LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 35. évfolyam (2009)
2009 / 1. szám - TANULMÁNY - TENGELYI LÁSZLÓ: Történelmi tapasztalat és történelemkutatás Ricoeur felfogásában (Török Dalma fordítása)
Történelmi tapasztalat és történelemkutatás Ricoeur felfogásában 17 tán egyazon egyértelműséggel jelzik a történeti kutatás és az eleven történelmi tapasztalat között húzódó episztemológiai szakadék meglétét. A történelemtudomány éppen ezért nem redukálható e tapasztalat közvetlen kifejezésére. Ha azonban nem találná meg a történelemtudomány - ezen a szakadékon valamiképp mégiscsak túllépve - a visszautat a történelem eleven tapasztalatához, nem beszélhetnénk (ismét csak Nietzschét idézve) „a história hasznáról az élet számára". Ricoeur szilárdan meg van győződve arról, hogy a történelemtudomány jó szolgálatot tehet az életnek. Ezért is keresi azokat a pontokat, amelyeken történelmi tapasztalat és történelemtudomány összekapcsolódhatnak egymással. 3. Visszaút a történelemtudománytól a történelem eleven tapasztalatához Ricoeur emlékezőtehetség és tényleges emlékezés fenomenológiai elemzéséből indul ki annak érdekében, hogy meghatározza, miként hat vissza a történelemkutatás az eleven történelmi tapasztalatra. Az episztemológiai szakítás gondolatkörén belül ez az eljárás a legkevésbé sem magától értetődő. Ahhoz, hogy enyhítsük a ricveuri kezdeményezés megütköztető jellegét, nem elegendő azoknak a közös vonásoknak a kiemelése, amelyek emlékezés és történelemkutatás között kétségkívül megtalálhatók. Tény, hogy mindkét esetben a múlthoz való viszonyulás meghatározott módozatáról van szó. E közös jellemvonásból bizonyos strukturális egyezések is következnek: mindkét viszonyulásmód szerkezetét meghatározza az, amit Ricoeur „jelenlét, távollét és távolságtartás [présence, absence et distance] dialektikájaként" jelöl meg. Miként az emlékezés az egykor megélt, ámde a jelenből kiszakadt és múlttá foszlott életvalóság újólagos jelenvalóvá tételére törekszik, úgy igyekszik a történelemkutatás is azt a távolságot áthidalni, amely a közösséget a maga múltjától elválasztja, hogy sajátságos jelenvalósághoz juttathassa azt, ami immár egyszer s mindenkorra távol levő. Bármennyire nyilvánvalóak is azonban a strukturális hasonlóságok, önmagukban nem mutatják meg, milyen út vezet vissza a történelemkutatástól az eleven emlékezethez. Ricoeur maga sem pusztán azt említi az általa választott eljárás indokaként, hogy a történelemkutatás szempontjából nyilvánvalóan nagy jelentősége van „a kollektív emlékezetnek", amely egyébként Maurice Halbwachs óta különféle módon ismételten az érdeklődés középpontjába került.27 Indokai valójában más jellegűek, sokkal inkább azzal függnek össze, ami az emlékezetet és a történelemkutatást egymástól elválasztja, nem pedig azzal, ami összekapcsolja őket. E helyütt beérhetjük a döntő különbség kiemelésével. A múlthoz való viszonyulás módozataiként az emlékezést és a történelemkutatást egyaránt retrospektivitás, vagyis utólagos, visszatekintő perspektíva jellemzi, ámde csupán az emlékezésben van egyszersmind visszaható erő is: csak az emlékezetnek sajátja a retroaktivitás. E ki- 27 Ebben az összefüggésben Ricoeur Halbwachson kívül Yerushalamival és Pierre Nórával foglalkozik. Jan Assmannt nem említi.