LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 28. évfolyam (2002)
2002 / 2. szám - MŰHELY - KESERŰ JÓZSEF: Az olvasás kihívása
Keserű József olvasó - mivel végig saját előfeltevéseinek foglya marad - szükségképpen lemond az esztétikai párbeszédről. Ez azonban nem kell, hogy azt jelentse, hogy nem lehetnek erkölcsi értékszempontjaink (vagy, ha mégis vannak, általuk kizáródunk a regény tapasztalatából). Ellenkezőleg: az erkölcsi ítéletalkotás, mint az implikált szerző utasításaira adott (lehetséges) olvasói válasz, aligha iktatható ki az irodalmi kommunikációból. A holocaust mint esztétikai tapasztalat Nem zárható ki, hogy a holocaustot tematizáló regények között akad(hat) olyan is, amely megformáltságával mintegy elébe megy az olvasó saját morális értékrendjét kivetítő olvasatának. Talán nem járunk messze az igazságtól, amikor azt mondjuk, a holocaust témája kimondottan alkalmas a „példázatos" olvasásra. Az olyan szöveg azonban, amely ezt az öröklött olvasási formát kizárólagos módon juttatja érvényre, feltehetően kevesebb teret enged a megszólíthatóságnak. Kertész Imre Sorstalansága (mint Molnár Gábor Tamás elemzése meggyőzően megmutatta) nem tartozik ezek közé. Éppen ezért több is, mint csupán holocaustot tematizáló regény - mindenekelőtt nyelvfilozófiai „érzékenysége" révén bizonyul párbeszédképesebbnek. Az alábbiakban - korábbi észrevételeimre támaszkodva -azt vizsgálom, hogy milyen kapcsolatban áll az erkölcsi ítéletalkotás Lustig regényében az olvasás során megképződő esztétikai tapasztalattal. A Tma nemű szín egyszerre eleveníti fel és rombolja le a példázat műfaji konvencióit. A szöveg egyes komponensei (az ismeretközlés kiemelten fontos szándéka, az áldozatok emlékezetének megőrzése, a tiszteletadás gesztusa) működésbe hozzák ugyan a tanító példázatosság alakzatait, de azzal, hogy a regény végső soron ellehetetleníti az erkölcsi elvek egyértelműsíthetőségét, felszámolja a parabolikus olvashatóság feltételeit. A példázatosság lazítása tetten érhető a szöveg narratív stratégiáiban. A harmadik személyű elbeszélő a szöveg túlnyomó részében a két főbb szereplő nézőpontjából láttatja az eseményeket. A rögzített nézőpont szavatolhatná a regényvilág értékrendjének koherenciáját, amennyiben a két fiú vélekedését tenné meg abszolút viszonyítási pontként. A cselekmény fordulópontján váratlanul felbukkanó nézőpontváltás azonban ezt megakadályozza. A kimerültségtől és az éhségtől elgyötört fiúk az erdő szélén egy házra bukkannak. Mindenképpen élelemre volna szükségük, de a ház lakójától (egy német asszonytól) nem remélhetnek segítséget. Elhatározzák, hogy megölik az asszonyt. Az egyik elindul a ház felé (gondolatban többször lepergeti az eseménysort, amint lesújt a nőre), ám a házba lépve észreveszi, hogy a nő nincs egyedül - vele van a gyermeke. Végül egyiküket sem bántja, megelégszik a zsákmányolt kenyérrel, noha tudja, a nő életben hagyásával alighanem végzetes hibát követett el. Az aszszony az ablakon át bámul utánuk (az elbeszélő immár az ő perspektívájából tudósít): „Látta, amint a kisebbik lassan és nehezen talpra segíti a nagyobbikat, felveszi a földről a botot - amitől ő annyira félt - és a kezébe adja. A nagyobbik úgy tizenöt-tizenhét éves lehetett, a kisebbik valamivel fiatalabb..." (141.) A nar-