LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 7. évfolyam (1980)
1980 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - REISINGER JÁNOS: Irodalmi gondolkodásunk a századfordulón (Horváth János és Babits Mihály)
Az első világháború után, a Veszedelmes világnézet című tanulmányával kezdődően Babits is e normatív álláspontra helyezkedett, de 1910-11-ben még más izgatta. A megoldást akkor még az emberi szellem fejlődésének művekből kibontakoztatható rajzában látta. A szellemtörténet eredeti célkitűzései szerint: abban, hogy a „külső", historikus történet mellé vagy helyébe meg kellene alkotni az emberi valóságtudat történetét. Ez lenne az igazi életfilozófia — elmélkedik a Nietzsche mint filológus [UNK]ап és az Életfilozófiában „mely egyéni és mégis általános, s épp ezért sohasem unalmas, sőt, szenvedéseimben esetleg vigasztaló, nagy érzelmi hatásával akaratomat is irányítani képes, termékeny életfilozófia", s ez készen is állt a nagy költők műveiben. S a nagy életfilozófusok csak annyiban voltak azok, amennyiben nagy költők is voltak. Most már feltehetem a kérdést (egyelőre elég utópikusan): nem jöhetne-e egy nagy tudós, aki e sok-sok nagy költőnek elszólt életfilozófiáját egy hatalmas rendszerré tudná önteni, s ezáltal tudománnyá tenni? aki azt, amibe a költői ihlet belátott, a tudomány számára értékesítené? A gondolat tán nem egészen lehetetlen s sok nagy filozófus részben valósította is (elsősorban Schopenhauerre gondolok)."40 Ugyanaz a „világra szóló velő" tűnik fa tehát nála is, mint Horváth esetében. Kétségkívüli ez öröklött pozitivista művészet- és tudományelmélet kettős arcot mutat, legalábbis következtetési lehetőségeiben. Egyrészt a művészetet mint különleges megismerési módot fölértékeli, mivel mással nem helyettesíthető. Másrészt gyorsan viszonylagosítani is akarja ezt a megismerést, nehogy esetleg szembekerüljön a „pozitív tudomány" meglátásaival. Inkább árnyalnia, előkészítenie kell azokat. S így a fönnálló világgal sem kerülhet lényegileg szembe, vagy ha időlegesen igen, hamarosan egyensúlyba kell vele jutnia. Horváth János munkásságában ez az alapvető művészet- és tudományelméleti kétarcúság erősen érezteti hatását. Miközben ugyanis a művészi kifejezés formai autonómiáját védi, s önelvű irodalomtudományt követel, egyfelől kevéssé sikeres műveket fölértékel, másfelől minden, az adott élettel, annak erkölcsi normáival, szokás- és jogrendjével szakító művészetet valódi (tehát formaii) érdeme alá szállít. Az előbbire Vargha Gyula, Herczeg Ferenc, Bartóky József, Tormay Cecile stb. érdemen felüli méltatása lehet jó példa, az utóbbira Ady s a szimbolista líra elmarasztalása.41 Érdemes legalább az utóbbi kérdésnél kicsit hosszasabban időznünk, mielőtt a másik pozitivista örökségre rátérnénk. A kettejük közötti legfőbb ütközőpont egyik oldala \ Szimbólum és szimbolizmus, Ady fogadtatása Mert maga Horváth is többször és büszkén vallotta: Az új költészet címmel, 1903-ban megjelent cikke a szimbolizmus, a szimbolista líra első magyarországi ismertetése, megelőzi Ady Új Versek-et, s talán az irása költőre is hatott.42 —, 40 ff. Af.: Életfilozófia. Ny., 1911. III. 16.602. 41 Vö.: H. J.: Jelentés a nagyjutalomról és a Marczibányi mellékjutalomról. AkÉrt., 1924. 73-79., Vargha Gyula.BpSz., 1932. 225. k. 365-402., Herczeg Ferenc. Irodalomtörténeti Füzetek, I. 1925., Egy szeplő Herczeg Ferenc stílusán. MNy., 1918. 140-141., Bartóky József. Napk., 1923.1. 89-90., Forgács és Semper idem. (Bartóky József új könyvei). Napk., 1927. 363-366., Tormay Cécile: Ember a kövek között (1911), A régi ház (1914). In: Irodalomtörténeti Füzetek, V. 1926. 14-19. **H. J.: Az íj költészet. BpSz., 1903. 113. k. 300-308., Ady Endre életrajza. Napk., 1924. 80-85., Ady. Egyetemi előadás, 1932/33. Kézirat. 419