LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 21. évfolyam (1995)
1995 / 1. szám - KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: Hatástörténet és metahistória avagy hozzáférhető-e a történetiség?
76 Kulcsár Szabó Ernő Akkor van reményünk tehát a történeti megértést fenyegető metafizika felfüggesztésére, ha magát a metahistorikus vizsgálódást folytonosan a temporalitás jegyében térítjük vissza saját történetiségéhez. Ahhoz a reflexióhoz, amelynek szerkezetét Nietzsche a történelem történelemmel való „gyógyításának" metaforájával írt le.5/1 A metahistorikus értelmezés nyilvánvalóan úgy juttathatja szóhoz a hatástörténet mozzanatát, hogy miközben a megértendő dolgot azokkal a idegen premisszákkal összhangban vételezi szemre, amelyeket az egykori történeti hovatartozás „archívuma" tartalmazott - folytonosan reflektálja saját temporális előfeltevéseit is. Ezt pedig úgy teheti meg, ha folyvást tudatában marad saját történetiségének is. Mégpedig annak a kérdésnek a távlatából, hogy a saját előfeltevések múltbeli premisszákkal való összekapcsolása miféle utakat nyithat számunkra a megértendő dologhoz, illetve, hogy egyidejűleg milyeneket zár el előlünk. (Mert miközben az eléje rendelt historikára viszonyuló megértés feltár, mindig el is rejt valamit a hagyományösszefüggésből.) A metahistorikus reflexió végső soron annak szemléletszerkezeti feltárásához segíthet hozzá, hogy milyen módokon „léphet be" a dolog saját előzetes megértésünk horizontjába. Vagyis, hogy a rendelkezésemre álló körülmények között miként is láthatok meg valamit. A metahistorikus (ön)reflexió szükségessége ellen tett oldalról pedig abban a - nem kevésbé fontos - tapasztalatban részesíthet, hogy előzetes perspektíva, egyáltalán: valamilyen látásmód nélkül nem tűnhet elénk semmi, nem lép be semmi a horizontunkba. Mert nézet nélküli látás éppúgy nincsen, mint szubjektum nélküli megértés. Utaltunk már rá, hogy a történeti megértés metahistóriai igénye és kérdésirányai nélkül nem alakulhatott volna ki a hatástörténeti tudat kettős horizontja. A történelem tudása és alakítása, illetve azok a megértés-teljesítmények, amelyek e térbeli kontamináció időbeliségében - feltáruló, megérthető és értelmezhető interakciókként -mennek végbe, az irodalom történetét is a befejezhetetlen jelentésképződés temporális világává változtatják. Ha a történeti múltat a maga le nem zárult távoliságában ezért úgy szemléljük, mint amivel a jelen az elválasztottságon keresztül van összekötve, akkor a történeti irodalomértés a saját területén legalább két szempontból újíthatja meg a hatásösszefüggések hagyományos értelmezését. Az irodalomtörténeti múltra való olyan visszatekintés, amely az utótörténetből magát a mindenkori alteritást is a történő megértés folyamatának valamely szakaszaként értelmezi, mindig képes érvényt szerezni az irodalmi mű időbeliségének és - ebből adódó - eseményjellegének. Mégpedig azért, mert a történő hagyomány időbeliségében való ottlétét ez az értelmezés nem immanens, de nem is metafizikai mozzanat gyanánt fogja fel. Tehát nem a műfajfejlődés sorrendiségéből és nem is irodalmon túli lényegiségekből magyarázza ezt az elhelyezkedést, hanem magából az irodalom létmódjából. Minthogy az irodalmi mű léte nem önmagára utalt ténybeliség, hanem mindig függvénye a kérdező és értelmező recepciónak, szükségképpen csak akkor határozható meg a maga történeti összefüggésében, ha esemény voltát az 54 Uo. 94-95.