de semmivel nem több. A harmadik nap megfogadtuk, esetleg maradhat a kandúr, de a szobába semmi­ben sem költözhet. londjuk ezért kóriilnézhet, a macska kíváncsi állat, abból nincs gond, ha körül­néz, mondtuk a negyedik napon. No jó, picit leülhet a parkettára. A szőnyegre. Egyszer, egyszer, ha otthon vagyunk, esetleg a székre is. A fotelbe. A kedvenc fotelembe. A komódon aludhat, de csak kicsit. Rendben van, mondtuk, feküdjön a tévé tetejére, ha akar, s ha megígéri, hogy nem ’ eatja a lábát a monitor ele. Lem fotytatnám, nyilván később majd a naszágyba költözik, én meg vackolhatok a hallban a lukas gumimatracon, de magyar ember - nem anyakönyvi papírmagyarról szólnék - ne legyen irigy. Hanem ez a remek Mirci éjjelente saj­nos kijár, tépett füllel, szétmart orral visszajön, hogy reggelente, amikor megpil­lantjuk, csodálhassuk, a macskánkon több a seb, mint Bem apón a piski csata után, pe­dig ójsem kímélte magát. És addig járt ki a kandúr, hogy hét ele­jén különböző dudorok nőjenek Mircin, ká­bé akkorák, mint a feje, hogy újságolhas­suk, lehet, hogy három lába van, de leg­alább két feje, és ez jó. Hanem a család indokolatlanul aggódni kezd. Pánik tör ki, csak jómagam bírom a feszültséget. Nem mondom, eleinte fel-alá rohangálok, hogy jaj, istenem, jaj, istenem, de jófajta sörök nyílnak, kezdem optimis­tán nezni a dolgokat. A nyolcadik sör után különféle doktoro­kat hívok, hogy oyüjjenek, nagy a baj, a Mirfit műteni kell. És különféle műtőket készítek fel, hogy talán jobb, ha ott javítják meg a cicust. De ne higgyék, elérek ezzel bármit, Mininek több esze van, mint részeges pre- látusnak, lehallgatókészüléke lehet vagy mi, de pontosan tudja, mettől meddig ül nálunk a doki; hogy eddig vártam, haza­érjen a macsák, tovább nem várok. De amikor elmegy, Mirci nem ám, hogy mamlasz módon besettenkedne en­ni, egy frászt, megvárja, míg az összes állatgyógyító összepakolja a cuccait, be­zár és hazamegy, na akkor tér meg a Mirci, bevacsorál, gondosan kikaparja a sebét, hogy kicsit összekenje magát, a ko­módot, a falat. És azt hinnénk, nyafogni kezd, esetleg végre megpihen, de nem, tavasz van, sebes nyakkal kiugrói, és ha a dürrögésből követ­keztetni lehet, teszi kint a dolgát. Mondom, nagy hét volt. GUBA ZOLTÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék