LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 30. évfolyam (2004)
2004 / 1. szám - SZEMLE - KISS GÁBOR ZOLTÁN: Kultúraáramoltatás - történelem - technológia : Kulcsár Szabó Ernő, Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás
136 Kiss Gábor Zoltán adott kultúrán belül a »releváns adatok adresszálását, tárolását és feldolgozását megengedik«" (157.). Az 1800-as évek lejegyzési rendszerének „főszereplői" -a diskurzus termelésének, elosztásának és fogyasztásának összefüggésében - a költő (költészet, Goethe, Faust) és a hivatalnok (intézmények, Mephisto), valamint a kettő közti érintkezést biztosító filozófus (egyetem). A képletet némiképp árnyalja a rendszer által kizárt, ám feltételezett nő (anya). Kittler - ismét csak foucault-i -megfigyelése a diskurzusok diskurzusokba ágyazottságáról a költészetet a „természet nyelve" (Natursprache) fordításaként ragadja meg; „az egyetlen diskurzus [pedig], ahol a fordíthatatlan hozzáférhetővé és ezzel fordíthatóvá válik: a szerelem diskurzusa" (152.). A kiemelt fogalmak relációiban a nő nem kimondottan előnyös szerepbe kényszerül: a költő (a férfi) „tekintélyének piaci és hermeneutikai biztosítója" szerepébe (154.). Az utóbbi megjegyzéssel Mesterházy a nemi megkülönböztetés történetét egy időben-térben szűk kultúr- és filozófiatörténeti perspektívából láttatva - „kultúrtörténetileg motivált alakzatként" (155.) mutatja be. Kérdés, az impozáns levezetés valóban érdemi magyarázattal szolgálhat-e egy nem kizárólag és nem kimondottan „bölcseleti probléma" kapcsán. Az 1900-as lejegyzőrendszer diskurzív állapotát már nem az 1800-as évek funkciói határozzák meg - itt már „csak ember nélküli morajlás van" (167.), nem tüntethető ki sem a költészet, sem a (női olvasás kapcsán meghatározó) alfabetizáció szempontja. Itt merül fel Kittler Foucault-kritikája is, hogy mestere „nem vette figyelembe a második ipari forradalommal bekövetkező adattárolási és -feldolgozási technikák történeti-diszkurzív szerepét" (158.), valamint hogy archívumfogalmát kizárólagosan a gutenbergi paradigmára alapozta (ugyanez a kifogás a később tárgyalt Marshall McLuhanre csak részben igaz). A „másik médium »nyomaként«" aktivizálódó morajlás (Rauschen) magyarázattal szolgálhat a különféle médiumok közti cserefolyamatokra, a kép és szöveg közti transzgressziókra (lásd Mitchell). „A médium ugyanis nem egyszerűen feljegyez, »tárol« valamit, hanem differenciális rendszere által konstruálja is azt" (160-161.) - a mediális átvitelek nem egymást, hanem csakis a morajlást „idézik meg a médiumban" (160-161.). McLuhan médiumelmélete a tárgya a Bednanics Gábor-Bengi László szerzőpáros és Fodor Péter dolgozatainak. Bednanics-Bengi a McLuhantől elhíresült szlogenek hátterének felrajzolásával, különösen „a médium az üzenet" tételének kifejtésével a Rauschen gondolatával összefüggő következtetésekig jut el. Annak felismerése, hogy a média világa „közeg és környezet", nem pedig „járulék avagy életünk közömbös burka" (177.), valamint hogy a „médiumok hatása [...] független azok tartalmától" (179.) segítségünkre lehet a médium és az üzenet fogalmának árnyalásában. (Az üzenet nem tartalmilag, hanem a médium „fizikai-társas" viszonyokban indukált hatását tekintve érdemel figyelmet; Fodor ezt a médium üzenet- [message] és mindent „átformáló, átalakító, átgyúró" masszázs-természetének [massage] megkülönböztetésével jelzi.) McLuhan hot és cold (cool) médiumok, médiumközegek közti megkülönböztetése az előbbi „önmagában is elégséges számú adattal látja el" érzékszerveinket, míg az utóbbiak „kevés ingerrel szolgálnak" (181.) - az egyes médiumok közti alapvető különbségek felismerésére adnak lehetőséget. A probléma csupán az, hogy „nem eleve rögzített, [hogy] egy médium forró-e vagy hideg" (183.), illetve, hogy a szerzőpáros túlzott általánosí-