LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 18. évfolyam (1992)

1992 / 2. szám - ANGYALOSI GERGELY: Jelország

szükségszerűen belép abba a végtelen mozgásba, melynek során a jelentett jelentővé válván, egy másik jelentő által határoztatik meg. (Barthes kedvelt példája az értel­mező szótár, ahol egy szó jelentettjét több más szó jelentője határozza meg, és így tovább.) Ha viszont átéljük az értelemnek azt a megrázkódtatását, amelyre a Zen a sátori szóval mutat rá, úgy tapasztalatot nyerhetünk arról, miképpen halványul el, gyengül meg a jelentett egészen addig a pontig, míg nem marad belőle egyéb, mint „önmaga helyettesíthetetlen üressége". Paradox megfogalmazással találkozunk tehát, mint annyiszor, amikor Barthes egy számára igen fontos jelenséget akar - minél finomabban, minél kevésbé dogmatikusan - megragadni. Paradoxon, hiszen azt ál­lítja, hogy a kimondott értelem (a megnevezett jelentett) mindig belép a helyet­tesítések végtelen láncolatába; az olyan jelhasználat ellenben, amelyben a jelentő nem szűnik meg eleven és a „vágy tárgyául szolgáló" (désirable) lenni, de a jelentett felé irányuló mozgást minduntalan meggátolja, kijátssza, lényegtelenné minősíti valami, nos, ez a jelhasználat az értelem helyét elfoglaló (strukturálisan rendkívül fontos) űrt vagy beszéd­hiányt pótolhatatlanná teszi. A nyugati felfogás­ szerint a Semmi mindennek helyet adhat: a sátori arra döbbenti rá átélőjét, hogy a Semmit semmi sem helyettesítheti. Nyugati viszonylatban ezt az élményt (a beszéd-űrt, a jelentett, az értelem felfüggesztését, kijátszását) Barthes számára az írás revelálja. Az írás, amely ebben a könyvben a Szöveg létrehozását jelenti. Az általa megtapasztalt Japán annak a régi álomnak a megvalósulását hozta el, amelyet szintén paradoxon formájában írt le: milyen lehet egyidejűleg ismerni és nem érteni egy nyelvet? A jelentők szédítő áramlását csak akkor érzékelhetjük igazán, ha teljes mértékben elszakadunk a jelentettek összefüggésrendszerétől; ez azonban olyan akadály, amelybe idegen földön járva gyakorta beleütközünk, kizár bennünket a más nyelvet beszélők világából. Ezért lenne varázslatos, ha olyan állapotba kerülnénk, amely az egyszerre kint és bent szituációját biztosítaná szá­munkra, az értés és a nem-értés közötti oszcillálást. A nyelv szerkezete, figyelmeztet Barthes, különféle gondolkodási és tapasztalati sémákat kényszerít használóira. (A görög nyelv bizonyos sajátosságai döntően befolyásolták például az arisztotelészi filozófiát.) Barthes vágya: átkerülni „a redukálhatatlan különbségek látomásába". Ezek a redukálhatatlan, egyetlen homogenizáló elvre, ősprincípiumra visszavezet­hetetlen különbözőségek természetesen léteznek saját nyelvi világunkban is, de jó­formán megpillanthatatlanok: a nyelv törekvése minden repedést, szakadást és törést betölteni, áthidalni, kontinuussá tenni. Nagyon távoli nyelvek kapcsán ellenben villanásszerű felismerésekhez juthatunk. Ezek a felismerések feltárják előttünk „az integrálás regényesség" (romanesque intégral) világát amelyről csupán néhány modern textus révén szerezhetünk fogalmat (de egyetlen regényből sem, teszi hozzá Barthes). Nos, a japán nyelv valamilyen ok miatt különösen alkalmas arra, hogy új érzékelésmódokat alakítson ki az európai „látogatóban". Vajon miért? A japán nyelv fő jellegzetessége, állítja Barthes, hogy az alanyt egyetlen nagy burokká változtatja.

Next