LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 29. évfolyam (2003)
2003 / 2. szám - SZEMLE - TÓFALVY TAMÁS: Szöveg mint beszéd - rendszerelméleti diskurzusok : A háló, a halászok és a halak: Rákai Orsolya (szerk.)
A szöveg mint beszéd - rendszerelméleti diskurzusok 217 entitások viszonyainak meghatározására (négy ilyet különít el Meyer) épül, és megkísérli az irodalom és a diskurzus kapcsolatát is körülírni ebben az összefüggésben. A tanulmány programadó jellegű, amely inkább előrevetíti a problémák majdani megoldásait, felvázol, javasol, mintsem válaszol. Másfelől pedig igen különös az a korlát(rendszer), amelyet a szöveg önmaga köré von: ironikusan fogalmazva, egy foucault-i diskurzustól elszakadni képtelen szöveg foucault-i terminológiával kívánja kiküszöbölni a foucault-i rendszer valahogy mégis „kívülről" látott hibáit, mintegy már retorikai szinten cáfolva magát. Az „elhelyezkedése" mindenesetre frappáns, és a szerkesztőt dicséri, hogy sikerült ilyen finoman megoldani a problémát, mintegy textuálisan is létező kapcsolatot létesíteni a két, egyébként is egymással dialógusban lévő elmélet között, egy szöveg által. Gerhard Plumpe a „tisztán" rendszerelméleti kutatások sorát nyitja meg, hasonló terepen vizsgálódik, mint a kötetben (később) szintén jelen lévő Nassehi, azzal a különbséggel, hogy ő kifejezetten az irodalomra koncentrál mint a társadalmi rendszer egy komponensére vagy részrendszerére, nem a kommunikáció egy lehetséges formájaként kezeli azt. „Irodalmibb" tehát a szemlélete, ezért kérdésfelvetései is irodalmiak. Leszögezi, az irodalmi evolúció nem elkülöníthető a kulturális evolúciótól.10 Ez persze közhely (vagy inkább egy bizonyos felfogás közhelye), akárcsak a váltakozó klasszicista-romantikus korszakok változásai a művészet történetében, amelyet Plumpe meglepő módon evolúciós alapon „fejleszt tovább", esztéticizmusnak nevezve a romantikát és realizmusnak a klasszicista korszakot. Mindez rendszerelméleti megfogalmazásban úgy hangzik, hogy a realizmusban „környezet-referencia", az esztéticizmusban pedig „rendszer-referencia" dominál. A kérdés csupán az: hiteles lehet-e egy olyan felfogás, amely ilyen, szinte komikusan egyszerű dichotómiára kíván felépíteni egy önmagát reflexívnek és összetettnek kommunikáló elméletet. Armin Nassehi, mint már említettem, hasonló utakon jár, mint Plumpe, bár ő -Meyerrel szemben - nem jelöli meg dolgozata címében „abszolút" forrását, Niklas Luhmannt, a tanulmány első fele azonban nem más, mint a luhmanni rendszerelméleti kommunikációelmélet egyes alaptéziseinek referátuma. Ennek folytatásaként Nassehi nem túl sikeres párhuzamot von be az elemzésbe: Husserl időfelfogásának egyes terminusait felhasználva kívánja definiálni a kommunikáció különálló, autopoietikus rendszerének működését. Véleményem szerint ez l A Meyer által feszegetett kérdésről egyébként korábban már Manfred FRANK (is) írt egy tanulmányt, (Foucault diskurzusfogalmához címmel) amely abban a kötetben foglalt helyet, amelyből két másik szöveget is olvashatunk a jelen válogatásban. (f. FouRMANN-Harro MÜLIER: Diskurstheorien und Literaturwissenschaft. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1988.) Ez a szöveg talán egy kicsit több igényt támaszt magának a diskurzusnak mint fogalomnak a tisztaságával szemben: „a fogalom tömeges és divatszerű alkalmazása, mindenekfölött az irodalomtudósok között, miközben egy episztemológiai szükséglet meglétére utal, melynek kielégítésében próbál segédkezni, nem képes mégsem gyöngíteni azt az ellenvetést, miszerint használatának szemantikája oly meghatározatlan, hogy funkcionálása már nem biztosított. Amíg nem ismeretes, mire irányul a szóban meglévő kritika, addig a hullámzó vitát nemhogy eldönteni, de akár lefolytatni sem lehet." (ROTSONYI Zoltán fordítása) 10 Az irodalom evolúciós felfogásának egy gyakorlatiasabb értelmezését adja Paul HERNÁDI: „Irodalom és evolúció." In PI.ÉN Csaba (szerk.): Evolúciós pszichológia. Magyar Tudomány 2002/1.