LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 29. évfolyam (2003)
2003 / 3. szám - TANULMÁNY - KÁLMÁN C. GYÖRGY: Az irodalomtörténet mellékszereplőiről
Az irodalomtörténet mellékszereplőiről 261 elmesélésének legerőteljesebb módjai éppen azok, amelyek a történetmondás meglehetősen konvencionális eszközeit használják föl. Csakhogy a hősöket felvonultató, világos kezdettel, középpel és véggel rendelkező történeteknek - éppen azoknak tehát, amelyeket „jelöletlen" alapeseteknek, nagyon is kézenfekvőnek és problémátlannak tekintünk - súlyos implikációik vannak, még azt is mondhatnánk, ideológiai implikációik. Az ilyenfajta történetek azok, amelyeket Nietzsche „monumentális" történetírásnak nevez, nagy emberek nagy tetteiről. Ez a fajta történetírás célelvű, és az ellenőrizhető, uralható világ illúzióját dédelgeti, ahol az olyan transzcendentális hatalmak, mint az igazság vagy a szellem folyamatosan előrehaladnak, vagy éppen állandóan lehanyatlóban vannak. Mi több, ebben a világban a cselevő, aktív személyek száma igencsak korlátozott, és nincs hely az esetleges vagy a marginális számára. A heterodiegetikus (más történetű) vagy homodiegetikus (azontörténetű) kitérők, a hang váltásai, az anakróniák, a nemkonvencionális térszerkezetek, a gyakorítások, s egyáltalán: ennek a szerkezetnek bármiféle felforgatása ezen szilárd és totalizáló elbeszélés aláaknázásának fog számítani. De persze a lehetséges módosulások némelyike biztonságosan és kényelmesen beleilleszkedik a konvencionális történetbe: ami például az időszerkezetet illeti, vannak szünetek, a genette-i értelemben, amikor tehát az elbeszélt történet nem mozdul előre, mintegy kimerevedik, viszont az elbeszélés maga (a körülményekről, a tájról stb.) tovább folyik. Természetesen vannak összefoglalók, amikor is az elbeszélt történet gyorsan halad előre, de az elbeszélés elhallgat. Lehetnek metalepszisek, szintváltások, ahol is az elbeszélői hang a saját, az elbeszélés aktusát környező világra utal, és lehetnek kisebb jelentőségű kitérők is, amelyeket az összevetés vagy az időbeli egybeesés igazolhat. De a totalizáló (irodalom)történeti elbeszélésnek meg kell őriznie világos és nyilvánvaló narratív szerkezetét, linearitását, azt az ambícióját, hogy oksági és időbeli konstrukciók révén magyarázza meg az (irodalom)történeti eseményeket. Ennek a történetmondásnak - hiszen annyira természetesnek látszik - példátlan hatalma van: magától értetődővé teszi mindazt, amiről beszél, előre értelmezi helyettünk a történteket, elhelyezi a hősöket és ármánykodókat, kiemeli és részletezi az idő bizonyos szakaszait, másokon átsiklik, és homályban hagyja őket. Kettős értelemben is kanonikus: kanonikus azért, mert minden „mértékadó", „elfogadott" (irodalom)történetírás ezt követi, erre a mintára épül, és kanonikus azért, mert egyfajta kánont teremt - olyan kánont, ahol nem (vagy nem pusztán) bizonyos szövegek (események) válnak rögzítetté, szentté, becsülendővé, figyelemre méltóvá, hanem sokkal inkább értelmezésük, helyük a történetben. Azonnal beazonosíthatóvá teszi a főhőst és a főgonoszt, a központi konfliktust és az epizodikus 3 VŐ. Friedrich NIETZSCHE: „Vom Nutzen und Nachteil der Historie für das Leben (1873/1874)". In Friedrich Nietzsche Sämtliche Werke. Kritische Studienausgabe, Bd. 1. Whiter de Gruyter, Berlin-New York, 1980. Magyarul: A történelem hasznáról és káráról. Ford. TATÁR György. Akadémiai, Budapest, 1989. 4 Lásd Gérard GENETTE: Figures. III. Seuil, Paris, 1970. 5 Vö. KÁLMÁN C. György. „Canonised Interpretations." In Mihály SZEGEDY-MASZÁK (ed.): National Heritage - National Canon. Collegium Budapest Workshop Series, Budapest, No. 11. 95-106.