LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 30. évfolyam (2004)
2004 / 1. szám - SZEMLE - KISS GÁBOR ZOLTÁN: Kultúraáramoltatás - történelem - technológia : Kulcsár Szabó Ernő, Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás
134 Kiss Gábor Zoltán bír (54.). Ebből az alapállásból vonja kritika alá Samuel Huntington hangsúlyozottan antagonisztikus történelem- és kultúrafelfogását, mivel az képtelen „kellő összetettséggel" szembenézni (például) az etnocentrizmussal. A történelem a roseni elmélet szerint a „másság koncipiálása" mellett „az önérzésnek, a saját identitás artikulációjának" is a médiuma (58.). Az etikai mozzanat itt lép érvénybe, mivel a saját perspektíva megragadásának igénye a más perspektívák tolerálását feltételezi - az elv „a historiográfiai összehasonlítás módszerébe is beépítendő" (60.). A „kultúrák harcának" huntingtoni leírása egy olyan állapotot feltételez, amit Rüsen nem fogad el, lévén nem szükségszerű létmódja a történelemnek. A rüseni kultúramodell - a monadikus huntingtonival szemben - dinamikus, a kontingencia mozzanatát beépítő koncepció. A „kontingencia-tapasztalat integrálása" (a különös asszimilálása) mindamellett az általános történelmi kategóriák által - beszédes fordulattal, a „to set it right" elve alapján - történik, lényegét tekintve maga is az univerzalizáció felé tart. A „történeti gondolkodás univerzális periodizálása" (69.), vagy „a fakticitás és a fiktivitás konstellációinak szisztematizálása" (68.) ennek a folyamatnak a jelei. Az újhistorizmus (new historicism) közelebbről az „irányzatalapító" Stephen Greenblatt munkássága az irodalomtörténeti faktum és fikció törvényszerűségeinek szisztematizálása ellen folytatott törekvésként is értelmezhető. Menyhért Anna igen alapos tanulmánya, a Regényes történelem a recenzió elején említett értelmezői közösség diszciplináris igényeinek eleget téve „az irányzati paletta [hermeneutika, recepcióesztétika, dekonstrukció] bővítési lehetőségeit keresve a tájékozódás igényével közelíti meg Greenblatt írásainak terepét" (71.). Az alapfeltevés, miszerint az újhistorizmus „irányzat", illetve az „irányzat" Greenblattel történő (időről időre bekövetkező) azonosítása azonban túlmutat a tájékozódás igényén. (A dolgozat - mindig az aktuális érvelésnek megfelelően - általánosít vagy disztingvál: az „újhistorista fontosnak tartja" és az „újhistorizmus Greenblatt-féle változata"-típusú kitételeket váltogatja.) A greenblatti önformálás (self-fashioning) reflexív dimenziójára joggal mutat rá: „az értelmező nagy szerepet játszik abban, miképpen alakul az általa felvázolt történelemkép" (74.). A két elemzett kötet közti különbség egyfajta „korszakváltást" jelez a greenblatti életművön belül, az utóbbi (a Hamlet in Purgatory) - a személyesség fokozásával - az irodalmi és nem irodalmi közti határok elmosását vetíti elénk. A személyesség kiemelése kapcsán ismét előkerül az „irányzati paletta", ezúttal a gadameri hermeneutika tónusával, melynek „nézőpontjából [Greenblatt] határozottan ahistorikusnak mondható" (75.). (A tanulmányt hasonló összevetés zárja, Paul de Mannal és a dekonstrukcióval.) Az újhistorizmus (Greenblatt) diszciplináris háziasítása a „módszertan" számbavételekor folytatódik, ahol az eljárás újdonsága a különböző szövegek egymás mellé rendelésében mutatkozik meg, miközben „az egyes szövegek értelmezésének-elemzésének módja nagyon is hagyományos" marad (80.). Menyhért elfogadja az idézett greenblatti megállapításokat, azok talaján állva cáfolja (adott esetben) magát az előfeltevésrendszert - ám nem vesz tudomást az elemzések politikai intencióiról (az újhistorizmus „tettestársa", a brit kulturális materializmus [cultural materialism] politikai-ideológiai tekintetben nyilvánvalóan előrébb tart).