LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 26. évfolyam (2000)
2000 / 3. szám - MŰHELY - GYIMESI TÍMEA: Önéletrajz : delírium és dadogás
346 Önéletírás: delírium és dadogás hatlan leendőségében, valandóságában válik valamivé (de nem feltétlenül íróvá - „Sokat beszéltem az írásról. Nem tudom, mi az"29, inkább növénnyé, tájjá, arctalan bolonddá....), a beszédbe ülteti a nyelv dadogását, ad a formátlannak formát. Az irodalomnak a formateremtő erőtér ellenére is a formátlan leendőség oldalán kell állnia. Deleuze az angol-amerikai irodalomban talál rá a nyelv belső, széttartó energetikájára, amely szerinte a francia irodalomban centripetális energiává sűrűsödik, mégpedig mindig valami elleplezett titok körül. Az intimitásokra fogékony francia irodalom az apró igazságok nézőpontjaiba rögzülve kíváncsian keresi a rejtett titkok, a botrányos történetek igazságát. Mintha csak ezért hozta volna létre a nyugati társadalom a vallomás intézményét, s mellé annak „tudományát", az erotika igazságáról szóló diszkurzust,30 amit Foucault scientia sexualis-nak nevez, szemben a keleti kultúra ars erotica-jával. A kartéziánus tiszta ész, bármennyire igyekezzék is megszabadulni tőle a francia gondolkodás, csak a feltételezett igazság nevében és ahhoz képest tud a „fa-struktúra" mentén elmozdulni. Azaz interpretálni. Ezzel szemben az angol-amerikai irodalom, mondja Deleuze, tapasztal, nem értelmez. Nem pontosítani akar, nem szándékozik az „élet kritikusa" lenni, inkább életet akar kelteni, vonalat húzni -nem megállni, pontot tenni, emlékezni, vallani vélt és vélhető igazságok nevében... Minden igazság körüli beszédmód tehát (legyen az egyéni vallomás, vagy elméletalkotás) az interpretáció kényszerében delirál. Az irodalom delíriuma, klinikája, mégiscsak más: nem hihet abban, hogy a kijelentés szintjén „igazat" mond. Másként fogalmazva: nem hiheti, hogy a szereplő attól dadog, hebeg, nevet, sír és örül, hogy az író azt mondja: 'dadogta, hebegte, nevette, sírta vagy örülte Mária'... És ez alól az egyes szám első személy sem vonhatja ki magát (ebben tévedett Nathalie Sarraute). Deleuze szerint csak „a rossz író érzi szükségét annak, hogy a dialógusoknál a »mondta« helyett olyan kifejezéseket használjon, mint a »zokogta«, »nevetett fel«, »kiabálta«, »dadogta«, amellyel mintegy jelzi a mondottak intonációját."31 Ebbe a hibába Duras soha nem esett: nála a minduntalan visszatérő „ mondta" az ismétlődés ritmusában költői lesz, ott kopog, fejbe vág, elbódít. (Duras az olvasó testét követeli, aki a bódulatban önkéntelenül adja át magát a ritmusnak: „Elle. Héléne L. Héléne Lagonelle."32) Az írónak három lehetősége is van az intonáció kifejezésére: vagy csináltatja a szereplővel, vagy ő maga mondja, vagy - s ez az igazi - szólásra bírja a nyelvet, ami - mint tudjuk - puszta virtualitás. Vagyis dadog. Hogyan képzelhető el a nyelv dadogása akkor, amikor a szöveg a beszéd szintjén jelenítődik meg? Ezt a dilemmát Deleuze úgy oldja fel, hogy a nyelv rendszerét nem valamiféle homogén és kiegyensúlyozott, állandósult kapcsolatrendszerben leírható egység- 29 DURAS: La Vie materielle. 37. 30 A scientia sexualis és ars erotica oppozíciójáról lásd Michel FOUCAULT: A szexualitás története I. Gallimard, Paris, 1976. 31 Gilles DELEUZE: Critique et clinique. Ed. de Minuit, Paris, 1993. 135. 32 DURAS: A szerető. 90. (Elle a Lagonelle-lel rímel, ugyanakkor a kiejtett L. [élen el élen el élen lagonel]. A magyar fordítás némi kihagyással: „Ő. Héléne Lagonelle." 80.