LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 18. évfolyam (1992)
1992 / 2. szám - ANGYALOSI GERGELY: Jelország
Angyalosi Gergely JELORSZÁG 1970-ben jelent meg Barthes-nak az a műve, amelyet a Michelet-könyv mellett második kedvenc „gyermekeként" tartott számon. A mű, amelyről a szakirodalom a mai napig sem akar tudomást venni, A jelek birodalma címet viselte. Azoknak a kommentároknak a részéről persze érthető a tartózkodás, akik a szerző szigorú értelemben vett „tudományos" érdemeit kívánják taglalni, vagy éppen elvitatni. Az már kissé furcsább, hogy azok a kutatók sem méltatták különösebb figyelemre ezt a munkát, akik Barthes-ban az (elvetélt vagy részben megszületett) írót keresték. Ez a Japán-fikció ugyanis költői szépségű vallomás a felhasználat ideális módjáról -Barthes nézetei szerint. Philippe Roger még azt is megkérdőjelezi, hogy ez az írás valóban a Szöveg fogalmával fémjelzett pályaszakaszt reprezentálja (ahogy ezt maga az író állította több ízben). Mindössze azt ismeri el, hogy ebben a műben jut a legközelebb a megvalósuláshoz a Mitológiák idején megfogalmazódott álom: a bírálat helyett az affirmáció móduszában beszélni a jelek életéről a társadalomban. Ez az „ihletett képeslap", mondja Roger, csupán játékos metaforaként járul hozzá a Szöveg elméletéhez. Kérdés, valóban így van-e? A könyvben található képek, figyelmeztet elöljáróban a szerző, nem a szokásos módon viszonyulnak a szöveghez. „A szöveg nem 'kommentálja' a képeket. A képek nem 'illusztrálják' a szöveget. Egyként kiindulópontul szolgálnak számomra egyfajta vizuális megrendüléshez, amely talán rokon, sőt analóg azzal az értelemvesztéssel, amelyet a Zen satorinak nevez; a szöveg és a képek egymásba fonódása a test, az arc, az írás, vagyis a jelentők áramlását és cseréjét kívánja biztosítani, hogy láthatóvá váljék a jelek szüntelen hátrálása."2 Már ebben a jellemzésben megjelenik a Textus barthes-i koncepciójának egyik jellegzetessége: a „szövet" vagy „fonadék" metonimikusan kapcsolja össze az alkotóelemeket, anélkül, hogy valamiféle homogenizáló elvnek alárendelné azokat. A könyv szövegéről még elmondhatjuk ugyan, hogy visszatérő motívumként hangsúlyozza a jelentő-centrikus, jelentettjétől kiüresített felvilág előnyeit. A képek azonban valóban nem „illusztrálásra" szolgálnak, hanem mintegy megtorpanásra késztetik az olvasót: „a hozzájuk fűzött aláírás csak laza orientálást jelent; szabad utat enged meghökkenésünknek, fantáziánknak, az interpretáció delíriumának". 1 Philippe ROGER: Roland Barthes, roman. Paris 1986. 97-114. 2 Roland BARTHES: L'empire des signes. Paris 1970. 6.