LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 23. évfolyam (1997)
1997 / 2. szám - MOLNÁR GÁBOR TAMÁS: Az elbeszélő mint olvasó : A "perszonifikált" öntükrözés alakzatai A láthatatlan városokban
Az elbeszélő mint olvasó 181 A Lecittá invisibili egy olyan szerkezeti eljárásra épül, amely két, egymástól időben elválasztott diskurzus kölcsönhatásaként írható le. A regény terjedelmének túlnyomó részét Marco Polo városleírásai teszik ki, amelyek, bár refenciálisan eltérnek a „valódi" Polo útleírásaitól, mégis, „szándékos párhuzamokkal és nyílt utalásokkal" fölidézik az Il Minonét, miközben „a Láthatatlan városok köré mesés sugallatok és irodalmi visszhangok sűrű hálóját szövik".6 Marco elbeszéléseinek címzettje Kublai kán, a városleírásokat pedig olyan inszcenírozott dialógusok szakítják meg, amelyek Marco és a kán között zajlanak, és egy újabb beszélő jelenlétét mutatják - ez a megnevezetlen és többnyire semleges hanghordozású elbeszélő adja elő és kommentálja a leírások elbeszélőjének és hallgatójának párbeszédeit. Vagyis míg Polo általában egy idealizált múlt távlatát képviseli, ez a rögzíthetetlen irányból érkező hang jelöli a regény „szubjektuma" és Polo horizontjainak elválasztottságát. Marco Polo neve egyértelműen jelöl egy műfaji hagyományt: az útleírás hagyományát. E műfaj kétségkívül referenciális jellegű, vagyis definitive arra szolgál, hogy a dolgokat leírja - úgy, ahogyan azok a valóságban vannak. A hipotipózis alakzata -fontos figurája e műfajnak - a Láthatatlan városok nyelvében döntő fontosságú: a városleírások többsége, Marco stratégiájához igazodva, tárgyak és anyagi jelenségek dinamizált ábrázolásából (megjelenítéséből, fölelevenítéséből) áll. Ám akad olyan szövegrészlet, ahol éppen az áthagyományozott alakzat hasznosítása „leplezi le" a szöveg legelemibb szintjén, az eredetihez való viszony diszkontinuitásának nyomatékos jelzésével - a múlt identikus megjelenítésének illuzórikusságát. Mauriliában a látogatót fölkérik, hogy szemlélje meg a várost és egy időben nézzen meg néhány régi képeslapot, amelyek olyannak ábrázolják Irappresentano] azt, amilyen azelőtt volt: ugyanazon a téren Nastessa identica piazza], ahol a buszmegálló áll, egy tyúkot mutatnak, a felüljáró helyén zeneműboltot, ahol most lőszergyárat lát, két hölgyet fehér napernyővel. Hogy a helybélieket el ne keserítse, az utazónak ajánlatos sejtetnie, hogy a képeslapokon látható város jobban tetszik neki, mint a jelenlegi, ám óvakodnia kell attól, hogy kifejezze pontos véleményét a változásokról li cambiamentit: azt a fölismerést, hogy a metropolisszá vált Maurilia fönsége és virágzása, ha összehasonlítjuk a régi, provinciális Mauriliával, nem kárpótol bizonyos eltűnt bájért, mely csak most, a régi képeslapokon élvezhető, míg azelőtt, a provinciális Mauriliából szemlélve ez a kecsesség nem tűnt föl, mint ahogy nem tűnnék föl most sem, hogyha Maurilia változatlan maradt volna. Miképpen a metropolisz is csak annyiban vonzó, amennyiben jelenlegi állapotából nosztalgiával lehet visszagondolni arra, amilyen volt. Vigyázzatok, nehogy elmondjátok a lakosoknak, hogy alkalmanként létezhetnek egyazon térben és egyazon néven különböző városok, megszülethetnek és meghalhatnak anélkül, hogy ismernék egymást, minthogy átjárhatatlanok [incomunicabili tra loro]. (...) [így] a régi képeslapok nem az elmúlt Mauriliát ábrázolják, hanem egy másik várost, melyet véletlenül Mauriliának hívtak. 6 Francesca BERNANDINI NAPOLETANO: Isegni nuovi diltalo Calvino. Da „Le cosmicomiche"a „Le cittá invisibili". Roma, Bulzoni, 1977. 170. Bernardini Napoletano valóságos katalógust állít össze azokból a tematikus és stiláris párhuzamokból, amelyek összekötik Calvino és Polo szövegeit. (I. m. 170 skk.) 7 Italo CALVINO: Le cittá invisibiti. Mondadori, 1993. 29 sk. (Le cittá e la memoria. 5.) A továbbiakban a fejezetcímet és a lapszámot a főszövegben adom meg.