LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 26. évfolyam (2000)
2000 / 1. szám - SZEMLE - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Megszakított folytonosság a magyar történelemben : Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században
104 Szegedy-Maszák Mihály (előföltevések) (nyelv) Romsics Ignác hatalmas anyagismeretű történetíró, aki viszonylag kevés érdeklődést tanúsít a történelembölcselet iránt. Alkatára nem igazán jellemző az olyan elvi, módszertani kérdések iránti érzékenység, amelyeket Burckhardt, Droysen, Gadamer vagy akár Collingwood és Hayden White vetett föl. Olvasójától természetesen nem lehet elvenni a jogot, hogy munkájának elméleti alapföltevéseit próbálja kikövetkeztetni, ha például ilyen állításával szembesítődik: „a Monarchia, s ezen belül a történelmi Magyarország felbomlása nem véletlenek következménye, hanem egy organikus folyamat eredménye volt". (101.) Az ehhez hasonló kitételek is bizonyítják, hogy nem létezik olyan történetírás, melynek mélyén nem rejtőznek előítéletek. Mint minden történész, Romsics is a jelen távlatából ítél. Az 1874. évi XXXIII. választójogi törvénycikkről például ezt állapítja meg: „Akkor, amikor megszületett, ez a törvény még nem volt olyan korszerűtlen, mint amilyenné a későbbiekben vált, s mint amilyennek ma is látjuk." (18.) A könyv kimondott vagy burkolt értékeléseihez legtöbbször a szegényparasztság sorsának alakulása adja a fő szempontot. Némi túlzással akár azt is mondhatom, Romsics Ignácot egy többek által elképzelt, ám soha meg nem valósult népi Magyarország eszménye vezeti a minősítésben. Józanságát bizonyítja, hogy tisztán látja, egyszer s mindenkorra elveszett lehetőségről van szó. Talán Kovács Imre szemlélete áll a legközelebb hozzá, de természetesen nem feledi, hogy bármennyire is vonzó lehet számára e felfogás, sosem volt esély arra, hogy e parasztpárti államférfi kibontakoztassa elképzeléseit. A történész méltányosságáról tanúskodik, hogy miközben a demokrácia eszményét vallja, nagyra értékel egyáltalán nem demokratikus államférfiakat. Tisza István grófot - Adyval ellentétben - „tragikus hősnek" láttatja. (70.) Akár el is lehet tűnődni azon, nem rejlik-e a magyar politikai kultúra lesújtó bírálata olyan könyvben, mely leginkább Tisza Istvánnak s Bethlennek tulajdonít határozott elgondolást. Könyvének sajátos jelleget ad, hogy miközben baloldalinak vélt értékek távlatából értékel, legjobban két olyan államférfit becsül, akik a történelmi nemességből származtak. Abban is sejthető ellentmondás, hogy a tárgyilagos hangnemet esetenként mármár indulatos kiszólás töri meg. Föl lehet tenni a kérdést, ha „öncsaló mítosz"-t emlegetünk a századforduló gazdaságának jellemzésekor (39), s később is „a millenniumi Magyarország görögtüzes és csalóka illúzióktól terhes világá"-ra utalunk vissza (229.), vajon a Monarchia világa megszépítésének jogos bírálatát nem párosítjuk-e Bibó felfogásának túlzottan fönntartás nélküli elfogadásával. Az olvasónak az lehet a sejtése, mintha Romsics Ignác hallgatólagosan föltételezné, hogy az általa használt nyelv átlátszó. Semleges, értékmentes beszéd-