LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 26. évfolyam (2000)
2000 / 2. szám - SZEMLE - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: A romantikus Petőfi : Margócsy István: Petőfi Sándor
A romantikus Petőfi 223 némely részeit értékeli. Bővebb indoklás hiányában talányosnak is mondható a minősítés, mely szerint Pándi Pál Petőfi és a nacionalizmus című kötete „igen sok megfontolandó érvelést is tartalmaz" (24.). Karácsony Sándor Petőfiről írott esszéje „egyébként igen érzékeny és árnyalt" (27.), Riedl pedig „kiváló megfigyelésekben gazdag és fontos" könyvet írt (28.) e költőről. Egykor, az 1970-es évek második felében Petőfi némely műveinek romantikus vonásait igyekeztek előtérbe helyezni az irodalmárok. Margócsy István már sokkal merészebben kezdeményez ebben a vonatkozásban. Érvelése messze vezet, de talán nem mindig elég alapos: „Petőfi, századának hű gyermeke, a tekintetben is tökéletesen romantikusnak tekinthető, ahogy önmagát (azaz: költő szerepét) mint magányos figurát teszi költészetének alaptémájává." (96.) Az első szerep, amelyre az értekező fölhívja a figyelmet „a szélsőségesen individualista vallomásos költőé". (104.) Kifejtetlenül marad, mi is értendő „a romantika szélsőségesen szubjektivisztikus gesztusai"-n. (106.) Amennyiben Keats ódája, Az őszhöz, romantikus vers, e jellemzés aligha vonatkozik általában a romantikára. Az alföld híres szembeállításában inkább a „zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája" hozható kapcsolatba a romantikus fennkölt eszményével. Nem vitás, hogy a magasztosnak (sublime, das Erhabene) Burke és Kant által újrafogalmazott, Caspar Wolf, Géricault, Caspar David Friedrich vagy John Martin látomásaiban megjelenített minősége Az őrült, a Felhők, A Tisza, Az ítélet, a Föltámadott a tenger vagy a Szörnyű idő értelmezésében is nélkülözhetetlen kiindulópont lehet, de vajon nincsenek-e többségben Petőfi versei között az olyanok, amelyekből teljesen hiányzanak a félelmetes természetnek Wordsworth-tól Vörösmartyn át Hugóig oly sok költő által fölidézett képei, s vajon nem áll-e távol számos Petőfi-vers fölépítése a romantikusokra általában jellemző töredékszerűségtől s szaggatott mondatszerkesztéstől? A XIX. század költőire is lehet hivatkozni: a „Saját fájdalmad s örömed" eldalolása legalább annyira összeegyeztethető a romantikával, mint az, amit a költemény követendő célként szembeállít vele. A klasszicizmust szokás volt az „értelem korszakával" (the age of reason), a romantikát viszont a szenvedélyek kultuszával összefüggésbe hozni. Ez a szembeállítás napjainkban már torzítóan leegyszerűsítőnek mondható. Másfelől viszont az is valószínű, hogy a kérdés, „lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?" nem egészen maradéktalanul egyeztethető össze a Carlyle által természeti és természetes természetfölöttinek (natural supernaturalism) a látomásával, s nem pontosan „a Petőfire mindvégig jellemző szenvedélyes individualizmusnak a nyíltan vállalt önkényességét" (108.) sugallja. Tagadhatatlan, hogy Shelley is írt kinyilatkoztatásszerű, cselekvésre fölhívó politikai verseket, mint ahogy az is igaz, hogy Margócsy István értelmezéseiben újszerű vezérgondolat, hogy szerepjátszás helyett szerepek közötti feszültséget tulajdonít Petőfi némely műveinek. Ez a jellemzés roppant találó, s egyes költeményeknek korábban észre nem vett vagy alig méltatott tulajdonságaira hívja föl a figyelmet. Csakis azt lehet szóvá tenni, hogy kissé túlzottan egységesnek mutatkozik a vizsgált életmű, sőt általában az egész tizenkilencedik század. Mind-