LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 31. évfolyam (2005)
2005 / 2. szám - MŰHELY - GYÖRÖK EDINA: Irodalomtörténet-írás revízió után
Györök Edina teremtésének képessége, a szellemi szabadság tudata és az a meggyőződés, hogy az események látszólagos véletlenszerűsége ellenére a valóságot belső szükségszerűség irányítja. A kavargó világesemények roppant mozgalmasságában, ami mintha csodálatos módon a semmiből támadna, a történész meglátja azt a formát, amely „a valóság iránti érzéket éleszti fel és finomítja ki". Nem kell feltétlenül elkedvetlenednünk azon, hogy a történelmi érzék definíciója körkörös: a világesemények sodrában rejtőző forma éleszti fel ugyan, de ezt megelőzően, magának a formának a felismeréséhez is szükség van rá. Ahogy Heidegger a hermeneutikai kör esetében elmagyarázza, ennek az alakzatnak az a feladata, hogy az előzetes szándékot, az előre felfogást és az előretekintést, a dolog megértésének ezen állandó iránymutatóit megtisztítsa az ötletek és populáris tévhitek beszüremkedésétől. A kör az értelmezés tényleges végrehajtási formája, és ehhez hozzátehetjük, hogy a képzés esetében pedig annak természetes kibontakozását határozza meg. Még inkább figyelemreméltó azonban az a módszertani ideál, amelyet a következő idézetben látunk. Humboldt szerint a történetírás törekszik „az emberi sors képének megrajzolására, hű igazságban, eleven teljességben és tiszta világosságban, ahogy azt egy afféle lélek érzi át, mely oly mértékben irányul a tárgyra, hogy a személyiség nézetei, érzelmei és igényei eltűnnek és feloldódnak benne".10 Ha a tárgyat a történész a lehető legmegfelelőbb módon mutatja be, akkor az igaz, élő és világos lesz; a fényszimbolika és organizmus-koncepció összekapcsolásával a történeti tény numinozitásként ragyog, s ilyen értelemben nemcsak hogy autonóm, létének teljességében megragadható, hanem esztétikai jelleggel is bír. Nem véletlenül jegyzi meg Humboldt, hogy a költő és a történetíró területe, hacsak egyetlen ponton is, de érintkezik egymással.11 Ez a pont azonban rendkívül zavarba ejtő, mivel nem azt a 20. század végi elképzelést támasztja alá, hogy a történetírás a nyelv poeticitásának (trópusok és narrativitás) előtérbe kerülésével tolódott el az irodalom felé. Történetírás és művészet egy fenomenológiai alakzatban, az intencionalitás maximumában látszik egybeesni: amikor a lélek olyan feszült, végletes figyelemmel irányul a tárgyra, hogy parcialitása, személyessége, hegeli értelemben vett különössége feloldódik abban. Ennek a helyzetnek a specifikumát azonban nem következményeiben - legyenek azok ismeretelméletiek: a tárgy önmagában fénylő lényeggé változik, vagy metodológiailag, ezáltal hiteles - találjuk, hanem abban az akaratlagos elhatározásban, szívós fenntartásban, amelynek köszönhetően a tárgy és a lélek kapcsolata fennáll. Rosen is idézi Humboldtot, aki szerint az objektivitás a vizsgálódó intellektus és a vizsgálat tárgyának fúziójából jön létre, amelynek alapja egy megelőző egybeesés a szubjektum és az objektum között. A történetíró módszertani céljának a különös és általános Hegel által felülmúlhatatlan mélységben tárgyalt viszonyában való megfogalmazása nem idegen a historizmus gondolkodóitól. Ranke és Heinrich Leo vitájában arról, hog' a 8 Wilhelm von HUMBOLDT: „A történetíró feladatáról. "In uő: Válogatott írásai. Európa, Bp., 1983. 126.l Idézi GADAMIR: i. m. 191. 10 Hi'MBOI.ni: i. m. 123. и I. m. 121.