LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 29. évfolyam (2003)

2003 / 3. szám - TANULMÁNY - KÁLMÁN C. GYÖRGY: Az irodalomtörténet mellékszereplőiről

260 Kálmán С. György * Nos, úgy tűnik, hogy ezek az elbeszélő szöveggel kapcsolatos megfontolások azok, amelyek a szemünk előtt szoktak lebegni, s amelyek segítenek bennünket abban, hogy bármiféle történetírás (vagy történetmondás) alapvető szerkezetét megvilágítsuk - azaz éppen ezek miatt a megfontolások miatt látjuk úgy, hogy mindegyik és bármelyik történet jól ismert, bevett minta szerint épül föl. Ezek az elvek annyira kézenfekvőek, hogy a narratológiai iskolák ezeken nem is igen vi­táznak. Úgy tűnik továbbá, hogy nem pusztán metaforáról vagy hasonlatról van szó („A történetírás [olyan, mint a] történet", vagy: „A történelem [olyan, mint a] történetmondás"), hanem vérbeli, igazi magyarázó eszközről. A következőkben azzal foglalkozom, hogy milyen következményei vannak annak, ha ekként látjuk a történetírást, majd megpróbálom kifordítani-megfordítani a metaforát vagy magyarázatot, ismét visszafordítom, s megnézem, hogyan működik valójában, már ha működik egyáltalán. Először is megérdemel néhány szót az, hogy vajon a történelem/történet (törté­netírás/elbeszélés) azonosítás metafora-e, vagy esetleg valami más. Ha metafora, akkor nem túl sokat kezdhetünk vele; jóllehet van némi részleges átfedés (amen­­nyiben például mind a történelemben, mind a történetben vannak szereplők, vannak események, van tér- és időszerkezet, és így tovább), a hasonlóságot nem szabadna túlságosan messzire vinni. Metaforaként segítségünkre van valaminek a megértésében, a részleges és talán csak illuzórikus hasonlóság vagy azonosság révén, ámde arra semmi nem jogosít föl, hogy részletekbe menjünk. A „Mari egy tigris" mondat segítségünkre lehet abban, hogy megértsük Mari kedélyállapotát, de nem volna túlságosan hasznos Mari és a tigris fogazatát összevetni, a farkuk­ról nem is szólva. Csakhogy jó okunk van azt hinni, hogy amikor az irodalomtörténeteket vagy más történeteket történeteknek tekintjük, akkor ez jóval több (vagy más), mint metafora, s hogy a történetek valóban elemezhetők elbeszélésekként, éspedig meglehetősen váratlan és érdekes módokon. Mint ismeretes, a metaforák vagy ér­tékrendszerek, amelyek mind a történeteket (a történetírást, irodalomtörténetet stb.), mind pedig az elbeszéléseket (történetmondást, sztorikat) szervezik, kimu­tathatók olyan nagyon különböző szinteken, mint az elbeszélői szólam, az anakrónia, az ideológia vagy a befejezés konvenciói - mindezek tehát mind a tör­ténetírásban, mind pedig a történetmondásban kimutathatók, tetten érhetők. Következésképpen kérdés lehet az, hogy milyen messze mehetünk el ebben az azonosításban. Annyi bizonyos, hogy vannak epizódok, szereplők, idő és tér. De mi van még? És mi lehet még? És számíthatunk-e arra, hogy valamiféle mélyebb tudás birtokába jutunk, ha számításba veszünk olyan jellegzetességeket, amelyek nyilvánvalóan jelen vannak az irodalmi elbeszélésekben, ám nem olyan nyilván­valóan a történetírásban? Az élet utánozhatja az irodalmat: számos példája van annak, hogy az iroda­lomtörténet-írás az (irodalmi) történetmondás útjait járja. Az irodalom története

Next