Kurír - reggeli kiadás, 1997. április (8. évfolyam, 88-117. szám)

1997-04-01 / 88. szám

1997. április 1. ÁPRILIS ELSEJEI ÁLHÍRÜNK: A NYULAKAT MEGMENTIK, UGYE? ________________­____­_____________________________________________________________________________________________________________ Róma, 1997. ^rcms^ elt4nUt életükből lehet, hogy nem ima. Angelis D^ ° k­ a húsvéti nyúl beadvánnyal fordult, 5 A­ pedig tájt « aprt Km­an szenved»«*. A *« Olaszország! Bad*a‘ S­SS^SSSSR­”*“ S­SSS­!­^s»3sn­s sr,s»r—“ Rome mocz 120ai A legjobb rendező az élet. Most például egymás mellé helyezte húsvét ünnepét és április 1-jét. Bolondító álhírünkben nekünk már csak kom­binálni kellett e kettőt, felemelni a telefonkagy­lót, beolvasni elmeszületi tényünket a kiszemelt áldozatnak, s begyűjteni a válaszokat... Csintalan Sándor (MSZP): Sok szabadideje lehet annak a püspöknek, hogy ilyeneket talál ki... Szerintem a kengurunak vagy a pingvinnek ugyanúgy joga van az élethez, mint a nyúlnak, nem? Nincs olyan élőlény, amelyet legitim mó­don le lehetne gyilkolni! Az sem jó, ha a kivá­lasztott állat nagy testű. Gondoljon csak a bálná­ra vagy az elefántra! Valakinek akkor is megéri feltálalni őket. Mitől lesz jobb, ha csak a gazda­gok eszik mondjuk húsvétkor a bálnahúst?! Szabó Lukács (MIÉP): Szerintem egy olyan régi, hagyományos szimbólumot, mint a húsvéti nyúl, nem lehet csak úgy elfelejteni. Én amellett vagyok, hogy maradjon minden a régiben. A pingvin vagy a kenguru kissé mor­bid lenne. Szabó Iván (MDNP): Elég elképesztő ez a hír. Én nem hinném, hogy húsvét hétfőjén, il­letve utána több nyúl lenne kitéve kínzásnak, mint hétköznapokon. Bár azt is nehéz elbírál­ni, hogy a nyulak mit gondolnak, miközben a kisgyerekek kergetik őket... Egy biztos: a népszokásokat nem könnyű megtörni. Aki pe­dig a gyermeklélektant ismeri, az tudja, hogy a kicsinyek jobban rajonganak a kézzelfogható, eleven élőlényekért, mint a csupán hírből is­mert állatokért. El tudom képzelni, hogy olyan helyeken, ahol nincs nyúl, elfogadottab­bá válik a kenguru. No de hogy az egész vilá­gon... A jelenleginél sokkal nagyobb kínzás lenne, ha most hirtelen tömegesen szállítanák mindenhová őket. Isépy Tamás (KDNP): Megdöbbent­ő fel­vetés, de legyen... Őszintén szólva én „nyúl és minden más állat”-párti vagyok. Az állatok emberi jogait messzemenően támogatom. Azt viszont nehezen tudnám elképzelni, ha elefánt váltaná fel a nyulat és bárányt, a hagyományos húsvéti jelképeket. Ám ha egy állat jelképpé lesz, az nem jelenti azt, hogy le is mészárol­hatják őket. Morvai Ferenc (FKGP): Nem értek egyet a bíboros úr javaslatával, mert ebben az esetben egy régi hagyományról van szó. A hagyományt pedig úgy kell tisztelni, mint a múltunkat. Ha a múltunkat megváltoztatjuk, akkor ugyanis a jö­vőnket kérdőjelezzük meg. Fábry Sándor (dizájner): Azzal, hogy hús­vét után ne öljük halomra a nyuszikat, egyetér­tek. Amúgy szerintem a csokinyulak eddig re­mekül beváltak. A pingvin jelölését kifejezetten humorosnak tartom, de ha már kritérium a nagy testtömeg, nyugodtan csatasorba állíthat­nánk az elefántot, a tapírt vagy az orrszarvút is. Persze a legjobb valamilyen kipusztult fajta len­ne, mondjuk jöhetnének például a húsvéti ba­rátságos progresszív dinók. Azokat valóban nem tudnánk megenni. Zalatnay Sarolta (énekesnő, állatvédő): Szerintem nem az állat fajtája vagy nagysága a lényeg, hanem az, hogy egyiket se lehessen le­gyilkolni. Inkább a szokást kéne kicsit átformál­ni. Hogy az emberek ne dobják ki a megunt nyulakat, hanem vigyék el mondjuk egy állat­menhelyre. De ha ez rövid távon nem megold­ható, akkor én támogatnám a dinók ötletét. Amúgy is imádtam őket a Jurassic Parkban, az E. T.