LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 28. évfolyam (2002)

2002 / 2. szám - MŰHELY - KESERŰ JÓZSEF: Az olvasás kihívása

Az olvasás kihívása ismertebb és legjobb magyar írója, Kertész Imre, amikor Adorno ismert mondá­sát parafrazeálja: „Auschwitz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni. Csak­hogy - másrészt - Auschwitzról egyáltalán nem könnyű verset írni. Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkotha­tunk valóságos elképzelést. Viszont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyi­re meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még el­képzelni is nehéz."­ Auschwitz olyan téma, amely nemcsak a megjelenítés ho­gyanját szabja meg, hanem a befogadás mikéntjét is. A jelzett irányokat szem előtt tartva a továbbiakban egy holocaustot tematizáló regény - Arnost Lustig cseh író Tma nemá stín (A sötétségnek nincs árnyéka)­ című regénye - olvashatósága kapcsán felmerülő kérdéseket veszem számba. Elsősorban az érdekel, hogy az olvasás során miként mondják fel a szolgálatot ha­gyományos beidegződéseink, illetve milyen olvasói reflexeket hív életre a meg­szólított szöveg. Egyszerűbben szólva: hogyan olvasható egy olyan szöveg, amely­nek hátterében olyan valóságos esemény áll, amelynek potenciális üzenete van mindannyiunk számára. Gondolatmenetem a következő kérdések köré szervező­dik: Milyen szerepet játszhatnak az értelmezésben bizonyos szövegen kívüli té­nyezők? Mennyiben jogosult az erkölcsi ítéletalkotás az irodalmi kommunikáció­ban? Hogyan fogadtat el az irodalmi szöveg bizonyos értékeket olvasójával? Történelmi igazság és poétikai hitelesség Általános vélemény, hogy irodalmi alkotások esetében nem alkalmazhatók mara­déktalanul az igazság vagy a valóság nevében előírt kritériumok: a fikcionális kommunikációban felfüggesztődik a közvetlen referencializálás, mivel magában a kommunikációban jön létre az, amiről szó van. Az alábbiakban mégis megpró­bálok amellett érvelni, hogy létezhet olyan szövegtípus, amely nem tudja kivon­ni magát teljes mértékben a szövegen kívüli erők befolyása alól, ugyanakkor megőrzi a fikcionalitás alapvető jegyeit, és egyenrangúként lép be az esztétikai kommunikációba. Ez a szövegfajta jelentős mértékben az olvasóknak a témához fűződő beállítódása folytán nyeri el különösségét. Létezik az elbeszélő műveknek egy csoportja (az, amelyet a regénypoétikák a történelmi regény címkével látnak el), amely kettős kapcsolatban áll a valósággal: megjelenít egy valóságos múltbeli eseményt, ugyanakkor fikcióba ágyazva újra is teremti ezt az eseményt. Ez alapján aszimmetria tételezhető fel a regény stili­zált valósága és a történelmi múlt valósága között. Az ilyen regény kijelentései már csak azért sem feleltethetők meg „egy az egyben" a valóságnak, mivel (mint ) KERTÉSZ Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Magvető, Budapest, 1998. 75. 6 Arnost LUSTIG: Tma nemű szín. Hynek, Praha, 2000. (Az oldalszámokat zárójelben adom meg.)

Next