LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 8. évfolyam (1981)
1981 / 1-2. szám - A MAGYAR IRODALOM MÚLTJA ÉS JELENE - BODNÁR GYÖRGY: A szocialista irodalompolitikai fordulat ellentmondásai: Révai József pályája a felszabadulás után
megtoldja azzal a jelszóval, hogy „menj előre". A feloldó gondolat tehát ismét deklaratív: üres pátoszával jelzi önnön holtpontját. A korabeli kulturális irányítás dramaturgiája szerint a pártkongresszus után valamennyi művészeti szövetség elvégezte a maga számvetését, amelynek során megint csak Révai József adta meg az értékelés végső mérlegét és fogalmazta meg a politika kívánalmait. Felszólalásai a művészeti konferenciákon nemcsak alkalmazták pártkongresszusi tételeit, hanem ki is egészítették érveit és kifejezték a dogmatizmus korszakának belső mozgását, így a Színház- és filmművészetünk kérdéseiről című beszédében (1951. október 15.) is egyszerre találjuk meg a sematizmus bírálatának kiterjesztését és hozzáidomítását az általános politika voluntarizmusához. Az osztályharc nem sorvaszthatja el a nevetést és nem igazolhatja a prüdériát — mondta. — S a mesterkélt modernizálás voltaképpen hamis aktualizálás, amire nincs szükség, mert a klasszikusok éppen azzal bizonyítanak a mi igazunk mellett, hogy reális ábrázolói voltak a maguk korának. De Révai azt is kimondja, hogy a művészeti fejlődés kulcskérdése „az új magyar dráma", ami az adott közegben a tárgyalt műfajt, az elméleti összefüggésben pedig az új művészeti szemléletnek a konfliktusokhoz való viszonyát jelentette. Révai már korábban felismerte, hogy a sematizmus az idillikus valóság-szemlélet szülötte, de most, a dráma vitájában e szemlélet ellenképének megfogalmazására is rákényszerült. „A nagy dráma — mondta — ... mindig akkor jött létre, amikor életre-halálra folyt a harc a régi... és az új ... között. . . Ebből következik, hogy az új szocialista dráma megszületésének valamennyi feltétele nálunk is adva van ... Az új életanyagnak a drámaisága nemcsak a kapitalizmus és a szocializmus összecsapásából adódik, hanem adódik a szocializmus felépítéséből magából is." Révai gondolatmenete itt elérkezhetett volna a szocializmus belső konfliktusaihoz, de ehelyett megállt, majd visszakanyarodott a múlt maradványainak hatásához és ahhoz a felkészületlenséghez, amelynek kialakulásában a sematizmus „hurrá-optimista" szemlélete is szerepet játszott. Sőt, Révai még ezt a drámaiságot is hamar „hatástalanítja": „az életnek ez az új drámaisága megszünteti a régi tragédia feltételeit. Az új hős, aki a haladó társadalomért harcol, nem bukik el a régi elleni harcban ..." A vitasorozat legfeszültebb pillanata az építészeti tanácskozáson következett be, midőn a felszabadulás utáni első magyar építészeti törekvések felvetették az avantgarde értékelését. Révai hangja itt volt a legkeményebb, szemlélete pedig a legszűkösebb (Az új magyar építészet kérdései, 1951. április 24.). Igaz, az avantgarde - Révai szóhasználata szerint: a modernizmust provokáló témája korábban aligha merülhetett fel, hiszen Lukács György ugyancsak kritikusan közelítette meg, az új magyar irodalom nagy része pedig már a fordulat éve előtt sem tekintette követendő irányzatnak. Az építészeti vita mégsem maradt helyi érdekű, mert a művészet létkérdését - viszonylagos autonóm fejlődését — vetette fel, s ezen belül a szocialista művészet viszonyát önnön történetének ama irányzataihoz, amelyeket a sztálinizmus kibontakozása szorított vissza. Révai antimodernista véleménye jól ismert volt már a Lukács-vitából, de míg ott csak az elefántcsonttorony-magatartás bírálatára épül, itt szembekerült olyan irányzatokkal is, amelyek tudatosan vállalták a társadalmi funkciót, sőt harcot. Bírálata tehát itt nemcsak a szocialista művészeti törekvések körét szűkíti le, hanem azt a történelmi hagyományt is, amelynek folytatását az új korszak vállalhatta. így a Bauhaust és az egész modern építészeti mozgalmat az első 176