LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 7. évfolyam (1980)

1980 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - REISINGER JÁNOS: Irodalmi gondolkodásunk a századfordulón (Horváth János és Babits Mihály)

telményt, mint kortársuk, Eliot, aki kategorikusan kijelentette, hogy „csak azokat a kritikusokat érdemes elolvasni, akik maguk is alkotnak és jól alkotnak abban a művészeti ágban, amelyről beszélnek".3 . Mindazáltal irodalomértésüket mélyen átitatta a 19. századi pozitivizmus öröksége. Az, melyből végül is kiemelkedtek, a működésük lényegeként fölállított „tisztán irodalom-elvi értékeléssel" (Horváth). De pályájuk elején egy ideig annak a tudományok rangsoráról vallott elképzelését dédelgették. Horváth 1905-ös Fizuéert-tanulmányában érintette, Babits 1910—11-ben került közel hozzá. Eszerint a comte-i, renani tan szerint az irodalom (a művészet) nem több dokumentumnál, melynek nincs is más föladata, mint hogy építőköve­ket gyűjtsön meglátásaival az élet egészét értelmező pozitív filozófiának. S az irodalomtörté­netnek csupán tudatosítania kellene azt, amit tárgya, az irodalom kibányászott. Flaubert-t is megérintette e tan, hiszen „mélyreható elemzéseiben" azért munkálkodik együtt művész és tudós, mert számít rá - kommentálja mély beleérzéssel Horváth -, hogy a hangya szorgalmá­val gyűjtött „temérdek részletet, a kétségtelenül biztos adatot" egy boldogabb kor majd „összegzi és kivonja belőle a világra szóló velőt, azt az általános érvényű filozófiát, melyről Comte Ágost és Renan álmodoztak."3­7 Babits még közelállóbbként igenelte ezt. Tehette, hiszen a modern művészetelméletek hármas útját — a biológiai, pszichológiai, normatív esztétikák századfordulós helyzetét — elég jól ismerte. A spenceri játékelmélettől, mely a művészetet a túlságos életerő megnyilvá­nulásának, fényűző feleslegének tartotta, egyenes úton jutott el a szellemtörténeti pszicho­logizmusig. Amit Horváth Comte, Renan nevével jelzett, Babits Schopenhauer, Nietzsche törekvésével kapcsolt egybe. A természettudományok fejlődését megirigyelve, úgy vélte, hogy azok a fizikától (a biológián, kémián, fiziológián át) a pszichológiáig elegendő fokozatot emeltek a törvények és általánosítások kapaszkodóján, hogy a „tudóst szinte észrevétlenül vezetik át a filozófiába". Ez a magyarázata, hogy Európa legtöbb filozófusa természettudósként kezdte pályáját. Babits később kiválóan érzékelte, hogy a lánc a századelő bálványozott pszichológiáján megszakad, s nincs út tovább, az etikába. Schopen­hauer és Nietzsche gondolkodásában azt ünnepelte, hogy ők nem természettudományból, hanem „emberi művek" tanulmányozásából értek át a filoz­ófiába, s annak etikai magjába.3­8 Babits a két szemlélet összekapcsolását szorgalmazta: egyetemes és mégis egyedi filozófiát akart. Ugyanilyen egyeztetés foglalkoztatta a vele egyidőben elmélkedő marburgi neokantiánus filozófust, Heinrich Rickert-et is. Ténytudomány helyett ő is valóságtudo­mányt kívánt, a természettudományok egyetemesítő eljárását a történettudomány egyedie­sítő eljárásával egy szintre próbálta hozni egy normatív, az értékek érvényességét megokoló kultúrtudomány keretében.3­9 t 31 T. S. Eliot: The Function of Criticism. (1923) In: Selected Essays, London, 1932. 31. 37Я. l.: Flaubert Gusztáv. BpSz., 1905. 124. k. 151., 156. A voltaképpeni pozitivizmus hatásáról szólva nem szabad felednünk, hogy e szellemirány az európai gondolkodástörténet mélyén állandóan kísérteti. Kérdés például, hogy Kant és Hegel nem tévesztette-e össze a helyes megismerést az abszolút tudással. A tudományok összeillesztését célozta Descartes és Leibniz egyetemes tudománya is, az „ars combinatoria" valamint a „charachteristic universalis" megfogalmazásában. A középkorban kivált Duns Scotus, a keresztény ókorban pedig Justinus martyr mutat pozitivizmusra valló elképzeléseket. A dolgozat célkitűzése azonban nem engedi, hogy ilyen mélyen nyúljunk a történelembe. 3­­ В. M.: Nietzsche mint filológus. Ny., 1911. II. VIII. 1.57. "Heinrich Rickert: Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft. Magyarul: Kultúrtudomány és természettudomány. 1923. 418

Next