-t is szerettem... Vagyis mindent, ami nem elérhető, de emberi. D. T.-K. B. No persze, a gazdagok ezután elefántot vágnának... (Kurír-montázs) a A férfi későn ébredt. Elég volt egy pillantást vetnie az ébresztésért felelős rádió villódzó számlapjára, hogy tudja: alig húsz perce ma­radt, hogy elérje a Budapestre induló buszt. Kapkodva öltözködött, majd kivágtatott a konyhába és kinyitotta a hűtőszekrényt. A tartal­ma láttán akaratlanul is fintorgott. Választhatott a sonka meg a főtt tojás között. Hát persze: húsvéthétfő van. Csak ő olyan lökött, hogy elvállalta, ma is bemegy dolgozni. Az első, keze ügyébe eső nejlonzacskóba beletett néhány sonkát, szelt hozzá egy karéj kenyeret, felkapta az ágy mellől az este lerakott könyvet, néhány előző napi újságot - a degeszre tömött táskát már a lépcsőházban csatolta be. Az utcán szikrázó napsütés fogadta. Lassan kocogni kezdett a buszmegálló felé, ám egy idő után megmagyarázhatatlan, rossz ér­zés foga el. Lassítania kellett, hogy rájöjjön a magyarázatára. A házról házra járó locsolók pillantása zavarta. Szinte valamennyi öl­tönyben volt, ő meg csak farmerdzsekiben... Mégis, ahogy végigmér­ték, szinte sütött a szemükből az irigység. Időbe tellett, amíg a férfi megértette, mi bántja őket. Ám ekkor akaratlanul is elvigyorodott, kihúzta magát. Kezében a dagadt táska pedig a csupán néhány tojást rejtő sovány nejlonszatyrokkal szemben tovább hirdette a talpraesettebb gazda di­cséretét. DIÁN TAMÁS 1. A LEGFONTOSABB A VAGYON Új attitűd alakult ki szemléle­tünkben. Mindenki ellenség, s a legjobb, ha nem bízunk senkiben. Még a barátainkban, a családtag­jainkban és a házastársunkban sem. Ezt a nézetet pedig hisszük, mint valami tízparancsolatot. Ezt a Központi Statisztikai Hivatal adatai is jól mutatják, ugyanis tavaly már minden második házasság válással végződött. A felmérések szerint a jelenségben nagy szerepet játszik a rendszerváltás. Az em­berek ezekben a talán túlzottan is telje­sítménykövetelő kilencvenes években egymással versengenek, mindenki po­tenciális ellenfél. Jellemző erre az idő­szakra, hogy évről évre mind kevesebben kötnek házasságot, tavaly mintegy 5­5 ez­ren, akik pedig mégis rászánják magukat, egyre inkább kivárják az alkalmat. A nők legtöbbje a boldogító igen kimondása­kor már betöltötte a 25. évét, míg a fér­fiak nagy részét 28 éves kora előtt nem lehet az oltár elé vezetni. Sok fiatal pár­nál fordul elő, hogy házasságkötéskor már van gyermekük. De az alaposnak tű­nő megfontoltság csupán látszat. Az el­múlt évben a 24-29 évesek között több mint ötezren váltak el egymástól. Ugyanis a fiataloknak egyszerűen nincs idejük és türelmük egymás alapos megis­merésére, a munkahelyen való megfele­lés és a boldog családi élethez való eg­zisztencia megteremtése köti le az ener­giájukat. Az eltorzult értékrend abban is alaposan megmutatkozik, hogy a válófél­ben lévők ritkábban vitatkoznak azon, hogy gyermekükkel a továbbiakban mi legyen. Viszont az anyagi javakért akár évekig is képesek harcolni. De a KSH adatai szerint a legtöbb válás mégis a 40-49 évesek között van. Tavaly hatezer körül volt azoknak a száma, akik felbontották házasságukat. Talán nem meg­lepő, hogy a válások jelentős többségét eb­ben a korban a férfiak kezdeményezik. A legfőbb gondot a megöregedett házastár­sukkal szembeni elhidegülés jelenti, vala­mint a fiatalabb nők iránti vonzalom és bi­zonyítási vágy. Ilyenkor a férfit már nem tartja vissza a gyermek sem. Ugyanis az éveken át tartó, mindennapi hajsza és a csa­lád iránti örökös felelősség után számukra kész megújulás egy fiatal nővel való kapcso­lat vagy ami mostanában egyre gyakoribb, egy újabb, sokat ígérő házasság. N. E. ITTHON 3 , TÓTH : Albánia, közelről Albánia hajdan