LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 31. évfolyam (2005)
2005 / 2. szám - MŰHELY - FÜZI IZABELLA: Esztétikum és retorikai olvasás Poe-nál: (Vázlat)
Fűzi Izabella (875.). Az esztétikai dimenzió autonómiájára vonatkozó kijelentések tovább sorjázhatók: A „Vers igazi birodalma", „igazi atmoszférája és lényege" (834.) a Szépség, a költeménynek nem erkölcsi tanulságokat kell levonnia, s elsősorban nem is az igazságot kell kifejeznie; mindez az elme birodalmának három különálló területre való felosztásához vezet, melyeket Rae „tiszta észnek", „ízlésnek" és „erkölcsi érzéknek" nevez. A kanti osztályozás alapján Рое a következőképpen határozza meg a különböző fakultások feladatait: „Az ész dolga az igazság, az ízlés a szépről tájékoztat bennünket, az erkölcsi érzék pedig a kötelesség szavára hallgat" (873.). A szimbolikus teljességre való törekvés, a transzcendálás vágya viszont olyan szépségeszményre irányul, amelyben Poe szerint „nem lehet részünk most... [our inability to grasp now...]" (874., 98.). E „Szépség" tehát nem a jelenlét, hanem a távollét kategóriája, valamely alapvető és betölthetetlen hiány jelölője. A költészet annyiban képes közel hozni ezen ideált, amennyiben felébreszti bennünk a hiánya fölött érzett „sértett és türelmetlen bánatot [petulant, impatient sorrow]" (uo.). Ezért, ahogyan A műalkotás filozófiája kijelenti, a vers legmegfelelőbb tónusa a melankólia, legmegfelelőbb témája pedig a halál. Talán ennek az esztétikai álláspontnak a következménye, hogy a Poe-szövegek döntő többségét úgy olvashatjuk, mint egy olvasási szituáció színrevitelét. Az egyes szám első szentélyű, visszatekintő elbeszélés nagyon gyakran egy veszteségről vagy egy hiányról történő beszámoló, mely az elbeszélő számára is pusztán az emlékezet móduszában válik hozzáférhetővé. E hiány nem ritkán a hang(hatás) képzetében „materializálódik": a hangok (és általában az érzéki ingerek) Poe-nál mindig a rettenet és a borzalom forrásai, valami olyan idegenség megjelenítői, mely magyarázatra és értelmezésre szorul. Éppen ezért egy hang meghallása, egy jel kiolvasása - az olvasás és az interpretáció aktusa - Poe szinte minden szövegében tetten érhető, és lényegi problémát képez. A hollóbeli jelenet alapszituációja például nagyon röviden a következő: egy decemberi éjjelen a régi könyvek tanulmányozásába merült olvasó gyanús zajokra lesz figyelmes, melyek eredetére nézve találgatásokba bocsátkozik. Ezzel párhuzamosan valami félelmetes és elborzasztó érzés válik úrrá rajta, melyet különböző megoldási javaslatokkal próbál csillapítani. Mikor a zajok megismétlődnek és kinyitja az ablakot, egy hollóval találja szembe magát, mely egyetlen szó (Nevermore) ismételgetésével felel a hozzá intézett kérdésekre. E gyatra parafrázis azért is tűnik leegyszerűsítőnek, mert a versbe egy kettős olvasási jelenet van belekódolva. A kezdősorok narratív visszatekintő beszédhelyzete (Once upon a midnight) máris két olvasói pozíciót vezet be: egyrészt a hangok által terrorizált, tapasztaló én pozícióját (aki mintegy a könyvéből felnézve folytatja az olvasást), amint ezekre a hangokra reagál, másrészt e történeti ént és a szituációt kommentáló, emlékező elbeszélőét. Az előző leginkább a megszólítások által van jelen, melyeket sorra a még láthatatlan vendéghez, az elhunyt kedveséhez, majd a madárhoz intéz; tevékenysége a „Nem az elibénk kerülő szép puszta értékelése, hanem a kétségbeesett igyekezet, hogy a fölöttünk lebegő szépet elérhessük. A síron túl reánk váró dicsőség sejtelmének önkívületétől ihletve küszködünk, hogy az idő dolgainak sokféle formájú változatai révén legalábbis egy része miénk lehessen annak a szépségnek, melynek alkotóelemei alighanem az örökkévalóság sajátjai." (874.)