LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 1. évfolyam (1974)

1974 / 2. szám - MŰHELY - GYERGYAI ALBERT: Ambrus Zoltán: A fületlen ember

megkínzott, minden állásból kikopott Defoe egyébként józan, tisztességes, "reális", nem is oly rosszhiszemű, nem is rosszindulatú kiadóját, adja ki, némi előleggel, új regényét, a Robinsont, már azért is, mert szüksége van pár nyomorult garas­ra, két beteg fia orvosságának mielőbbi kiváltásáért. Mr. Taylor előbb megtagadja Defoe siralmas kérését, részben mert az írónak nincs jó politikai híre, nem tartozik semmiféle párthoz, se nem tory, se nem whigh, részben mert nem hisz az egykori pamfletista regényírói tehetségében. De mikor a kincstárnok, akit némileg megin­dított Defoe feleségének és mind a hat gyermekének a kincstári hivatalban való siránkozása s aki nem is szánalomból, inkább hogy többé sose lássa az egykori vám­tisztet, a vámhivatal örökös és rettegett "leplezőjét", ráveszi Taylort, szabadítsa meg mind a síró feleségtől, mind a kényelmetlen hivatalnoktól, a hiú és lojális Taylor el sem olvassa a regényt a szerződést köt Deore-val, tíz font sterling ellené­ben, a könyv, vagyis a Robinson Crusoe egyszer és mindenkori tulajdonáért. Ennyi az egész történet, nem is történet, több mint történet, az írók és az írás­művek több ezer éves kalandsorában. Már m­ost mit tett Ambrus, hogy műremekké avassa ezt az olyan mindennapi s jelentéktelen epizódot? Az élmény eredetét már ismerjük - viszont milyen művészi eszközökkel él az író, hogy egy regény megje­lenésének vázlatos körülményeiből, egy régi, talán ifjúkori és mindenképp naiv ol­vasmányélményből, egy ilyen eleven, tanulságos és sugárzóan groteszk kis példáza­tot fakasszon? Az elbeszélés négy fejezete négy dialógusra központosítható. Az első­ben a kiadó könyvesboltjában, főképpen a pénztárosnő beszélget a segéddel: arról az íróról beszélgetnek, aki az éjjeli munkától s a kiadásra való várakozástól elgyö­törve, ott bóbiskol a közelükben, álmok és víziók sötétjében, térdén egy nagy csomag kézirattal - s tőlük tudjuk meg, nyitányképpen, hogy a várakozó nem más, mint a hírhedt, izgága két fülétől büntetésből megfosztott közíró, Daniel Defoe, aki annyi pénzbírság, pellengér és fogság után, regényírással próbálja meg keresni a kenyerét. S ugyancsak itt, a boltban hallunk a kor divatos műfajáról, mégpedig az oly könyv­ről, "amelyben sok a kaland, nem csupán szárazon, hanem vízen is. " A második jelenetben, amely az elbeszélés csúcsa (terjedelemben is tíz lap, az előző fejezet hat, az utána következők négy és három lapjához képest), az író és a kiadó párbe­szédéből derül ki, hogy új regénye témáját Defoe egy szökött és részeges matróz "tömérdek hazugságából" merítette, már pedig mi lehet unalmasabb,­­ így a műér­tő Taylor - mint ötödfél év magánya egy távoli sziget vadonában, annál is inkább, mert Defoe-nak, legalább is a kiadó szerint, nincs tehetsége sem a regény-, sem a kalandregényíráshoz. S hiába érvel az író, hogy regénye valami új s egészen más, mint a ma olyan kapós kalandregények, hiába hivatkozik nyomorára, gyötrelmes kimerültségére, kudarcai egész sorára, s az ellene szórt rágalmak ellentmondásaira és képtelenségére s hiába tárja fel ugyanakkor égő igazságszeretetét, elkeseredett harcait a haladásért és a szabadságért, a kiadó érzéketlen marad mind az erkölcsi, mind az irodalmi, mind a személyes érvekkel szemben s Defoe-nak minden szerző­dés és előleg nélkül kell távoznia. Ez a párbeszéd - a mű gerince - már csak azért is oly meggyőző, mivel valóban párbeszéd, mindegyik meghallgatja a másikat, az auditatur et altera pars oly magától értetődő s oly ritkán követett elve szerint, mind­egyik mintegy továbbszövi ellenfele érvelését s jóhiszeműen védelmezni a maga vélt vagy biztos igazát (a kiadó éppúgy, mint az író, persze a maga földönjáró, jó­zan és üzleti logikájával, míg Defoe hiába hadakozik minden kor minden művészé­nek hol érzelmi, hol értelmi fegyvereivel) - mintha már-már, akár Platonnál, nem 9. L itératura I. /2. 129

Next