egy könyv volt. A szkipetárok földjén, ez volt a címe, és olyan nagyon egzotikusnak tűnt a hely, mintha azt mondanánk, hogy Timbuktu, Ne­pál, Ceylon. Hegyek között éltek és lőttek ezek a szkipetárok. Jó régi puskákkal. Később Albánia az ol­csó dobozos szardíniák meg a még olcsóbb konzerv­­kagylók országa lett. Azt, hogy ebben az országban bunkerek tízezrei vannak, hogy széles utakon, nagy tereken vonul fel a nép, együtemű tapsra, egy vezért éltetve, évtizedekig, miközben Európában - keleten is - mindez már a múlté, tudjuk. Néha képeket láttunk az országról, a kanyargós, keskeny hegyi utakról, ahol szamarak közlekedtek, és csodálatos, ezüsthomokos kék öblökbe lehetett lelát­ni, a partokat hosszan kísérő tengerre, meg kis, kö­­zépkorian ómódi városkákra. Albániában gyönyörűek a hegyek, az öblök, a tenger, ezt bizonygatta az a ke­vés ember, aki arra járt. Hát igen, a természeti szép­ségeket csak nagyon komoly, kitartó munkával és sok pénzzel lehet tönkretenni. Albánia szegény ország. Abban az időben, amikor már nyíltak a határok, amikor kelet is nyugat akart lenni, az albánok is meg­indultak. Előbb hajókon, kocsikon célozták meg a délnyugatot, aztán elhajtottak, akiket kellett, új veze­tőket választottak, és megkezdődött náluk egy furcsa, felemás átalakulás. Szétosztották a nagyon keveset, tönkrementek eközben gyárak, gépek, földek. Elin­dult egyfajta őskapitalizmus, kis banánt, kis csokolá­dét, kis coke-ot árult, akinek küldtek a Nyugat-Euró­­pába távozott rokonok. Egy kicsit a turizmus is beindult. Respublica Squiptar - ezt pecsételték az útlevelébe annak, aki ví­zumot váltott, nekiindult a nagy kalandnak. Albánia szép volt, tényleg szép, az emberek meg kíváncsiak, bizakodók, gyűjtöttek egy kis tőkét, és remélték, hogy lesz kereskedelem, vendéglátás, turizmus. Ezt a keveset vették el az albánoktól. Pilótajáték, kezdetben szolidabb tiltakozások, majd lövöldöző fel­nőttek, aztán kisfiúk, leállni nem akaró vidékek, ha­lottak, újra hajókon menekülők, akik közül legutóbb ki tudja, hány nő, hány gyerek merült el örökre a ten­gerben. Európa meg a világ megint későn ébred. Lépni ké­ne, rendet tartani, egyáltalán, teremteni, erről folyik a szó. Lehet, mi is megyünk, egyelőre csak beszélünk róla, lecsendesíteni Albániát. Ahol már sem kagyló, sem szardínia, sem turizmus, csak a szkipetárok. Fegyverrel. Még az egészen kicsi gyerekek is ILDIKÓ . Oltári lángtenger Húsvétvasárnap hajnalán 5 óra 52 perckor érke­zett a riasztás a mátészalkai tűzoltóságra, ég a ko­­csordi református templom. Mindössze hat perc telt el, és a szirénázó járművek már a helyszínen voltak, ám hiába dolgoztak a tűzoltók négy és fél órán keresztül életük kockáztatásával, csak a 25 méter magas tornyot és a harangot tudták meg­menteni, a 134 esztendős templom a lángok mar­talékává vált. A tűz okáról pillanatnyilag semmit nem tudni, az azonban bizonyos, hogy bár nem volt vihar az ominózus éjszakán, a falubeliek fur­csa jelenségekre figyeltek fel. Sok kocsordi polgár egybehangzó állítása szerint többször is villámlott, s akadt, akinél bekapcsolt a televízió, miközben a háziak aludtak. A húsvéthétfői istentiszteletet a művelődési házban, illetve a két épen maradt ima­teremben tartották meg, itt zsúfolódott össze több mint háromszáz hívő. A kocsordi református lelkész, Bányai Zoltán fe­lesége szerint a falu lakosságát vallástól függetle­nül megdöbbentette a tűzeset, s nagy összefo­gásra lesz szükség, ha helyre akarják állítani a templomot. „Csodálatosan dolgoztak a tűzoltók, ezeknek a rendkívüli embereknek köszönhető, hogy a torony megmenekült. Szív és lélek nélkül semmit nem lehet csinálni, és ez az ő munkájukra különösen igaz” - mondta a lelkész neje, B. A.

Next