LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 25. évfolyam (1999)
1999 / 1. szám - MESTERHÁZY BALÁZS: Gondolatiság, ideológia, retorika : Vörösmarty
Mesterházy Balázs GONDOLATISÁG, IDEOLÓGIA, RETORIKA (VÖRÖSMARTY) A Vörösmarty-recepció történetét áttekintve viszonylag tisztán kirajzolódnak azok a megközelítésmódok és nehézségek, amelyek a magyar irodalmi romantika vizsgálatának egy [nagy?) részét általában is jellemzik és problematikussá teszik. A romantika fogalmának a lényegében valóság és fikció oppozíciója mentén történő meghatározása egy olyan romantikakép megkonstruálódásához vezet, ami a romantika „sajátosságainak", „eredményeinek" megfogalmazását illető szokásos nehézségeken túl2 minden értelmezést (nemcsak a magyar vonatkozásúakat) azzal fenyeget, hogy a romantikus szövegek konstitutív elemeit (például valóság és szöveg [mint fikció/imagináció] viszonyának problematizálása; a szövegben nyelvileg megképződő alakok identitásának bizonytalanná tétele stb.) egyrészről kizárólag tematikailag és motívumtörténetileg teszi megközelíthetővé (lásd az álom, a fantázia, az őrület, a képzelet, a halálvágy, a szenvedés, a szerelmi halál, az elvágyódás stb. motívumai és témái felől már-már csak metaforikusan meghatározható a romantika képét); másrészről 1 Már jelen írás kompetenciájának körén belül maradva is jellemző példákra lelhetünk, amennyiben például Horváth Károly az „eredetiségnek" az utánzással szemben érvényre jutó követelményében, „a fantáziának"a szentimentális klasszikán túllépő' és „a képzelet" 'világot újjáteremtő' teljesítményében, az „álomnak" az ébrenlét reális valóságát felfüggesztő és meghaladó témájában (és természetesen az „éj" szimbólumának hangsúlyossá válásában) adja meg a magyar költészetben az 1820-as évek első felében jelentkező romantikus tendenciákat. IHORVÁTH Károly: A klasszikából a romantikába. Akadémiai, Bp., 1968. például 234. sk., 244. skk.l Ennyiben úgy tűnik mintha a romantika mindig csak olyan fogalmak által volna megadható, amelyek nemcsak hogy feltételezik az önnön ellentétükre (párjukra) való vonatkozást, de lényegük éppen az ellentétpárhoz való viszony meghatározhatóságában állna és a romantika lényegét magát is a fogalmak közötti viszony ezen meghatározhatósága konstituálná. Amin az sem változtat, hogy az oppozíciók kódrendszere mentén szerveződő értelmezések jelentős része a romantika „legfőbb sajátosságaként" az ellentétpárral való szembefordulást említi, a felszabadulás, az elvágyódás, a menekülés stb. antropomorfizmusaival csak még inkább az oppozíciók közé írva be azt. [így Horváth K. is: „...a romantika fő sajátossága a költői-művészi szabadság: a művészi egyéniség felszabadulása mindenféle szabályozottság alól." In: HORVÁTH Károly: A romantika értékrendszere. Balassi, Bp., 1997. 5.12 Talán elég csak Lovejoy nominalista felfogására és a korai Paul de Manra utalnunk, amennyiben de Man még azt a kérdést is felteszi, hogy vajon nem tart-e még az 1960-as években is a romantika. A probléma tárgyalásához a kortárs magyar diskurzusban lásd HANSÁGI Ágnes: A romantika kánonjai': A kánonok romantikája'. Szép Literatúrai Ajándék 1998/2-3. 97-103. 3 Horváth Károly idézett munkájánál maradva: „[A romantikus költők] bevilágítanak a lélek titkos mélységeibe, de nem szállnak alá annyira, mint utódaik" [HORVATH: i. m. (1997.) 5.1, ami A romantikus „felszabadulás" visszavételében nem pusztán az oppozíciók mentén elhelyezett romantikakép problematikusságára hívja fel a figyelmet („A romantikus felszabadulás... nem parttalan... A romantikus költő magából alkot magának szabályt, spontán módon érzi, hogy meddig mehet el." [Uo.] stb.), hanem jól példázza azt az esszéisztikus stílust is, ami a magyar irodalmi romantika kutatásában korántsem kizárólagos, de mindenesetre domináns.