LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 28. évfolyam (2002)
2002 / 2. szám - MŰHELY - KESERŰ JÓZSEF: Az olvasás kihívása
Keserű József A szövegen kívüli világra vonatkoztatott olvasás egyik legizgalmasabb esete, amikor a szöveg referenciáját a (történelmi) múlt eseményei alkotják. E szituáció már csak azért sem elhanyagolható, mivel lényegileg érinti a történetfilozófia fő problémáját, a történeti reprezentáció igazságának kérdését. Vajon milyen kapcsolat áll fenn a múlt valósága és annak megjelenítése között? A történelem „menete" és „fogalmiasodása" (Reinhart Koselleck) közötti viszony mibenléte sokáig mellőzött kérdés volt, s a történeti szakirodalom csak az utóbbi időben kérdőjelezte meg a kapcsolat közvetlenségét. Tért hódított az a felismerés, hogy minden esemény csupán a nyelv által nyerhet jelentést, hiszen a történeti beszámolók eleve nyelvi természetűek. Mivel a nyelv alapvetően meghatározza az esemény megértését, a hangsúly a reprezentációról áttevődik a megismerés kérdésére. Egyszerre válik kétségessé a történelmi események hiteles megismerhetősége, valamint a „történelmi tény" fogalmának érvényessége, használhatósága. Dolgozatom tárgyát azonban a történetírás módszertanát érintő kérdések ezúttal csak annyiban érintik, amennyiben analógnak mutatkoznak az irodalmi művek befogadása és értelmezése során felmerülő kérdésekkel. Hayden White szerint a történelmi eseményeket megjelenítő narratívák igazságtartalmát nagyban relativizálja az, hogy megalkotásuk során a történetíró poétikai eljárásokat érvényesít: kihagy, sűrít, rendszerez - a regények szerzőjéhez hasonlatosan. A regényírót nem érheti ilyen vád, a szépirodalom esetében - úgy tűnik - a kérdésnek nincs értelme. A fikcióról nem állapítható meg, hogy igaz-e vagy sem. A kérdés mégis értelmet nyerhet, ha az irodalmi fikció olyan történelmi eseményt jelenít meg, amely egy adott közösség szempontjából egzisztenciális horderővel bír. Ellenkezést válthat ki, ha a szerző a közösség számára elfogadhatatlan módon ábrázolja (teremti újra) a múltbeli eseményt. Különösen élesen szembesülünk a problémával, ha az érintettek köre kiterjed az emberek nagyobb csoportjára vagy akár az emberiség egészére. A történelemnek voltak (vannak) olyan traumatikus eseményei, amelyekkel kapcsolatban nem tudjuk elfogadni a megjelenítés tetszőlegességét és az igazság viszonylagosságát. Ilyen Hirosima, a gulágok vagy a holocaust néven emlegetett népirtás. A kérdés tehát az, hogy milyen fajta történet mondható el e jelenségekről, ami teljesíti a hitelesség kívánalmait, ugyanakkor irodalmi jellegű? A probléma nehézségének és zavarba ejtő voltának érzékeltetésére két ellentétes példa hozható fel. Sokan úgy vélekednek, ezek az események túl vannak a leírhatóság, a megjeleníthetőség határán, mivel a borzalomnak olyan fokáról kellene, hogy hírt adjanak, amelyről nem vagyunk képesek fogalmat alkotni. Berel Lang szerint éppen ezért nem tanácsos a népirtást szépirodalmi művek tárgyává tenni, hiszen csak a tények szó szerinti krónikája állja ki az igazsághűség próbáját. Ha nem a puszta tényeket mondjuk újra, a stilizálás, az átesztétizálás (s így a valóságferdítés) hibájába esünk.4 Ellenkező véleményen van a téma leg- 4 Idézi Hayden WHITE: „A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája." In uő: A történelem terhe. Osiris, Budapest, 1997. 263.