LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 18. évfolyam (1992)
1992 / 2. szám - ANGYALOSI GERGELY: Jelország
szükségszerűen belép abba a végtelen mozgásba, melynek során a jelentett jelentővé válván, egy másik jelentő által határoztatik meg. (Barthes kedvelt példája az értelmező szótár, ahol egy szó jelentettjét több más szó jelentője határozza meg, és így tovább.) Ha viszont átéljük az értelemnek azt a megrázkódtatását, amelyre a Zen a sátori szóval mutat rá, úgy tapasztalatot nyerhetünk arról, miképpen halványul el, gyengül meg a jelentett egészen addig a pontig, míg nem marad belőle egyéb, mint „önmaga helyettesíthetetlen üressége". Paradox megfogalmazással találkozunk tehát, mint annyiszor, amikor Barthes egy számára igen fontos jelenséget akar - minél finomabban, minél kevésbé dogmatikusan - megragadni. Paradoxon, hiszen azt állítja, hogy a kimondott értelem (a megnevezett jelentett) mindig belép a helyettesítések végtelen láncolatába; az olyan jelhasználat ellenben, amelyben a jelentő nem szűnik meg eleven és a „vágy tárgyául szolgáló" (désirable) lenni, de a jelentett felé irányuló mozgást minduntalan meggátolja, kijátssza, lényegtelenné minősíti valami, nos, ez a jelhasználat az értelem helyét elfoglaló (strukturálisan rendkívül fontos) űrt vagy beszédhiányt pótolhatatlanná teszi. A nyugati felfogás szerint a Semmi mindennek helyet adhat: a sátori arra döbbenti rá átélőjét, hogy a Semmit semmi sem helyettesítheti. Nyugati viszonylatban ezt az élményt (a beszéd-űrt, a jelentett, az értelem felfüggesztését, kijátszását) Barthes számára az írás revelálja. Az írás, amely ebben a könyvben a Szöveg létrehozását jelenti. Az általa megtapasztalt Japán annak a régi álomnak a megvalósulását hozta el, amelyet szintén paradoxon formájában írt le: milyen lehet egyidejűleg ismerni és nem érteni egy nyelvet? A jelentők szédítő áramlását csak akkor érzékelhetjük igazán, ha teljes mértékben elszakadunk a jelentettek összefüggésrendszerétől; ez azonban olyan akadály, amelybe idegen földön járva gyakorta beleütközünk, kizár bennünket a más nyelvet beszélők világából. Ezért lenne varázslatos, ha olyan állapotba kerülnénk, amely az egyszerre kint és bent szituációját biztosítaná számunkra, az értés és a nem-értés közötti oszcillálást. A nyelv szerkezete, figyelmeztet Barthes, különféle gondolkodási és tapasztalati sémákat kényszerít használóira. (A görög nyelv bizonyos sajátosságai döntően befolyásolták például az arisztotelészi filozófiát.) Barthes vágya: átkerülni „a redukálhatatlan különbségek látomásába". Ezek a redukálhatatlan, egyetlen homogenizáló elvre, ősprincípiumra visszavezethetetlen különbözőségek természetesen léteznek saját nyelvi világunkban is, de jóformán megpillanthatatlanok: a nyelv törekvése minden repedést, szakadást és törést betölteni, áthidalni, kontinuussá tenni. Nagyon távoli nyelvek kapcsán ellenben villanásszerű felismerésekhez juthatunk. Ezek a felismerések feltárják előttünk „az integrálás regényesség" (romanesque intégral) világát amelyről csupán néhány modern textus révén szerezhetünk fogalmat (de egyetlen regényből sem, teszi hozzá Barthes). Nos, a japán nyelv valamilyen ok miatt különösen alkalmas arra, hogy új érzékelésmódokat alakítson ki az európai „látogatóban". Vajon miért? A japán nyelv fő jellegzetessége, állítja Barthes, hogy az alanyt egyetlen nagy burokká változtatja.