LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 34. évfolyam (2008)
2008 / 2. szám - TANULMÁNY - VERES ANDRÁS: A Huszadik Század irodalomszemlélete
A Huszadik Század irodalomszemlélete 153 körkép. A magyarok bejövetele a maga „agyagba döngöltünk benneteket" üzenetével sikeresen erősítette fel a nemzetiségek elszakadásán iparkodó törekvéseket. A magyar tudományos és filozófiai élet is kényelmes tempóban tett eleget a „haladás" általánosan hangoztatott elvének. Míg a hasznosság-etika elsöprő sikert aratott (különös módon John Stuart Milltől egyedül az erkölcstanát nem fordították le ekkor, a többi nagy művét igen), addig a pozitivista ismeretelmélet csak mérsékelten vagy még így sem hatott. Lelkesedtek Darwinért és Lamarckért, de a kiválasztódás-elméletet némi gyanakvással fogadták: vajon nem jelent-e hátrányt a magyarság egésze vagy egy része számára (vö. Németh 1981, 131-132.). A modern filológia is bontogatta már szárnyait, de kicsit bátortalanul - a filozófus Alexander Bernátnak (akit „magyar Taine"-nek is neveztek) kellett 1890-ben sorompóba lépnie a nagy tekintélyű Gyulai Pál ellenében, hogy elfogadtassa az elemző kritika jogosultságát a normatív értékeléssel szemben. Jellemző, hogy a magyar irodalomtörténet első bölcseleti alapon nyugvó rendszerezési kísérlete, az akadémikus tudományosság által mellőzött Bodnár Zsigmond műve (1891) is egyszerre kapcsolódott Taine és Spencer pozitivizmusához, valamint Nietzsche antipozitivizmusához. A természeti erőkhöz hasonló „eszmeerők" érvényesülését látta a történelemben, amelyek újítás és konzerválás ritmikus váltakozásában teljesítik ki az evolúció parancsát (lásd Németh 1981, 289-293.). Mintha a madáchi ember meghasonlásának élménye kísértene még a századvégen is, hiszen Ádám és Lucifer vitája azért marad eldöntetlen, mert bár az ördög jól tagad, csak tagadni tud. A liberális romantika fedezet nélküli voluntarizmusának lelepleződése nyomán - hitben, fejben, érzelemben - támadt űrt nem lehetett kitölteni a pozitivizmus rideg valóságkultuszával. Az irodalmi megújulás két szakasza, A Hét és a Nyugat indulása közé, az 1890-es évtized végére esik annak az ifjú tudósnemzedéknek színre lépése, melynek a modern magyar társadalomtudomány öntudatra ébredését köszönhetjük. Az 1900. január 1 -jei számmal induló Huszadik Század és az egy évvel később, 1901. január 23-án megalakult Társadalomtudományi Társaság önálló fejezet a magyar értelmiség és kultúra történetében. Jászi Oszkár, Somló Bódog és nemzedéktársaik képviselték elsőként csoportkötelékben azt az (utóbb ábrándnak bizonyult) pozitivista meggyőződést, hogy a tudomány nemcsak feltárni hivatott a társadalmi történések mélyén rejlő törvényeket, hanem egyszersmind megjelölni az utat a szociális anomáliák és igazságtalanságok felszámolásához is. Az erősen tradicionális beállítottságú természetjog helyébe a jog történeti változását és funkcionális kötődését hangsúlyozó elméletek állítását javasolták (Pulszky Ágost, Pikter Gyula). Egyúttal a magyar közéletet uraló közjogi szemléletet fel kívánták váltani az igen széles értelemben felfogott szociológiával, melybe beleértették a társadalom tanulmányozásának valamennyi területét. S maga a társadalom is ekkor és náluk foglalta el az addig egyeduralkodó nemzet helyét mint legfontosabb és legátfogóbb kollektív alakulat. Ha kezdetben nem is osztotta mindenki, de néhány év alatt általánossá vált, amiről Jászi Oszkár a Huszadik Század tizedik évfordulóját ünneplő vezércikkében írt: „Szociológia! Ez volt az a szó, mely szintetizálta törekvéseinket, a természettudományok diadalmas erejében való hitünket, a rájuk