LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 18. évfolyam (1992)

1992 / 2. szám - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korában

A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban 133 cionizmusnak a befolyásával párosult. A nemzeti klasszikusok irányadó kiadásai nemzedékekre megszabták a kánont, s a válogatást kiváló történészek indokolták meg. Magyar vonatkozásban talán elég Horváth Jánosra utalni. Nyilvánvaló, hogy az ilyen felfogást a Volksgeist romantikus gondolata s a nem­zeti önrendelkezésnek szabadelvű felfogása ösztönözte. Ma már erősen vitatható az ilyen szemléletnek létjogosultsága, de nem könnyű szabadulni tőle. Hadd idézzek egy olyan értekezésből, melyet a dekonstrukciós iskola meghatározó egyénisége írt. Szavai elárulják, hogy a nemzeti kánonok evolúciós képzete még a huszadik század második felében is kísért: „Hugónak a tizenkilencedik s huszadik századi francia költészetre gyakorolt hatását csakis Goethének ugyanennek a korszaknak német költészetét, vagy Spensernek és Miltonnak az angol romantikát meghatározó befo­lyásához lehet mérni. Ha a szimbolistának és szürrealistának nevezett francia költészetnek van arca, az Hugóéval azonos." 2 7 Nem nehéz észrevenni, hogy az ilyen megközelítésnek ugyanaz a fogyatékossága, amelyet Hayden White Ranke művében fedezett föl: „Csakis a sajátját megelőző korokban ismerte el az igazi átalakításnak, forradalomnak, megrázkódtatásnak a lehetőségét: a jövőt a jelen végtelen kiterjesztésének vélte." 2 8 Kiindulópontként Wotan szavait idéztem, aki az értelmezés szabadságát szegezi szembe feleségével, aki viszont a megszokás bizonyosságát hirdeti. A tetralógia végére mindkettejük álláspontja esendőnek bizonyul. A kánon kétarcú fogalom. Egyrészt megköveteli, hogy a múltat az értelmezés eljárásainak segítségével a jelen érdeklődésével hozzuk összhangba, másfelől arra ösztönöz, hogy háttérbe szorítsuk a művek történetiségét. Babits térbelivé alakította át az időbeliséget Az európai irodalom történetében, Heidegger kiemelte a történetiségből az általa nagyra értékelt költeményeket. Mindig két ábránd között ingadozunk. Abban a tévhitben ringatjuk magunkat, hogy értékítéleteink nem mulandó érvényűek, mert egy elképzelt, időben s térben nem elhelyezhető értelmezési közösség szentesíti őket, ám egyszersmind hadako­zunk korábbi felfogások ellen, mert szokványosnak, idejétmúltnak tekintjük őket. Minél maradandóbb értékű egy műalkotás, annál inkább ki vagyunk téve a veszé­lynek, hogy a mi értelmezésünk is éppoly gyorsan elavul, mint elődeinké. 2 7 Paul de MAN: The Resistance to Theory. 52. 2 8 Hayden WHITE: Metahistory: The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. Baltimore-London 1973. 173.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék