LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 28. évfolyam (2002)
2002 / 2. szám - MŰHELY - KESERŰ JÓZSEF: Az olvasás kihívása
Az olvasás kihívása ismertebb és legjobb magyar írója, Kertész Imre, amikor Adorno ismert mondását parafrazeálja: „Auschwitz után már csakis Auschwitzról lehet verset írni. Csakhogy - másrészt - Auschwitzról egyáltalán nem könnyű verset írni. Van itt egy kimondhatatlanul súlyos ellentmondás: a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést. Viszont a holocaust elgondolása önmagában véve olyan roppant vállalkozás, olyan vállakat roskasztó szellemi feladat, hogy többnyire meghaladja a vele küszködők teherbíró képességét. Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz." Auschwitz olyan téma, amely nemcsak a megjelenítés hogyanját szabja meg, hanem a befogadás mikéntjét is. A jelzett irányokat szem előtt tartva a továbbiakban egy holocaustot tematizáló regény - Arnost Lustig cseh író Tma nemá stín (A sötétségnek nincs árnyéka) című regénye - olvashatósága kapcsán felmerülő kérdéseket veszem számba. Elsősorban az érdekel, hogy az olvasás során miként mondják fel a szolgálatot hagyományos beidegződéseink, illetve milyen olvasói reflexeket hív életre a megszólított szöveg. Egyszerűbben szólva: hogyan olvasható egy olyan szöveg, amelynek hátterében olyan valóságos esemény áll, amelynek potenciális üzenete van mindannyiunk számára. Gondolatmenetem a következő kérdések köré szerveződik: Milyen szerepet játszhatnak az értelmezésben bizonyos szövegen kívüli tényezők? Mennyiben jogosult az erkölcsi ítéletalkotás az irodalmi kommunikációban? Hogyan fogadtat el az irodalmi szöveg bizonyos értékeket olvasójával? Történelmi igazság és poétikai hitelesség Általános vélemény, hogy irodalmi alkotások esetében nem alkalmazhatók maradéktalanul az igazság vagy a valóság nevében előírt kritériumok: a fikcionális kommunikációban felfüggesztődik a közvetlen referencializálás, mivel magában a kommunikációban jön létre az, amiről szó van. Az alábbiakban mégis megpróbálok amellett érvelni, hogy létezhet olyan szövegtípus, amely nem tudja kivonni magát teljes mértékben a szövegen kívüli erők befolyása alól, ugyanakkor megőrzi a fikcionalitás alapvető jegyeit, és egyenrangúként lép be az esztétikai kommunikációba. Ez a szövegfajta jelentős mértékben az olvasóknak a témához fűződő beállítódása folytán nyeri el különösségét. Létezik az elbeszélő műveknek egy csoportja (az, amelyet a regénypoétikák a történelmi regény címkével látnak el), amely kettős kapcsolatban áll a valósággal: megjelenít egy valóságos múltbeli eseményt, ugyanakkor fikcióba ágyazva újra is teremti ezt az eseményt. Ez alapján aszimmetria tételezhető fel a regény stilizált valósága és a történelmi múlt valósága között. Az ilyen regény kijelentései már csak azért sem feleltethetők meg „egy az egyben" a valóságnak, mivel (mint ) KERTÉSZ Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Magvető, Budapest, 1998. 75. 6 Arnost LUSTIG: Tma nemű szín. Hynek, Praha, 2000. (Az oldalszámokat zárójelben adom meg.)